A mulandóság cáfolatául (Hátrahagyott versek)

Devecseri Gábor utolsó kötete tökéletes egész, s szükségképpen mégis töredék, játékos csevegés, melyet a végső, halál előtti utolsó üzenet tragikuma hat át. Témái szeszélyesen változnak: egy kedves könyv, egy mesealak mímelt monológja, virágok egy kórházi éjjeliszekrényre helyezett pohárban, a képzelet felidézte mitikus erdők, a jelen és a múlt cserepei. De van a verseknek egy állandó, nyughatatlan hőse is, a költő szelíd és rezignált vágyainak tárgya, harcainak célja, illékony és csalfa, megtalált és azonnal újra elrejtőzködő megfoghatatlan tünemény: a boldogság. A boldogság, amely jelenvaló, s még a pusztulás, a széthullás időszakában is együtt létezik az emberrel, de igazán csak a múltban teljesedik ki, testet ott ölt, értelmet ott nyer. E posztumusz kötet sajátos pátoszát annak a folytonosan konok igyekezetnek újra meg újra való megfogalmazása, annak a harcnak érzékletes megörökítése adja, amelyet minden fenyegetettség, a vég biztos tudata ellenére folytat a költő az öröm, a boldogság emlékeiért és töredékeiért az elmúlás hónapokká bővült napjaiban. Ez az esendővé alakult carpe diem az igazi mondanivalója, utolsó üzenete.