A modern művészet és irodalom eredete

ELŐSZÓ Mióta megjelent A. művészettörténet filozófiája című művem (1958), ismételten figyelmeztettek rá, hogy e könyv nem meríti ki fő problémáját, a konvenció szerepét a művészetben - amire magam mutattam rá elsőként -; kívánatos lenne tehát az idevágó fejtegetések fonalát újra felvenni, s amennyire lehet, végigvinni. Most ezt az állítólagos adósságomat szeretném törleszteni, ámbár tartok tőle: a várakozásnak megint nem tehetek maradéktalanul eleget. Jelen vizsgálódásaink tárgya, a manierizmus korszaka ugyanis a lehető legszemélytelenebb, legmerevebb, leggépiesebb konvenciók kora, ám a konvencionalitás csupán egyik aspektusa művészetének, mely egykaptafára gyártott termékek özöne mellett roppant eredeti, sajátos és merész szellemi alkotásokat mutat fel. A manierizmust semmiképp nem nevezhetjük egyszerűen a konvenciók korszakának. Az alább következő fejtegetések tehát nem kizárólag a jelenség körül forognak, s mivel lényegüket tekintve egy történeti probléma megoldására irányulnak, a konvencionalitásnak, e szívósan visszatérő tendenciának módszeres és kimerítő felderítése szükségképpen nem férhet meg kereteik között, legalábbis nem a maga teljességében. Jelen munka tárgya és célja lehetővé tette, sőt, megkövetelte, hogy legutóbb megjelent művem filozófiai kérdésfeltevéseitől és megoldási kísérleteitől azt megelőző munkámnak, A művészet és irodalom társadalomtörténetének (1953) leíró módszeréhez térjek vissza, és a jelenségek bemutatása során a történeti fejlődés sodrával vitessem magam. A konvenciók keletkezésének társadalmi és lélektani feltételeit, a bensőségnek az alkotó egyéntől különvált, szilárd formává történő megmerevedését, az emberi viszonylatok elszemélytelenedését és eldologiasodását, valamint az ember elidegenedését önmagától csupán mellesleg érintettük vizsgálódásaink során.