A mi televíziónk (Fekete-fehér fotókkal gazdagon illusztrált.)

Tisztelt Olvasó! Mindenekelőtt szabad legyen megidéznem a magyar irodalom egy klasszikusát, Karinthy Frigyest, aki a Nyugat 1909. évi 12. kötetében, A mozgókép metafizikája című cikkében - ugyanezen írás megjelent a Mozgókép Híradó 1910. január 20-i számában - a következőket írta a filmről, a film és az ember kapcsolatáról, a film lehetőségeiről: "(...) Én óriásnak és nagyszerűnek tartom azt a gondolatot, hogy akkor, amikor így végigmentem az Andrássy úton, egy mozgófényképes masinája levehetett volna, s ami benne szimplán érzékelhető valóság: a szín, a forma, a mozdulat örökre megmaradt volna mint szín, forma és mozdulat, az a lény, aki mint jelenség igazán voltam: objektív dolog, konkrét igazság (...) Az az "én", aki akkor az Andrássy úton sétált, nem szűnt meg és nem halt meg: a mozgófénykép levette őt - s száz meg száz év múlva, ami objektív valóság, tehát fizikai megjelenés, újjászületik unokáink szemében, ha lepörög előttük a szalag. (...) skatulyában eltehetjük magunkat és korunkat a jövendőnek: kihűlt csillag sugara gyanánt, amelynek képe századokon át röpül felénk az űrben, s mely a mi részünkre létezik, bár a valóságban nincs már (...) Ember, vigyázz! Nincs nyugalom, nincs feledés többé: végtelen jelentősége lehet ezen túl minden mozdulatnak, fejed félrefordításának, szemed rebbenésének, mert hiszen örökéletű lehet. Mi halunk csk meg, meggyötört öntudatunk, nyomorult énünk, de objektív lényünk tovább él, hogy kérlelhetetlen őszinteséggel tegyen tanúságot rólunk az idő végezetéig (...)