A magyar könyvkereskedelem rövid története (A Könyves Szakképzés Füzetei)

KÉPGARANCIA: Alba Litera saját képek. Alcím: A XV. század végétől 1990-ig Író/Szerző: Pogány György Sorozat: A könyves szakképzés füzetei Kiadó: Hatágú Síp Alapítvány Kiadás éve: 2004 Oldalszám: 164 Kötés: Puhatáblás Nyelv: Magyar Állapot: óvott, vigyázott ISBN: 9637615407 Méret: 14 cm x 20 cm A Krisztus születése utáni II. században élt római grammatikus, Terenüanus Maurus egyik müvében írta le a sokat (de többnyire csak félig) idézett híres sort: ,,pro capiu lectoris habenl sua fala libelli". Vagyis: ,,minden könyv sorsa az olvasó felfogóképességétől függ". Az antik tudós mondatával nem az egyedi könyv, a fizikai egység sorsára utalt, hanem a műre, arra a szellemi tartalomra, amelynek a kötet csupán foglalata. Terenüanus Maurus közel kétezer esztendővel ezelőtt tulajdonképpen azt fejezte ki, hogy a legtágabban felfogott irodalmi alkotás - amely nem feltétlenül azonos a szépirodalommal - élete nem fejeződik be a szöveg megszületésével; ellenkezőleg: akkor kezd élni és hatni. Akkor, amikor az olvasó kézbe veszi, ismerkedik vele, tanulmányozza és egyfajta párbeszéd alakul ki közte és az író között. Az irodalmi élet - ez a megállapítás is meglehetősen régi - valójában az író, a mü és az olvasó egymást feltételező egysége. Ahhoz azonban, hogy ez az egység létrejöjjön, elengedhetetlen valamilyen közvetítő csatorna, kommunikációs intézményrendszer kialakulása. Az író ugyanis időhöz és térhez kötötten él; hogy műve kiszabaduljon e fogságból, az alkotásnak el kell szakadni szerzőjétől. Ez természetesen bekövetkezhet orális, vagyis szóbeli formában is: elég, ha az ókori görög énekmondókra vagy a népi kultúra roppant gazdag örökségének átörökítőire utalunk. A szóbeli csatornákon, az úgynevezett szájhagyomány útján terjedő alkotások azonban oly tökéletesen elválnak szerzőjüktől, hogy az auktor személye mára már többnyire kideríthetetlen. De az ilyen módon terjedő műnek nincs is a szó szoros értelmében vett szerzője és természetesen végleges formája sincs; az áthagyományozó szükségképpen saját szubjektumán átszűrve, gyakran az éppen aktuális közönség igényeihez alkalmazkodva, vagyis állandóan alakítva továbbítja azt hallgatóihoz, akik közül valaki majd szintén átadja - némileg módosítva - másnak. Ebből következően a csak szóbeliségben élő alkotás az orális tradíció végtelennek tűnő láncolatában szüntelenül változva, hol gazdagodva, hol szegényedve él és hat.