A lélek szemével

Részlet a könyvből: Tusculana A római lélek megosztottságát, az összhangba csengésnek hiányát alig tudná valami jobban szemléltetni, mint az ősi Tusculum irodalmi emléke és romja. M. T. Cicero, akinél a copiosa ornataque dictio-nak, a tartalmas és ékesszólásnak, nem ritkán a bőbeszédűsége mellékize van, Tusculumi kérdéseiben a melancholia fátylával vonja be azt a helyet, melyen rajta kivül bizonyára kevesen gondoltak a halál, a szenvedések, bajok problémáira. A költők a néplélek hangulatának szüretelő derűjét, mulatozó jókedvét árasztják Tusculumra, az ősi Róma kedves kiránduló, nyaraló, borozó helyére, mely hatszáz egynéhány méterrel a tenger szine fölött, harminc kilométerre az örök várostól ugyanaz volt Róma számára, mint Badacsony, Somlyó a Kisfaludyak Magyarországának. Jól esett akkor is visszanézni a hegyoldalak villáiból, a hegycsúcson épült fellegvárból a város fölött táborozó piszkos ködrétegből előcsillanó Palatinusra, Capitoliumra, a sárvizével kanyargó Tiberisre és a tiszta, édes és testet üditő tusculumi mellett szelíden vagy duhajon élvezni a magasságok levegőjén az élet örömeit. Engem nem a népnek, hanem a mások gondolatain rágódó Cicerónak Tusculuma érdekelt, aki saját életének szóval épített és szóból készült magas ívelése után baljóslatú lélekborulásának problémáit jól-rosszul átvett, de szépen, ékesen kifejezett görög bölcseleti rendszerekkel oldozgatta, hogy feleletet találjon azokra a kérdésekre, melyekre az emberek most is az elvonulásban, a magányban keresnek választ; csakhogy ma ezt a magányt nem Tusculumnak, hanem Subiaconak, Alvernának vagy Manrézának nevezik...