A kővé vált imádság (Karl May összes művei 29.)

Részlet: "Egészen különös hangulat fogott el, fölfelé, amikor az usztád a nekem szárit lakás felé vezetett. Ez nem feszült, még kevésbé kíváncsi lelkiállapot - volt. Hanem úgy éreztem, mintha egy bennem már régóta élő, de tudatomig el nem jutó sóvárgás most teljesedne be, mintha valami boldogság előtt állnék, amelyről nem tudtam, de a befogadására már régóta föl- készültem Vajon miért hittem ezt olyan komolyan, hogy minden lépcsőn, amelyre föllépünk, az ősidőkből valamilyen lény áll, és hallgatagon, figyelmeztetően fölemeli a karját? Amikor fönn, az usztád lakása elé érkeztünk, megláttam a következő, a második szintet is. A hajlatban lobogó fény ragyogott. Vezetőm fölfele mutatott, és így szólt: - Itt fogsz lakni fölöttem. És mégis olyan mélyen, olyan mélyen, hogy én ma már így nem mernék lakni! Kérdőn tekintettem rá. Ekkor a vállamra tette kezét, és így folytatta: - Effendi, félsz talán a kísértetektől? - Nem - feleltem erre. - Vagy talán a síróktól? - Azoktól sem... - Akkor eredj föl és nézz körül! Egy kis időre most egyedül hagylak, később azonban följövök utánad. Helyesebben mondva: ott lenn, barátom, a testnél fogsz lakni. Te vagy az első és bizonyára az utolsó is, vagyis az egyedüli, akinek szabad belépnie abba a sírboltba, amelyet én az életem elmúlt napjaiban az elhunytnak megépítettem. Most homályos szavakkal beszélek, ám éppen az a homály fény lesz számodra! Azt szívemből kívánom neked!"