A kétezer éves ember

"Két nap süt nála: az egyik az égrõl, a másik az õ lelkébõl. Az egyik megaranyozza a sovány, kiélt földben nem éppen okszerűen termelt vetéseket, a másik az emberek lelkében rútul barnuló hiányokat és hibákat futtatja be arany színnel, humorral. Ilyenformán, mikor az élet szomorúságain sétál keresztül velünk, úgy tetszik, mintha fenékig arany volna az egész világ. S mikor azt meséli, hogy milyen gyalázatos, cudar faj az emberi fajzat, úgy káprázik a szemünk, mintha csupa angyalokról szólna az ének. S éppen ez egyik legfõbb varázsereje a Mikszáth tollának, annak a csodatevõ tollnak, hogy mióta használja, mindig mindenkinek feltárta, kíméletlenül felbontotta a legtitkosabb belsejét, s mégis nincs ember, aki megharagudhatott volna érte. Mert az, ami közönségesen feltrancsírozva utálatos és gyűlöletes lett volna, az õ élettel, világgal, sorssal megelégedett diskurálása alatt csupa szeretetre termett dolgoknak látszik." (Móricz Zsigmond)