A képzőművészet iskolája I.

Ez a könyv megpróbálja tömören összefoglalva nyújtani mindazt, amit a képzőművésznek a saját mesterségéről tudnia kell. A képzőművészeti technikákkal foglalkozó magyar szakirodalom nem bőséges, s a legkiválóbb idevágó munka, Balló Ede kitűnő könyve, ,,Az olajfestés mestersége", mint már címéből is láthatjuk, a sokféle képzőművészeti technika közül csak az olajfestés technikájával foglalkozik. A fennálló hiányt óhajtjuk pótolni, amikor röviden, de szakszerűen tárgyalva közreadjuk mindazt, ami a különféle képzőművészeti technikákra és főként ami azoknak gyakorlatára vonatkozik. Kezdők bizonyára jó hasznát fogják venni e könyvnek, de még a művészek is találnak talán benne majd olyan új adatokat, melyeket munkájuknál sikerrel alkalmazhatnak. Hiszen állandó a panasz amiatt, hogy a műtárgyak - hol a rossz vagy hamis anyag, hol pedig az anyagok helytelen alkalmazása következtében - idővel megrongálódnak. Ez a hiba nem új keletű. Már az ókorban az idősebb Plinius, a római író természettani művében (,,Naturalis história") az ásványtan kapcsán megemlíti, hogy a festmények a rossz anyagok használata miatt tönkremennek. Ezzel szemben az egyiptomi művek, dacolva az évezredekkel, egy cseppet sem változtak, mert noha alkotóik mindössze csak pár alapfestéket ismertek, mégis jól értették a mesterségüket és tudtak bánni a rendelkezésükre álló anyaggal. Ch. Dalbon, ,,Lesorigines de la peinture á l'huile" (Paris, 1904) című könyvében megemlíti, hogy egyes középkori festőcéhek milyen szigorú rendelkezésekkel védték a jó anyagokkal készült művet és a céh becsületét. Az egyik genfi festőcéh a XIV. században határozatot hozott, mely szerint ,,minden képért, melyet tiszta azúrkék és zöld festékkel kellett volna festeni, s amelynél a céhmesterek és a zsűri megállapította, hogy nem valódi anyagokat használtak fel hozzá, a mester, aki a képet festette, 10 font büntetéspénzt fizessen."