A hasonmás (Pétervári történet)

A XIX. században, amikor szinte divattá vált a hasonmás-téma, a fiatal Dosztojevszkij fantáziáját is megragadja, és Chamissóhoz, Hoffmannhoz, Gogolhoz hasonlóan ő is megalkotja a maga kettévált életű, megkettőződött tudatú hősét, a tragikus és egyben humoros sorsú Goljadkin urat. A szerencsétlen, balsikerekkel és megaláztatásokkal terhes életű kishivatalnok harca a "másikkal", a sikerekben gazdag, fiatalabb önmagával, akárcsak fél évszázaddal később Babits Gólyakalifájában, törvényszerűen kudarcba, tragédiába torkollik. A külső és belső szemlélet vegyítése, a tragikus és komikus motivációk összjátéka, az objektív igazság és a torz szubjektív logika összevetése új jelenség Dosztojevszkijnél és az orosz irodalomban is ebben az időben. A korabeli kritikusok közül egyedül majkov irodalomkritikus vette észre, hogy tulajdonképpen új írásmód, új hős született az orosz irodalomban. Rendkívül találóan és máig ható érvénnyel így értékeli Dosztojevszkij alkotását: "... Ebben a művében oly mélyen behatolt az emberi lélekbe, annyira aggódás nélkül és szenvedélyesen tekintett bele az emberi érzések, gondolatok és tettek gépezetébe, hogy A hasonmás olvasásakor keletkező benyomást csupán a kíváncsi ember benyomásával hasonlíthatjuk össze, aki behatol az anyag kémiai összetételébe."