A Ló vasárnapja

A tehetség szeszélyes szellem; rejtély, hogy mitől jön-megy, s mikor ad hírt magáról. Bánk Lászlón negyvenöt éves koráig nem volt semmi különös. Élte a zenekari zenészek mozgalmasan egyhangú életét, előbb az Opera zenekarában, később a Fesztiválzenekar válogatottjában, ami azért pestiesen szólva nem semmi. Ekkor azonban megcsípte a darázs, és meglett ember létére kamaszos lázrohamban elkezdett verseket írni. Más esetben megrovólag mondanánk ezt: hiányos olvasottságai, és a hazai irodalmi étet ismeretének tökéletes hiányában - az ő esetében viszont épp ez mutatja azt, hogy nem mások versétől cseng a füle, belső szükségből, a sajátját írja. Tanulnia persze kellett, és tanult is, gyorsan és eredményesen. Egy évvel a nyelv sötétjében való botorkálás után már rátalált egyfajta költői beszédmódra, amelyet hitelesen tud használni, és amely ha nem is csak az övé, de bizonyosan az övé is. A köznapi szóhasználat és az emeltebb versbeszéd sajátos keveréke ez, kopár szabadvers, de mögötte valami zene hallatszik - legjobb versei ebben a hangszerelésben szólnak.