Isida Só

Macskát receptre

Első történet

A homályos sikátor végén Kagava Súta fölpillantott az előtte magasodó épületre.

Alaposan eltévedt, de végül csak idetalált. Az épület két társasház között állt, mintha az üresen maradt résnyi teret töltötte volna ki.

– Ez volna az? – dünnyögte értetlenkedve a fiú.

Nem akarta elhinni, hogy létezik olyan hely, amit ne dobna ki egy okostelefon keresője, de így már mindent értett. Az épülethez egy árva napsugár nem sok, annyi sem ért el, az égbolt a távolban szürkéllett. A sikátor párától nyirkos, a ház régi és piszkos volt.

– Egyáltalán miféle cím ez? „A kiotói Nakagjó kerületben a Fujacsó utcán északi, a Rokkaku utcán nyugati, a Tomikódzsi utcán déli, a Takojakusi utcán pedig keleti irányba.”

Így írták le neki, ahogy a kiotói címeket szokás. Annak ellenére, hogy léteznek hivatalos körzetjelölések házszámmal, Kiotóban a várost átszelő utak nevét használják, a négy égtájba mutató irányokkal. Ha a megadott útvonalon halad az ember, egészen közel juthat a céljához, de annyira homályosak a megfogalmazások, hogy csak a helyiek képesek eligazodni.

Súta is jó ideje rótta a köröket, amikor a sokadik balkanyar után végre rábukkant az épületre. Már épp feladta volna, amikor egyszer csak észrevette a keskeny sikátort. Nem fért a fejébe, miért kell a kiotóiaknak így ködösíteni. Mivel másik prefektúrából származott, az itteni utcanevek számára nem voltak többek titkos kódjeleknél. Ez a cím is annyira nyakatekert, mintha az idegeneket igyekeznének távol tartani vele, gondolta, és felsóhajtott. Aztán kicsit összeszedte magát. Na, nem kell mindjárt így elkenődni. Attól, hogy a kecó pocsék helyen van, a bérlője még lehet rendes ember! Az sem kizárt, hogy a társasházakat húzták fel később, meg aztán kis jóindulattal rejtekhelynek is elmegy.

Az épület ajtaja nyitva állt. Lift nem volt a lépcsőházban. A síri csend és a gyér világítás kísérteties hangulatot árasztott. Ahogy Súta végigsétált a folyosón, tekintete akaratlanul is végigsiklott a kétoldalt sorakozó ajtók névtábláin. Üzletház mindenféle bolttal. Egyik sem valami bizalomgerjesztő. Mi van, ha egy nap arra ébredek, futott át az agyán, hogy én is egy ilyen összepréselt ház szűk lyukában gubbasztok, és nyugdíjasokat győzködök telefonon? E bevillanó jövőkép hatására hevesen megrázta a fejét. Azért jöttem ide, hogy ne így legyen. A folyosó végén volt a lépcső. Súta fölkaptatott a negyedik emeletre, ahol az egyik ajtón ez állt: NAKAGJÓ LÉLEKGYÓGYÁSZAT.

Az ódon, vaskos ajtó meglepően könnyen nyílt. Súta óvatosan benézett. A rendelőben egészen világos volt. Ahogy belépett, rögtön a recepcióval találta magát szemben, ám a pultban senki sem ült.

– Hahó! – szólalt meg bátortalanul, de nem érkezett válasz.

Biztosan ebédelnek. Súta keresztbe fonta a karját. Sem a telefonszámukat, sem az e-mail-címüket nem tudta, ezért nem foglalt időpontot.

– Hahó! – ismételte meg hangosabban, mire klaffogó papucsban megjelent egy nővérke. A bőre szép fehér volt, a húszas évei második felében járt.

– Tessék, mi az? – kérdezte közömbös arccal.

– Elnézést kérek. Nincs időpontom, de szeretném, ha megvizsgálnának.

– Vagy úgy, szóval páciens. Fáradjon be.

Kanszai tájszólásához a kiotóiak jellegzetes hanglejtése társult. Fiatal kora ellenére elég erős akcentussal beszélt.

Súta beljebb lépett. A váróban egyetlen fotel árválkodott, a nővér azonban nem ide, hanem a vizsgálóba vezette őt. A szoba szűkebb volt, mint a dohányzófülke Súta munkahelyén. A puritán berendezés ennyiből állt: két egyszerű forgószék, egy asztal, rajta számítógép.

Ez volna az a híres klinika? Súta egyre nyugtalanabb lett. Az összes pszichoszomatikus gyógyászat, ahova eddig járt, tágas volt és elegáns. Nem olyan lepukkant hely, ahol az ember azon is elgondolkozik, betegye-e a lábát egyáltalán. Azontúl, hogy mindenhova időpontfoglalással lehetett csak bejutni, a vizsgálathoz szükséges űrlap kitöltése önmagában majdnem egy órát vett igénybe.

Örülök, hogy simán fogadnak, de jut eszembe, a társadalombiztosítási kártyámat el sem kérték.

A térelválasztó függönyt elhúzva egy fehér köpenyes orvos lépett be a vizsgálóba. Harminc év körüli, kellemes megjelenésű férfi volt, nőies vonásokkal.

– Üdvözlöm – szólalt meg, és halvány mosoly futott át az arcán. – Először jár nálunk, ha jól sejtem. – Kissé magas orrhangon beszélt. Nem volt bizalmaskodó, inkább barátságosan szólt Sútához, ahogy a kiotóiak szoktak. – Megkérdezhetem, honnan hallott rólunk?

– Nos – kezdett bele Súta tétovázva. Arra gondolt, hogy majd füllent valamit, de végül az igazat mondta. – Nem közvetlen ismerőstől. Egy volt munkatársam mesélt a klinikáról. Ő már nem dolgozik velünk. Az öccse feleségének az unokatestvérének az egyik céges ügyfelének az ügyfele járt ide, és nagyon dicsérte önöket.

Ezzel az erővel azt is mondhattam volna, hogy valahol hallottam róla. A madarak csiripelték. A klinika nevét mondták csak meg, ezzel a kódszerű címmel, és azt, hogy a negyedikre kell fölmenni.

Súta nem először keresett fel pszichoszomatikus gyógyászatot. Az első vizsgálatra fél évvel ezelőtt szánta rá magát.

Akkor sem remélt javulást. Csak már valamit csinálni kellett. Úgy gondolta, muszáj beleállnia a dologba, ezért fogta magát, és sorra felkereste azokat a rendelőket, amelyek a neten jó értékelést kaptak, míg végül az otthona és a munkahelye környékén lévő összes dokit végigjárta. Ezek után úgy volt vele, hogy ha szembejön egy jó ajánlás, annak is ad esélyt. Ez jött szembe. Arra persze álmában sem gondolt, hogy ilyen elhagyatott helyen talál majd rá.

Az orvos felsóhajtott, majd nyájasan megszólalt.

– Zavarban vagyok, ugyanis új pácienst nem fogadunk. Az az igazság, hogy ketten vagyunk csak, az asszisztensem meg én, és…

Súta elcsüggedt. Ez is felejtős. Folyton azt szajkózzák, hogy ők a lelki sebek gyógyítói, de amikor meg kellene hallgatni az embert, alig akad, aki megértően fordulna felé. Már épp jelezni készült, hogy inkább hagyják az egészet, amikor a doktor szeme hirtelen felcsillant, és csintalan, kisfiús mosollyal Sútára nézett.

– Tudja, mit? Mivel ajánlásra jött, most az egyszer kivételt teszek. – Súta úgy érezte, hogy a tér tovább szűkül körülötte. A doktor odafordult az íróasztalhoz, és pötyögni kezdett a billentyűzeten. – A nevét és az életkorát, legyen szíves.

A vizsgálat egyszeriben elkezdődött.

– Kagava Súta vagyok. Huszonöt éves.

– Mi a panasza? – kérdezte a doktor nyugodt hangon.

Súta feszült lett. Ez a jelenet már számtalanszor lejátszódott. Mindig ugyanúgy. Az orvosok egy darabig hallgatták, amit mond, majd miután lejárt az idő, odavetettek neki valami tessék-lássék választ. „Nehéz lehetett.” „Ne hajtsa túl magát.” Volt olyan doki is, aki valamiért tapintatosan megköszönte, hogy „ide fáradt”. Végül mindegyik felírt valami hasonló bogyót. Nem az orvos könnyített a gondján, hanem az altató.

– Én… – kezdett bele, de elhallgatott.

Álmatlanság, fülzúgás, étvágytalanság, sorolta magában. Ha a munkára gondolok, nyomasztó érzés fog el, csak kapkodom a levegőt, és éjszaka sem tudok elaludni. Á, ez így nem jó, túl általános. Súta elhatározta, hogy ezúttal pontosan fogalmaz, hogy egyszer s mindenkorra kimásszon ebből az őrületből. Ám miközben a megfelelő szavakat kereste, hirtelen kiszaladt a száján, ami a szívén volt:

– Fel akarok mondani.

– Valóban?

Súta meglepődött. Sosem tapasztalt még olyat, hogy halk motyogására az orvos azonnal válaszoljon.

– Jaj, nem! Dehogy. Nem felmondani akarok. Azon töröm a fejem, mit kellene tennem, hogy képes legyek megtartani a munkahelyemet. Egy nagy brókercégről van szó, olyanról, amilyeneket a reklámokban is látni. És hát mit mondjak, halálra dolgoztatnak…

– Mindent értek – szólt közbe a doktor derűsen. – Felírok magának egy macskát. Nézzük meg, milyen változást hoz – jelentette ki, majd nagy lendületet véve székestül megfordult. – Csitosze-szan! Hozza be, kérem.

– Máris – felelt a függöny mögül egy hang, majd az előbbi fehér bőrű nővér lépett be. Sútának csak most tűnt fel, milyen csábos a tekintete. Nem feltűnő, inkább egyedi szépség volt. Bizalmatlan pillantást vetett Sútára, majd a doktorhoz fordult. –Nyau doktor úr, biztos benne, hogy ez a fiatalember megfelelő? – kérdezte ridegen.

– Tökéletes lesz – felelte a doktor az asszisztensénél jóval könnyedebb és szívélyesebb hangon.

A klinika sem volt szokványos, de az orvos neve, na az volt csak igazán fura!

A nővér egy kisállatszállítót tett az asztalra, majd szó nélkül eltűnt a függöny mögött. Egyszerű műanyag doboz volt, ráccsal az oldalán. Benne pedig valóban egy macska. Súta szája tátva maradt a csodálkozástól. Annyira abszurd volt a helyzet, hogy egy szót sem tudott kinyögni, csak meredten bámulta az állatot.

Ez igazi.

Sima szürke macska volt, minden különösebb jellegzetesség nélkül. A rávetülő árnyék miatt Súta nem látta jól, de mintha nagy, kerek, arany szemével őt figyelte volna gyanakodva.

– Kagava-szan, tegyünk egy próbát. Egyelőre egy hétig legyen magánál.

– Hogyan?

– Írok receptet is, azt adja majd oda az asszisztensemnek.

– Receptet? Nekem? – hebegte Súta, és egyik ámulatból a másikba esett.

– Magának hát – vágta rá a doktor, folytatva a hétköznapinak tűnő, ám cseppet sem hétköznapi beszélgetést.

– Ez egy macska? – kérdezte Súta, miközben szemét egy pillanatra sem vette le a dobozról.

– Az bizony – bólogatott a doktor, mint akinek mi sem természetesebb.

Meg kell hagyni, valóban annak tűnt, Súta mégsem volt benne biztos.

– Igazi macska?

– Persze hogy igazi. Higgye el, hatásos! Ahogy a régi mondás tartja, a macska az orvosságok királya! Azaz hogy is mondjam, többet ér bármelyik pirulánál.

Miket beszél? Súta kezdte elveszíteni a fonalat.

– Tessék, a recept – mondta a doktor, és egy cédulát nyomott a kezébe. – A recepción váltsa ki. Akkor viszlát egy hét múlva! A következő páciensem már odakint vár – tette hozzá az ajtóra mutatva. – Időpontra jött, úgyhogy ha nem haragszik…

Súta egyszeriben magához tért.

– Most esett le – tört ki belőle a nevetés –, ez ilyen állatterápiás hogyishívják!

Hú, gondolta magában, már kezdtem megijedni, de akkor csak erről van szó. Az állatok közelségével gyógyítják a lelket. Mosolygott, de a doktor rezzenéstelen arccal nézett rá. Aha, most biztos a viselkedésemet figyeli.

– Az is a kezelés része, hogy jól ráijesztenek a betegre, igaz? Értem már, miért nem található a klinikájukról sehol semmilyen információ. Megmondom őszintén, egy pillanatra bennem is megállt az ütő. Macskát receptre… Hát ez jó!