Eilish a babával a karjában
sürgeti a gyerekeket a kocsi felé, sürgeti magát is egy hallgatag kívánsággal,
Molly felé fordul, látja, hogy az némán lépeget előre két szatyorral, Bailey a
bevásárlókocsival játszik, ahogy utánaszól. Becsatolja Ben babaülését és ahogy
a tekintetük találkozik, álmatag mosolyt villant rá, míg Molly berakja a
szatyrokat a csomagtartóba, aztán beül az első ülésére és fölveszi a
fülhallgatóját. Eilish szeretné megérinteni, szeretne mondani valamit, Bailey a
karjával hadonászva szalad a kocsi felé. Beszáll hátra, becsapja az ajtót és
előrehajol a két ülés között a visszapillantó tükörben méregetve az anyja
arcát. Anya, mondja, mikor jön haza Apa? Eilish szíve hosszasan ereszkedik alá
a testében és még mindig nem érte el az alját. Szavakat keres, amelyek nem
jönnek a segítségére, elveszi a tekintetét a fiáról, érzi, hogy közben Molly is
őt nézi. Egy pillanatra végignéz a sötét utcán, néhány tizenéves halad el a
közelben, ismerősek az aránytalan csontozatukkal, ahogy piszkálják és lökdösik
egymást, látja az eljövendő Mollyt, akit majd elveszít és talán már el is
veszített. Baileyhez fordul és lassan beszívja a levegőt, a tekintetét keresi a
tükörben és nem ereszti. Mondtam már, drágám, hogy dolgozni kellett mennie,
amint tud, haza fog jönni. Nézi, ahogy a hazugság növekedésnek indul, miután
elhagyja a száját, a hazugság észrevétlenül végzi a dolgát, Bailey egy
puffanással hátradől az ülésben, látja rajta, bármit mondhat, azt tényként
fogadja el tőle. Bailey előrenyúl és meghúzza Molly biztonsági övét, foglyul
ejtve a testvérét, amíg az megfordul és megpróbál rásózni egyet a kezére. Éles
pillantást vet az anyjára és Eilish elfordul, úgy sejti, Molly biztosan tudja,
hogy valami nem stimmel, ha egyszer senki sem ment érte a jégkorongedzése
végére, nem tudta elérni a szüleit telefonon, csak állt kint az edzőpálya
előtt, figyelte, ahogy a csapattársait egyesével elviszik, amíg bealkonyodik,
végül Miss Dunne vitte haza. Az arca, ahogy dühtől eltorzulva megjelent az
ajtóban, majd később, ahogy hallgatásba burkolózott, hogy mit kellett mondania
Marknak és Mollynak aznap este, hogy összegyűjtötték a szakszervezet fontos
figuráit, nehéz időket élünk, de hamarosan el fogják engedni, ne felejtsétek,
apátok semmi rosszat nem tett, csak a hatóságok meg akarják félemlíteni, de
most mindkettőtöknek óvatosnak kell lennie, ne beszéljetek erről másokkal, egy
szót se szóljatok senkinek az iskolában. Látta az iszonyatot Molly arcán, ahogy
kérlelte őket, ne mondják el Baileynek, ő még túl fiatal ahhoz, hogy megértse.
A lány haragja hallgatássá válik, a hálószobája ajtaja bezárva, Eilish odakint
áll, nem akar bekopogni. Mark meglepően visszafogottan fogadja a hírt,
mindössze egyetlen kérdést tesz fel, miért nem hagyják az apjának hogy felhívja
az ügyvédjét. Eilish elfordítja a slusszkulcsot, előre fél attól, hogy ezután
milyen hazugságok következnek még, a hazugságok, amelyek egyre csak növekednek,
ahogy elhagyják a száját, mindössze egyetlen elég volt hozzá, hogy felháborítsa
a gyerekét és most már nem lehet visszavonni és ha egyszer megismerték a
hazugságot, az utána is ott marad, akár egy szájból alácsüngő mérgezett levelű
virág. Nehézkes forgalomban araszolnak előre, a gyerekek csendben ülnek az
autóban, már majdnem hazaérnek, amikor a Molly lábánál lévő táskájában
megszólal a telefonja. Elkéri tőle és amikor még egyszer kéri, már kiabál,
félreáll az autóval és maga nyúl a táska után, kikapja a fülhallgatót Molly
füléből, a lány döbbenten néz az anyjára. A nem fogadott hívás ismeretlen
számtól érkezett, Eilish nézi egy darabig és úgy dönt, visszahívja. Jó napot, igen,
ez Eilish Stack, volt egy nem fogadott hívásom erről a számról. Itt Carole
Sexton. Figyelj, Carole, most nem tudok beszélni, a kocsiban ülök, este
felhívlak, rendben? Bailey komor arccal kémleli a tükörből. Miért nem hívhatom
fel, Anya, el fogtok válni, erről van szó? Amikor leállítja a kocsit a
felhajtón, kinyitja az ajtót és kilép, de aztán elbizonytalanodik, mintha egy
szakadék nyílna meg előtte a sóderrel felszórt úton, minden egyes lépését külön
érzi, egyiket a másik után, érzi a hosszú éjszakát, amely most közeleg felé.
Michael Given házról házra jár és mindenkinek
elmondja, nem biztonságos telefonálni, joggal tartanak tőle, hogy lehallgatják
az embert. Eilish követi a tekintetével, ahogy bemegy a konyhába, szinte már
sajnálja, ahogy reszketnek a megsárgult ujjai, leül és figyeli, ahogy kinyitja
a telefonját, kiveszi belőle az elemet és az asztalra teszi. Eilish lerakja
Bent a ringatóba és tovább fürkészi Michael Givent, már nem csak köhög a
dohányzástól, de egyenesen szenved tőle. Fáradtnak tűnsz, Michael, nem kérsz esetleg
valami ennivalót? Hosszú kezének egyetlen intésével hárítja el a javaslatot, de
azért Eilish kitesz elé néhány kekszet egy tányérra, a férfi felkap egyet,
forgatja az ujjai közt, de nem eszik belőle. Figyelj, Eilish, azt rebesgetik,
hogy el fogják vinni őket. Eilish távol került önmagától, a vizet figyeli,
amint egészen a szájáig megtölti a forralót, aztán elzárja a csapot. Hová
viszik őket? Állítólag a curragh-i gyűjtőtáborba, ez csak szóbeszéd, de
logikusnak hangzik, hogy nem tarthatják őket mind a városban, ha egyszer már
ilyen sokakat letartóztattak, a háború idején voltak ott, Curragh-ban, azokat
vitték oda, akiknél államellenes tevékenység gyanúja merült fel. Michael, csak
nem azt akarod mondani, hogy Larry esetében felmerül az államellenes tevékenység
gyanúja? Michael Given megadóan a magasba emeli a kezét. Istenem, Eilish,
dehogyis, ez csak egy kifejezés, ők használják ezt a fogalmat. Larryt politikai
okokból tartják fogva, Michael, nem szeretnék ilyen beszédet hallani a
házamban. Michael Given összeszorítja a száját, szeme elkerekedik, mint egy
meglepett gyereknek, majd bólint. Nem jó ötlet ott hagyni, mondja. Eilish
megfordul és észreveszi, hogy az elektromos vízforralót a mosogatóba rakta.
Milyen hülye vagyok, mondja, majd kiveszi onnan, szárazra törli és
visszahelyezi a konyhapultra. Amikor újra Michael Givenre néz, a düh forrását
keresi, prédának látja a másikat, egy sárgás rovarnak az asztal mellett. Most
már mindenhonnan bevisznek embereket, mondja a férfi, hallottad, hogy az
újságíró Philip Brophyt is bevitték, egy kibaszott újságírót, az NSZP aztán
igazán nem szégyellős, az összes külföldi híradó leadta, de itt érdekes módon
egy szót sem szóltak róla, a híradó is az övék, de a közösségi média tele van
ezzel. Eilish figyeli Michael Givent, ahogy beszél, a férfi kissé oldalra dől a
székén, valami ruganyos fáradtság járja át a testét, mintha víz alá került
volna. Férjek és feleségek, anyák és apák süllyednek a víz felszíne alá. Fiúk
és lányok, nővérek és fivérek tűnnek el, egyre mélyebbre és mélyebbre. Eilish
levegőért kapkodva fordul felfelé, körbejár a nappaliban, keres valamit a
gondolatai között, miközben felkapja a távirányítót, bekapcsolja a híradót és
lenémítja a készüléket. Az érzés, hogy már egy másik ország lakója, az érzés,
hogy valamiféle zűrzavar nyílik meg előtte és csábít be mindenkit a tágra nyíló
szájába. Belép a konyhába, eltölti a harag, aztán öklébe fogja a levegőt,
mintha a probléma gyökerét ragadná meg. Michael, mondja, csak azt nem értem,
hogy miért nem találkozhatsz vele, ellenőriztem a törvényt, ez a nemzetközi
megállapodások teljesen nyilvánvaló megsértése, úgyhogy áruld el, miért tehetik
meg csak úgy, amit akarnak, miért nem üvölti senki, hogy elég volt? A szavai
nagyot koppannak Michael Given hallgatásán, Eilish továbbra is az arcát
fürkészi, amely egyszerre tűnik szomorúnak és zavartnak, egy meglepett kutya,
aki idegen parancsot kapott, felemeli ismét a kezét és már megszólalna, de
Eilish nem hagyja annyiban. Az államnak békén kellene hagynia bennünket,
Michael, nem szabadna csak úgy berontani az otthonodba mint egy ogrének, a
markába venni és felzabálni az apákat, hogy magyarázzam ezt el a gyerekeimnek,
hogy az állam, ahol élnek szörnyeteggé vált? Előbb-utóbb vége lesz, Eilish, az
NSZP-nek előbb-utóbb le kell állnia, egész Európában nagy a felháborodás— Akkor
miért tartóztat le a GNSZI napról napra több embert, Michael, miközben nemzeti
szükségállapotról beszélnek, a civil ruhás rendőrök, akik kedden bejöttek az
irodánkba és elvitték azt a fiatal srácot, Eamon Doyle-t az asztala mellől,
statisztikai elemző, az utolsó ember a világon, aki bármi zűrt csinálna és
tudod, mit mondott, amikor vette a kabátját, megkérdezte, valaki megtenné-e,
hogy felhívja az anyját és ez két héttel karácsony előtt volt. Eilish leül és
agresszív lendülettel kávét tölt a kávéfőzőből. Elhagyta a testét és a testének
követnie kell, újra oda kell állnia a tévé elé, hogy úgy tegyen, mintha a
híreket nézné, miközben igyekszik elfojtani a sírást.
