Kedvelt helyszínek és nagyvárosi élet Budapesten

Budapest különös város: egyszerre zajos és bensőséges, folyton változó és makacsul emlékező. Kedvelt helyszíneink – egy park, egy régi fa, egy utca, amin nap mint nap végigsétálunk – nemcsak térképpontok, hanem személyes történetek hordozói. A nagyvárosi élet egyik legfontosabb tapasztalata éppen ez: hogy a mindennapi rohanás mögött ott lakik a múlt, a generációk emlékezete, és ha figyelünk, a város elkezd mesélni. Gimesi Dóra Amikor mesélni kezdtek a fák című könyve pontosan ebből az élményből indul ki, és február hónap gyerekkönyveként különösen szépen kapcsolódik a budapesti helyszínekhez és a városi léthez fűződő érzelmi viszonyunkhoz.

A történet középpontjában egy nagyvárosi séta áll: Alíz és dédnagymamája minden nap elhaladnak a Városliget egyik idős fája mellett. Egy fa mellett, amely – mint annyi budapesti emlékhely – látszólag mozdulatlan, mégis generációk történeteit őrzi. Amikor ez a fa eltűnik, nemcsak egy zöld pont veszik el a város térképéről, hanem megnyílik egy különleges tér az emlékezés számára. A fa évgyűrűi időkapukká válnak, és a múlt rétegein keresztül bontakozik ki egy család története, benne női sorsokkal, városi mindennapokkal, változó Budapesttel.

A könyv finoman mutatja meg, hogyan él együtt a nagyvárosi tér és a személyes emlékezet. A Városliget, a régi utcák, a földalatti megjelenése, az átalakuló város nem díszlet, hanem aktív szereplő: olyan közeg, amelyben a családi történetek értelmet nyernek. Az iskolás gyerekek számára Budapest itt nem elvont fogalom, hanem átélhető, mesélhető tér, ahol a múlt és a jelen egymásra rétegződik. Ez különösen fontos a városi identitás szempontjából: annak felismerése, hogy az a hely, ahol élünk, már jóval előttünk is létezett, és történeteket hordoz.

A dédi és dédunoka kapcsolata a generációs örökség egyik legszebb megfogalmazása a kortárs gyerekirodalomban. A történetmesélés itt nem pusztán emlékidézés, hanem személyiségformáló erő.
A családi elbeszéléseken keresztül Alíz nemcsak a felmenőit ismeri meg, hanem önmagát is: azt, honnan jön, mihez kapcsolódik, milyen történetek része. A könyv érzékenyen mutat rá arra, hogy a gyerekek önazonossága nem elszigetelten alakul ki, hanem történetekbe ágyazva – mesék, emlékek, városi legendák és családi múlt szövedékében.

Ebben a hangulatban különösen fontos szerepet kap Rofusz Kinga illusztrációs világa. Képei egyszerre líraiak és erőteljesek, finoman egyensúlyoznak a realitás és a mese határán. A városi terek felismerhetők, mégis álomszerűek, a színek visszafogottak, sokszor nosztalgikus tónusúak, mintha maga a múlt szűrődne át rajtuk. Rofusz Kinga – a világhírű Oscar-díjas Rofusz Ferenc unokahúga – vizuális nyelve méltó módon kapcsolódik ehhez az örökséghez: képei nem magyaráznak, hanem érzéseket, időrétegeket, hangulatokat közvetítenek.

Az Amikor mesélni kezdtek a fák olyan gyerekkönyv, amely egyszerre szól a városról, a családról és az emlékezésről. Február hónap gyerekkönyveként arra hív, hogy lassítsunk, figyeljünk, és engedjük, hogy kedvelt helyszíneink – egy park, egy fa, egy utca – történetekké váljanak. Mert a nagyvárosi életben is szükségünk van kapaszkodókra, gyökerekre, és arra az élményre, hogy a múlt nem eltűnik, hanem továbbmesélhető.