20 perc könyvklub

V. E. Schwab

Gallant

Esőcseppek dobolnak a kerti fészer tetején.

Kerti fészernek hívják, de a Merilance-nek nincs kertje, és az építményt sem lehet igazán fészernek nevezni. Az egyik oldala megereszkedett, akár egy hervadó virág. Olcsó fémlemezekből és penészes fából tákolták össze. A padlón szerszámok hevernek szanaszét a törött agyagcserepek darabkáinak és a lopott cigaretták csikkjeinek társaságában. Olivia Prior a romhalmaz közepén ácsorog a rozsdás sötétségben, és azt kívánja, bár felüvölthetne.

Azt kívánja, bár zajjá változtathatná a kezén vöröslő friss heget, és feldönthetné a fészert, mint a konyhában a fazekat, amely megégette a bőrét. Szeretné megütni a falat, mint ahogy Clarát is, amiért bekapcsolva hagyta a tűzhelyet, és kuncogni merészelt, amikor ő levegő után kapkodva elhajította a fazekat. Olivia egyszerre tapasztalta meg a fehéren izzó fájdalmat és a vörösen izzó dühöt, a szakács méregbe gurult az odalett burgonyapüré miatt, Clara pedig elbiggyesztett szájjal mentegetőzött, hogy annyira mégsem fájhatott, hiszen Olivia fel sem szisszent.

Olivia ott helyben a másik lány nyakára tapasztotta volna a kezét, ha nem égette volna meg a tenyerét, ha a szakács nem vonszolta volna el onnan, és ha ezzel többet nyert volna a röpke elégtételnél és egy hét büntetésnél. Ezért a második legjobb lehetőséghez folyamodott: kiviharzott a dohos sírboltból, és ügyet sem vetett a szakács üvöltözésére.

Most a kerti fészerben húzza meg magát, és azt kívánja, bár olyan hangos lehetne, mint az alacsony bádogtetőn kopogó eső, bár felkaphatná az egyik használaton kívüli ásót, hogy a vékony fémfalakhoz csapja, csak hogy hallja a csörömpölést. De azt meghallanák, és a zajt követve megtalálnák ezen a szűkös és elorozott helyen, és akkor nem lenne hova mennie, hova menekülnie a lányok elől, a nevelők elől, az iskola elől.

Visszafojtja a lélegzetét, és a fészer hűs fémfalára tapasztja megégetett kezét abban a reményben, hogy ezzel csillapíthatja a fájdalmat.

A fészer létezése nem titok.

Az iskola mögött áll a murvás felhajtón túl, a birtok hátsó részén. Az évek során néhány lány már megpróbálta kisajátítani magának, hogy tudjon hol cigarettázni, inni vagy csókolózni, de az első alkalom után soha senki nem tért vissza. Arra panaszkodtak, borsódzott a hátuk a helytől. Odabent nedves a talaj, sok a pókháló, és van még valami más is, valamilyen kísérteties érzés, ami úrrá lett rajtuk, és amitől kirázta őket a hideg, bár nem tudják, miért.

Olivia viszont tudja.

Az a halott valami tehet róla a sarokban.

Vagyis ami maradt belőle. Nem szellem, nem igazán az, csak egy darabka rongy, pár fog és a sötétségben lebegő, álmos szemgolyó. Olivia látja a szeme sarkából. Úgy mozog, mint egy ezüstös pikkelyke, és ha a lány ránéz, minden egyes alkalommal azonnal eltűnik. De ha Olivia rezzenéstelen marad, és maga elé mered, néha arc kerekedik a szemgolyó köré. Aztán az arc közelebb kúszik hozzá, rápislog, elmosolyodik és felsóhajt, súlytalanul, akár egy árnyék.

Természetesen Olivia már sokszor elgondolkozott azon, ki lehetett, amikor még csontja és bőre is volt. A szeme magasabban lebeg a sajátjánál, és Olivia egy alkalommal egy főkötő szélét, egy szoknya foszladozó szegélyét is megpillantotta, ezért arra gondolt, talán egy nevelő volt valaha. Nem mintha számítana. Most már csak egy ghúl, aki a háta mögött ólálkodik.

Menj innen! – gondolja, és talán a ghúl hallja a lány gondolatait, mert összerezzen, és visszahúzódik a sötétségbe, így Olivia egyedül marad a nyomasztó kis fészerben.

A falnak dől.

Kisebb korában szeretett úgy tenni, mintha ez lenne az otthona, nem pedig a Merilance. Mintha az anyja és az apja épp most ment volna el és bízta volna rá a takarítást. Mintha természetesen vissza akartak volna jönni.

Amint a ház készen áll.

Régebben Olivia letörölgette a port, leszedte a pókhálókat, egy halomba hordta a cserépdarabokat, és rendet rakott a polcokon. Akármennyire is igyekezett, a kis fészer soha nem lett elég tiszta ahhoz, hogy a szülei visszatérjenek.

Az otthonunkat magunk választjuk. Ez a négy szó magában árválkodik az anyja naplójának egyik oldalán, olyan sok fehérséggel körülvéve, hogy már-már rejtvénynek tűnik. Igazából minden, amit az anyja írt, rejtvénynek tűnik, és mintha megfejtésre várna.

Mostanra csillapodott az eső, már nem zörömböl, csak időnként dobol pár unott ütemet. Olivia felsóhajt, és kimegy a fészerből.

Odakint minden szürke.

A szürke nappal kezd beleolvadni a szürke estébe, gyér, szürke fény nyaldossa a szürke, kavicsos ösvényt, amely körülveszi a Merilance Leányiskola szürke falait.

Az iskola szó hallatán mindenkinek sorba rendezett faasztalok és karistoló ceruzák jutnak eszébe. A tanulás. A lányok valóban tanulnak, de csak felületesen, a gyakorlatban használható dolgokra összpontosítva. Arra, hogyan kell tisztán tartani a tűzhelyet. Hogyan kell cipót gyúrni. Hogyan kell ruhát foldozni. Hogyan lehet létezni egy olyan világban, amelyik nem akarja őket. Hogyan lehet szellemnek lenni valaki más otthonában.

Hiába nevezi magát iskolának a Merilance, valójában az ifjú, vad és szerencsétlen lányok menhelye. Az árváké és a kitaszítottaké. Az unalmas, szürke épület úgy meredezik ki a földből, akár egy sírkő. Nem parkok vagy zöld dombok veszik körbe, hanem a város szélére száműzött többi épület szikár és megereszkedett arca. Nem húzódik körülötte fal, nincs vaskapuja, csak egy üres boltíve, amely mintha azt üzenné: Nyugodtan távozhatsz, ha van hová menned. De ha elmész – és időnként néhány lány elmegy –, ne gyere vissza! Évente egyszer, néha többször akad egy szerencsétlen, aki az ajtón dörömbölve kéri, hogy engedjék visszatérni, és a lányok az ehhez hasonló esetekből tanulják meg, hogy szép és jó örömteli életről és szerető otthonról álmodozni, de még egy intézet gyászos sírkőre emlékeztető falai is jobbak az utcánál.

Ennek ellenére Olivia néha kísértésbe esik.

Alkalomadtán a boltívre néz, amely szájként ásítozik a murva peremén, és arra gondol: mi lenne, ha, arra gondol: megtehetném, arra gondol: egy nap meg is fogom.

Egyik este be fog törni a nevelők szobájába, összeszedi, amit csak tud, és elmegy. Csavargónak, vonatrablónak, besurranó tolvajnak vagy szélhámosnak áll, mint a férfiak azokban az olcsó ponyvákban, amelyekből Charlotte látszólag soha nem tud kifogyni, és amelyeket egy fiútól kap ajándékba, akivel minden héten találkozik a kavicsos ösvény végén. Olivia ezernyi különböző jövőt lát maga előtt, de minden este ugyanabban a keskeny ágyban találja magát a zsúfolt szobában, egy olyan házban, amely nem az otthona, és soha nem is lesz az. És minden reggel ugyanitt ébred fel.

Visszabotorkál az udvaron, cipője csúszkál a murván, állhatatosan ontja magából a sh-eket. A földre szegezi a tekintetét, színeket keres. Olykor-olykor, egy kiadós eső után néhány zöld penge tör utat magának a kavicsok között, vagy egy makacs mohafolt telepszik rá egy macskakőre, de ezek a dacos színek soha nem maradnak ott sokáig. Olivia csak az igazgatónő irodájában láthat virágokat, de azok sem igaziak, kifakult selyemszirmaikat már rég beszürkítette a por.

Ennek ellenére, amikor az iskolát megkerülve a résnyire nyitva hagyott oldalajtó felé igyekszik, szemet szúr neki egy sárga folt, a kövek közül kitüremkedő kis gyomnövény virága. Ügyet sem vetve a bőrébe fúródó kavicsokról, letérdel, és hüvelykujjával óvatosan végigsimítja az apró virágot. Már épp leszakítaná, amikor cipők csörtetése és szoknyák ismerős, sóhajtozó suhogása üti meg a fülét, amiből tudja, hogy egy nevelőnő közeledik felé.

A nevelőnők mind ugyanúgy néznek ki, ruhájuk hajdanán fehér, övük pedig fekete volt. De nem mind egyforma. Jessamine az alig észrevehető és szigorú mosolya miatt olyan, mintha citromot szopogatna. Bethnek mélyen ülő, táskás szeme van. Lara hangja olyan magas, mint a sípoló teáskanna.

És ott van még Agatha is.

– Olivia Prior! – kiáltja el magát öblös hangon Agatha. – Mit művelsz itt? – dohogja levegőt sem véve.

Olivia a magasba emeli a kezét, holott tudja, hogy hasztalan. Korábban az egyik nevelő, Sarah megtanította jelelni, ami hasznosnak is bizonyult addig, amíg a nő az intézetben dolgozott, de amikor elment, senki sem vette a fáradságot arra, hogy az elődje nyomdokába lépve elsajátítsa ezt a tudást.

Most teljesen mindegy, mit mond Olivia. Senki sem tudja, hogy hallja meg, amit mondani akar.

Agatha mereven bámul rá, miközben Olivia közölni próbálja vele, hogy épp a szökését tervezgeti, de csak a mondandója feléig jut, mert a nevelőnő türelmetlenül leinti.

– Hol – a – táblád? – kérdezi hangosan és tagoltan, mintha Olivia hallássérült lenne.

Nem az. Ami pedig a táblát illeti, az a pincében van a befőttesüvegek mögött, mióta átadták neki egy kis kötéllel együtt, hogy a nyakába tudja akasztani.

– Nos? – firtatja a nevelőnő.

Olivia a fejét ingatva kiválasztja a legegyszerűbb jelet az esőre, és megismétli párszor a mozdulatot, hogy a nevelőnek esélye legyen megérteni őt, de Agatha csak legyint, megragadja a csuklóját, és bevonszolja az épületbe.

 – A konyhában lett volna a helyed – veti a szemére a nevelő, miközben végigvonul vele a folyosón. – Nem segítettél elkészíteni a vacsorát.

Valamilyen csoda folytán mégis elkészült – gondolja Olivia, mert érzi a feléjük áramló illatokat.

Elérik az ebédlőt, ahol egymásra halmozódik a lányok magas hangja, de a nevelőnő az ajtó mellett elhaladva továbbtaszigálja Oliviát.

– Hozzájárulás nélkül részesedés sincs – jelenti ki, mintha ez lenne a Merilance mottója, és nem épp most találta volna ki.

Kurtán bólint, elégedettségére szolgál, ahogy kiejti a szavakat. Olivia szinte látja maga előtt, ahogy ráhímezi őket egy párnára.

Megérkeznek a hálóteremhez, ahol két tucat ágy sorakozik egymás mellett keskenyen és fehéren, mint a gyufaszálak, és mind üres. Két tucat kis polc van felettük.

– Ágyba! – parancsol rá Agatha a lányra, holott még be sem sötétedett. – Használd ki ezt az időt arra, hogy elgondolkozol azon, mit jelent merilance-esnek lenni – teszi hozzá.

Olivia szívesebben tenne bármi mást, de bólint, és nagyon igyekszik magát bűnbánónak mutatni. Még pukedlizik is egyet, és leszegi a fejét, de csak azért, hogy a nevelőnő ne lássa meg az arcán a halvány, dacos mosolyt. Hadd higgye a vén boszorkány, hogy sajnálja a dolgot.

Az emberek sok mindent feltételeznek Oliviáról.

A legtöbb feltételezés téves.

A nevelőnő elcsoszog, kétségkívül nem akar lemaradni a vacsoráról. Olivia belép a hálóterembe, elidőzik az első ágy lábánál, hallgatja a távolodó szoknya suhogását. Amint Agatha elmegy, visszamerészkedik a folyosóra, és a sarkon befordulva a nevelők lakrésze felé veszi az irányt.

Mindegyik nevelőnőnek saját szobája van. Az ajtót kulcsra zárják, de a zár régi és kezdetleges, a kulcs fogai pedig alig többek pár egyszerű kidudorodásnál.

Olivia előhúz a zsebéből egy vastagabb drótot, és felidézi magában Agatha kulcsának formáját, a nyomtatott E betűre emlékeztető fogakat. Elbabrál egy ideig a zárral, de aztán kattanást hall, és kinyílik az ajtó. Egy rendezett kis szoba tárul elő tele olyan párnákkal, amelyekre rövid jelmondatok vannak hímezve.

Az Úr kegyelméből vagyok itt.

Mindennek van helye, és minden a helyén van.

Rendes ház, nyugodt lélek.

Olivia az ágyat megkerülve végigsimítja a kezét a szavakon.

Egy kis tükör áll az ablakpárkányon, és amikor elhalad mellette, megakad a szeme a róla visszaköszönő szénfekete hajon és a fehér arcon. Megriad. De csak a saját tükörképét látja. Sápadt. Színtelen. A Merilance szelleme. Így hívja a többi lány. Hangjuk remeg, ami Olivia füle számára kellemes, mert félelemről árulkodik. Olivia megnézi magát a tükörben, és elmosolyodik.

Letérdel az Agatha ágya melletti kőrisfa szekrény elé. A nevelőnőknek is vannak gyarlóságaik. Lara cigarettázik, Jessamine citromos cukorkával tömi magát, Beth olcsó ponyvákat olvas. Agatha? Nos, neki több gyarlósága is van. Egy üveg brandy bújik meg a szekrénye legfelső fiókjában, alatta pedig egy doboz cukormázzal bevont keksz lapul egy papírzacskónyi mandarin mellett, amelyek olyan fényesek, akár az apró naplementék. Olivia magához vesz három cukormázas kekszet és egy gyümölcsöt, majd némán kihátrál a szobából, és visszamegy az üres hálóba, hogy elfogyassza a nagyszerű vacsorát.

Második fejezet

Olivia kipakolja a zsákmányt a keskeny ágyra.

A kekszet gyorsan megeszi, de a mandarinnal hosszan elbíbelődik, úgy hámozza meg, hogy egyszerre tudja leszedni a héját. A napfényszínű spirál mögött feltárulnak a mosolygó gerezdek. Az egész szobát be fogja tölteni a lopott gyümölcs illata, de őt nem érdekli. A mandarinnak olyan íze van, mint a tavasznak, mint a meztelen lábnak a füves mezőn, mint egy meleg és zöld helynek.

Az ágy a szoba végében helyezkedik el, ezért Olivia evés közben a falnak tud dőlni, ami jó, mert így szemmel tudja tartani az ajtót. És a Clara ágyán ülő halott valamit.

Ez a ghúl más, kisebb a fészerben látottnál. Bütykös a térde és a könyöke, nem pislog, és egyik kezével sután befont haját húzogatja, miközben Oliviát figyeli. Van valami kislányos a mozdulataiban. Abban, ahogy elbiggyeszti a száját, oldalra biccenti a fejét, és szelíden, hangtalanul Olivia fülébe suttog, amikor aludni próbálna. Ilyenkor a szavai alig többek a lány arcát perzselő levegőnél.

Olivia ellenségesen méregeti, amíg szerte nem foszlik.

Ez a ghúlok esetében mindig beválik.

Azt akarják, hogy rájuk nézzenek az emberek, de nem tudják elviselni, ha tényleg látják őket.

Olivia azzal vigasztalja magát, hogy a ghúlok legalább nem tudják megérinteni. Egyszer annyira ingerült lett, hogy rá akart csapni az egyikre, de a keze áthatolt rajta. Még kísérteties hideget sem érzett, semminek sem csapta meg a lehelete. Ettől jobban érezte magát, mert rájött, hogy a ghúlok nem elég valósak, nincsenek jelen eléggé ahhoz, hogy többre legyenek képesek a mosolygásnál, a homlokráncolásnál vagy a duzzogásnál.

Az ajtón túl átalakulnak a hangok.

Olivia hallja, hogy a folyosó végén véget ér a vacsora, hallja a mozgolódást, a karistolást, az igazgatónő botjának koppanását. Az igazgatónő feláll, hogy megtartsa szokásos esti szentbeszédét a tisztaságról vagy talán a jóságról, esetleg a szerénységről. Agatha minden bizonnyal most is inni fogja a szavait, és talán még rá is hímezi őket a párnáira.

A hálóteremben csikorgásként és zörgésként csapódnak le a hangok, és Olivia arra gondol, ez is az Úr kegyelméből van így. Lesepri az ágyáról a morzsákat, a párnája alá dugja a narancssárga héj fényes szalagját, hogy ott ontsa tovább magából az édes illatot, majd a polcán lévő csecsebecsék felé nyújtja a kezét.

Minden ágy mellett van egy polc, és mindenki mást tart rajta. Van, aki babát, amely vagy adományként érkezett az intézetbe, vagy a tulajdonosa maga készítette. Van, aki olyan könyvet, amelyet szeret olvasgatni. Van, aki hímzőkeretre rögzített kézimunkát. Olivia polcán rajzfüzetek sorakoznak egy befőttesüvegnyi rövid, de hegyes ceruza mellett. (A lány ígéretes művész, és bár a Merilance nevelői nem karolják fel a tehetségét, nem is hanyagolják el.) De Olivia ma este nem a rajzfüzetekért nyúl, hanem a polc végén heverő zöld naplóért.

Az anyja naplójáért.

Az anyja örök rejtély maradt, egy körvonallal határolt, üres tér, amely eléggé kivehető ahhoz, hogy jelezni tudja a hiányt. Olivia óvatosan a kezébe veszi a naplót, és végigsimítja a borítóját, amely megkopott az évek során. Ez áll legközelebb ahhoz, milyen lenne, ha emlékezne a Merilance előtti életére. Kétéves kora előtt érkezett ebbe a gyászos kősírba maszatos arccal, ruhája szegélyén apró vadvirágokkal. Később elmondták neki, hogy mielőtt megtalálták, valószínűleg órákig a lépcsőn ücsöröghetett, mert nem sírt. Olivia nem emlékszik erre. Semmire sem emlékszik azelőttről. Nem tudja felidézni az anyja hangját, ami pedig az apját illeti, csak azt tudja, hogy soha nem találkozott vele. Az apja meghalt, mielőtt ő megszületett volna, amit az anyja szavaiból következtetett ki.

A napló furcsa iromány.

Olivia minden részletét az emlékezetébe véste a borító zöld árnyalatától az elejére írt elegáns G-n át – éveken át találgatta, mit jelenthet: Georgina, Genevieve, esetleg Gabrielle? – az alatta lévő két vonalig, amelyet nem beleütöttek vagy belekarcoltak, hanem belevájtak, és ezek a tökéletesen párhuzamos rovátkák a borító egyik szélétől a másikig futnak. Olivia pontosan ismeri a furcsa tintavirágokat, amelyek egész oldalakat elfoglalnak, fel tudja idézni az anyja kézírását, a hosszú és máskor csak pár szóból álló bejegyzéseket, amelyek között akad pár érthető, míg a többi repedezett és törött, de mindet valakinek címezték.

Amikor Olivia kicsi volt, azt hitte, neki szól az írás, hogy az anyja ennyi idő elteltével is üzen neki, hogy a kezét nyújtja felé a lapokról.

Ha ezt olvasod, azt jelenti, hogy biztonságban vagyok.

Tegnap este rólad álmodtam.

Emlékszel, amikor…

De végül Olivia rájött, hogy a megszólított személy valaki más: az apja.

És bár az apja soha nem felel, az anyja ugyanúgy ír tovább, mintha lenne kinek. A bejegyzései tele vannak a kapcsolatukat jellemző furcsa, fátyolos kifejezésekkel, kalitkába zárt madarakkal és csillagtalan égboltokkal. Ír a férfi jóságáról, a saját szerelméről és félelmeiről, majd végül Oliviáról. A lányukról.

De az anyja egy idő után kezdi elveszíteni a kapcsolatot a valósággal, árnyakról ír, amelyek ujjként furakodnak át a sötétségen, hangokról, amelyeket magával sodor a szél, és amelyek hazahívják őt. Kecses betűi nem sokkal később bukdácsolni kezdenek, majd levetik magukat a téboly sziklájáról.

Hogy mi volt az a szikla? Az az este, amikor Olivia apja meghalt.

Megbetegedett. Az anyja arról írt, mintha a saját hasa kerekedésével egy időben egyre jobban összezsugorodott volna a szerelme. Pár héttel Olivia születése előtt valamilyen sorvasztó kórság elrabolta őt az élők közül. És amikor meghalt, Olivia anyja teljesen magába roskadt. Összetört. A szavai szaggatottak lettek, az írása szétesett.