V. E. Schwab
Gallant
Esőcseppek dobolnak a kerti fészer tetején.
Kerti fészernek hívják, de a Merilance-nek nincs kertje, és az
építményt sem lehet igazán fészernek nevezni. Az egyik oldala megereszkedett,
akár egy hervadó virág. Olcsó fémlemezekből és penészes fából tákolták össze. A
padlón szerszámok hevernek szanaszét a törött agyagcserepek darabkáinak és a
lopott cigaretták csikkjeinek társaságában. Olivia Prior a romhalmaz közepén
ácsorog a rozsdás sötétségben, és azt kívánja, bár felüvölthetne.
Azt kívánja, bár zajjá változtathatná a kezén vöröslő friss heget,
és feldönthetné a fészert, mint a konyhában a fazekat, amely megégette a bőrét.
Szeretné megütni a falat, mint ahogy Clarát is, amiért bekapcsolva hagyta a
tűzhelyet, és kuncogni merészelt, amikor ő levegő után kapkodva elhajította a
fazekat. Olivia egyszerre tapasztalta meg a fehéren izzó fájdalmat és a vörösen
izzó dühöt, a szakács méregbe gurult az odalett burgonyapüré miatt, Clara pedig
elbiggyesztett szájjal mentegetőzött, hogy annyira mégsem fájhatott, hiszen
Olivia fel sem szisszent.
Olivia ott helyben a másik lány nyakára tapasztotta volna a kezét,
ha nem égette volna meg a tenyerét, ha a szakács nem vonszolta volna el onnan,
és ha ezzel többet nyert volna a röpke elégtételnél és egy hét büntetésnél.
Ezért a második legjobb lehetőséghez folyamodott: kiviharzott a dohos sírboltból,
és ügyet sem vetett a szakács üvöltözésére.
Most a kerti fészerben húzza meg magát, és azt kívánja, bár olyan
hangos lehetne, mint az alacsony bádogtetőn kopogó eső, bár felkaphatná az
egyik használaton kívüli ásót, hogy a vékony fémfalakhoz csapja, csak hogy
hallja a csörömpölést. De azt meghallanák, és a zajt követve megtalálnák ezen a
szűkös és elorozott helyen, és akkor nem lenne hova mennie, hova menekülnie a
lányok elől, a nevelők elől, az iskola elől.
Visszafojtja a lélegzetét, és a fészer hűs fémfalára tapasztja
megégetett kezét abban a reményben, hogy ezzel csillapíthatja a fájdalmat.
A fészer létezése nem titok.
Az iskola mögött áll a murvás felhajtón túl, a birtok hátsó
részén. Az évek során néhány lány már megpróbálta kisajátítani magának, hogy
tudjon hol cigarettázni, inni vagy csókolózni, de az első alkalom után soha
senki nem tért vissza. Arra panaszkodtak, borsódzott a hátuk a helytől. Odabent
nedves a talaj, sok a pókháló, és van még valami más is, valamilyen kísérteties
érzés, ami úrrá lett rajtuk, és amitől kirázta őket a hideg, bár nem tudják,
miért.
Olivia viszont tudja.
Az a halott valami tehet róla a sarokban.
Vagyis ami maradt belőle. Nem szellem,
nem igazán az, csak egy darabka rongy, pár fog és a sötétségben lebegő, álmos
szemgolyó. Olivia látja a szeme sarkából. Úgy mozog, mint egy ezüstös pikkelyke,
és ha a lány ránéz, minden egyes alkalommal azonnal eltűnik. De ha Olivia
rezzenéstelen marad, és maga elé mered, néha arc kerekedik a szemgolyó köré.
Aztán az arc közelebb kúszik hozzá, rápislog, elmosolyodik és felsóhajt,
súlytalanul, akár egy árnyék.
Természetesen Olivia már sokszor elgondolkozott azon, ki lehetett,
amikor még csontja és bőre is volt. A szeme magasabban lebeg a sajátjánál, és
Olivia egy alkalommal egy főkötő szélét, egy szoknya foszladozó szegélyét is
megpillantotta, ezért arra gondolt, talán egy nevelő volt valaha. Nem mintha
számítana. Most már csak egy ghúl, aki a háta mögött ólálkodik.
Menj innen! – gondolja, és
talán a ghúl hallja a lány gondolatait, mert összerezzen, és visszahúzódik a
sötétségbe, így Olivia egyedül marad a nyomasztó kis fészerben.
A falnak dől.
Kisebb korában szeretett úgy tenni, mintha ez lenne az otthona, nem pedig a Merilance. Mintha az anyja és az
apja épp most ment volna el és bízta volna rá a takarítást. Mintha
természetesen vissza akartak volna jönni.
Amint a ház készen áll.
Régebben Olivia letörölgette a port, leszedte a pókhálókat, egy
halomba hordta a cserépdarabokat, és rendet rakott a polcokon. Akármennyire is
igyekezett, a kis fészer soha nem lett elég tiszta ahhoz, hogy a szülei
visszatérjenek.
Az otthonunkat
magunk választjuk. Ez a négy szó magában árválkodik az anyja naplójának egyik
oldalán, olyan sok fehérséggel körülvéve, hogy már-már rejtvénynek tűnik.
Igazából minden, amit az anyja írt, rejtvénynek tűnik, és mintha megfejtésre
várna.
Mostanra csillapodott az eső, már nem zörömböl, csak időnként
dobol pár unott ütemet. Olivia felsóhajt, és kimegy a fészerből.
Odakint minden szürke.
A szürke nappal kezd beleolvadni a szürke estébe, gyér, szürke
fény nyaldossa a szürke, kavicsos ösvényt, amely körülveszi a Merilance
Leányiskola szürke falait.
Az iskola szó hallatán mindenkinek sorba rendezett
faasztalok és karistoló ceruzák jutnak eszébe. A tanulás. A lányok valóban
tanulnak, de csak felületesen, a gyakorlatban használható dolgokra
összpontosítva. Arra, hogyan kell tisztán tartani a tűzhelyet. Hogyan kell
cipót gyúrni. Hogyan kell ruhát foldozni. Hogyan lehet létezni egy olyan
világban, amelyik nem akarja őket. Hogyan lehet szellemnek lenni valaki más
otthonában.
Hiába nevezi magát iskolának a Merilance, valójában az ifjú, vad
és szerencsétlen lányok menhelye. Az árváké és a kitaszítottaké. Az unalmas,
szürke épület úgy meredezik ki a földből, akár egy sírkő. Nem parkok vagy zöld
dombok veszik körbe, hanem a város szélére száműzött többi épület szikár és
megereszkedett arca. Nem húzódik körülötte fal, nincs vaskapuja, csak egy üres
boltíve, amely mintha azt üzenné: Nyugodtan
távozhatsz, ha van hová menned. De ha elmész – és időnként néhány lány
elmegy –, ne gyere vissza! Évente
egyszer, néha többször akad egy szerencsétlen, aki az ajtón dörömbölve kéri,
hogy engedjék visszatérni, és a lányok az ehhez hasonló esetekből tanulják meg,
hogy szép és jó örömteli életről és szerető otthonról álmodozni, de még egy
intézet gyászos sírkőre emlékeztető falai is jobbak az utcánál.
Ennek ellenére Olivia néha kísértésbe esik.
Alkalomadtán a boltívre néz, amely szájként ásítozik a murva
peremén, és arra gondol: mi lenne, ha,
arra gondol: megtehetném, arra
gondol: egy nap meg is fogom.
Egyik este be fog törni a nevelők szobájába, összeszedi, amit csak
tud, és elmegy. Csavargónak, vonatrablónak, besurranó tolvajnak vagy
szélhámosnak áll, mint a férfiak azokban az olcsó ponyvákban, amelyekből
Charlotte látszólag soha nem tud kifogyni, és amelyeket egy fiútól kap
ajándékba, akivel minden héten találkozik a kavicsos ösvény végén. Olivia
ezernyi különböző jövőt lát maga előtt, de minden este ugyanabban a keskeny
ágyban találja magát a zsúfolt szobában, egy olyan házban, amely nem az
otthona, és soha nem is lesz az. És minden reggel ugyanitt ébred fel.
Visszabotorkál az udvaron, cipője csúszkál a murván, állhatatosan
ontja magából a sh-eket. A földre
szegezi a tekintetét, színeket keres. Olykor-olykor, egy kiadós eső után néhány
zöld penge tör utat magának a kavicsok között, vagy egy makacs mohafolt
telepszik rá egy macskakőre, de ezek a dacos színek soha nem maradnak ott
sokáig. Olivia csak az igazgatónő irodájában láthat virágokat, de azok sem
igaziak, kifakult selyemszirmaikat már rég beszürkítette a por.
Ennek ellenére, amikor az iskolát megkerülve a résnyire nyitva
hagyott oldalajtó felé igyekszik, szemet szúr neki egy sárga folt, a kövek
közül kitüremkedő kis gyomnövény virága. Ügyet sem vetve a bőrébe fúródó
kavicsokról, letérdel, és hüvelykujjával óvatosan végigsimítja az apró virágot.
Már épp leszakítaná, amikor cipők csörtetése és szoknyák ismerős, sóhajtozó
suhogása üti meg a fülét, amiből tudja, hogy egy nevelőnő közeledik felé.
A nevelőnők mind ugyanúgy néznek ki, ruhájuk hajdanán fehér, övük
pedig fekete volt. De nem mind egyforma. Jessamine az alig észrevehető és
szigorú mosolya miatt olyan, mintha citromot szopogatna. Bethnek mélyen ülő,
táskás szeme van. Lara hangja olyan magas, mint a sípoló teáskanna.
És ott van még Agatha is.
– Olivia Prior! – kiáltja el magát öblös hangon Agatha. – Mit
művelsz itt? – dohogja levegőt sem véve.
Olivia a magasba emeli a kezét, holott tudja, hogy hasztalan.
Korábban az egyik nevelő, Sarah megtanította jelelni, ami hasznosnak is
bizonyult addig, amíg a nő az intézetben dolgozott, de amikor elment, senki sem
vette a fáradságot arra, hogy az elődje nyomdokába lépve elsajátítsa ezt a
tudást.
Most teljesen mindegy, mit mond Olivia. Senki sem tudja, hogy
hallja meg, amit mondani akar.
Agatha mereven bámul rá, miközben Olivia közölni próbálja vele,
hogy épp a szökését tervezgeti, de csak a mondandója feléig jut, mert a
nevelőnő türelmetlenül leinti.
– Hol – a – táblád? – kérdezi hangosan és tagoltan, mintha Olivia
hallássérült lenne.
Nem az. Ami pedig a táblát illeti, az a pincében van a
befőttesüvegek mögött, mióta átadták neki egy kis kötéllel együtt, hogy a
nyakába tudja akasztani.
– Nos? – firtatja a nevelőnő.
Olivia a fejét ingatva kiválasztja a legegyszerűbb jelet az esőre,
és megismétli párszor a mozdulatot, hogy a nevelőnek esélye legyen megérteni
őt, de Agatha csak legyint, megragadja a csuklóját, és bevonszolja az épületbe.
– A konyhában lett volna a helyed – veti a szemére a nevelő,
miközben végigvonul vele a folyosón. – Nem segítettél elkészíteni a vacsorát.
Valamilyen csoda
folytán mégis elkészült – gondolja Olivia, mert érzi a feléjük áramló illatokat.
Elérik az ebédlőt, ahol egymásra halmozódik a lányok magas hangja,
de a nevelőnő az ajtó mellett elhaladva továbbtaszigálja Oliviát.
– Hozzájárulás nélkül részesedés sincs – jelenti ki, mintha ez
lenne a Merilance mottója, és nem épp most találta volna ki.
Kurtán bólint, elégedettségére szolgál, ahogy kiejti a szavakat.
Olivia szinte látja maga előtt, ahogy ráhímezi őket egy párnára.
Megérkeznek a hálóteremhez, ahol két tucat ágy sorakozik egymás
mellett keskenyen és fehéren, mint a gyufaszálak, és mind üres. Két tucat kis
polc van felettük.
– Ágyba! – parancsol rá Agatha a lányra, holott még be sem
sötétedett. – Használd ki ezt az időt arra, hogy elgondolkozol azon, mit jelent
merilance-esnek lenni – teszi hozzá.
Olivia szívesebben tenne bármi mást, de bólint, és nagyon
igyekszik magát bűnbánónak mutatni. Még pukedlizik is egyet, és leszegi a
fejét, de csak azért, hogy a nevelőnő ne lássa meg az arcán a halvány, dacos
mosolyt. Hadd higgye a vén boszorkány, hogy sajnálja a dolgot.
Az emberek sok mindent feltételeznek Oliviáról.
A legtöbb feltételezés téves.
A nevelőnő elcsoszog, kétségkívül nem akar lemaradni a vacsoráról.
Olivia belép a hálóterembe, elidőzik az első ágy lábánál, hallgatja a távolodó
szoknya suhogását. Amint Agatha elmegy, visszamerészkedik a folyosóra, és a
sarkon befordulva a nevelők lakrésze felé veszi az irányt.
Mindegyik nevelőnőnek saját szobája van. Az ajtót kulcsra zárják,
de a zár régi és kezdetleges, a kulcs fogai pedig alig többek pár egyszerű kidudorodásnál.
Olivia előhúz a zsebéből egy vastagabb drótot, és felidézi magában
Agatha kulcsának formáját, a nyomtatott E betűre emlékeztető fogakat. Elbabrál
egy ideig a zárral, de aztán kattanást hall, és kinyílik az ajtó. Egy rendezett
kis szoba tárul elő tele olyan párnákkal, amelyekre rövid jelmondatok vannak
hímezve.
Az Úr kegyelméből
vagyok itt.
Mindennek van
helye, és minden a helyén van.
Rendes ház,
nyugodt lélek.
Olivia az ágyat megkerülve végigsimítja a kezét a szavakon.
Egy kis tükör áll az ablakpárkányon, és amikor elhalad mellette,
megakad a szeme a róla visszaköszönő szénfekete hajon és a fehér arcon.
Megriad. De csak a saját tükörképét látja. Sápadt. Színtelen. A Merilance
szelleme. Így hívja a többi lány. Hangjuk remeg, ami Olivia füle számára
kellemes, mert félelemről árulkodik. Olivia megnézi magát a tükörben, és
elmosolyodik.
Letérdel az
Agatha ágya melletti kőrisfa szekrény elé. A nevelőnőknek is vannak
gyarlóságaik. Lara cigarettázik, Jessamine citromos cukorkával tömi magát, Beth
olcsó ponyvákat olvas. Agatha? Nos, neki több gyarlósága is van. Egy üveg
brandy bújik meg a szekrénye legfelső fiókjában, alatta pedig egy doboz
cukormázzal bevont keksz lapul egy papírzacskónyi mandarin mellett, amelyek
olyan fényesek, akár az apró naplementék. Olivia magához vesz három cukormázas
kekszet és egy gyümölcsöt, majd némán kihátrál a szobából, és visszamegy az
üres hálóba, hogy elfogyassza a nagyszerű vacsorát.
Második fejezet
Olivia kipakolja a zsákmányt a keskeny ágyra.
A kekszet gyorsan megeszi, de a mandarinnal hosszan elbíbelődik,
úgy hámozza meg, hogy egyszerre tudja leszedni a héját. A napfényszínű spirál
mögött feltárulnak a mosolygó gerezdek. Az egész szobát be fogja tölteni a
lopott gyümölcs illata, de őt nem érdekli. A mandarinnak olyan íze van, mint a
tavasznak, mint a meztelen lábnak a füves mezőn, mint egy meleg és zöld
helynek.
Az ágy a szoba végében helyezkedik el, ezért Olivia evés közben a
falnak tud dőlni, ami jó, mert így szemmel tudja tartani az ajtót. És a Clara
ágyán ülő halott valamit.
Ez a ghúl más, kisebb a fészerben látottnál. Bütykös a térde és a
könyöke, nem pislog, és egyik kezével sután befont haját húzogatja, miközben
Oliviát figyeli. Van valami kislányos a mozdulataiban. Abban, ahogy
elbiggyeszti a száját, oldalra biccenti a fejét, és szelíden, hangtalanul
Olivia fülébe suttog, amikor aludni próbálna. Ilyenkor a szavai alig többek a
lány arcát perzselő levegőnél.
Olivia ellenségesen méregeti, amíg szerte nem foszlik.
Ez a ghúlok esetében mindig beválik.
Azt akarják, hogy rájuk nézzenek az emberek, de nem tudják
elviselni, ha tényleg látják őket.
Olivia azzal vigasztalja magát, hogy a ghúlok legalább nem tudják
megérinteni. Egyszer annyira ingerült lett, hogy rá akart csapni az egyikre, de
a keze áthatolt rajta. Még kísérteties hideget sem érzett, semminek sem csapta
meg a lehelete. Ettől jobban érezte magát, mert rájött, hogy a ghúlok nem elég
valósak, nincsenek jelen eléggé
ahhoz, hogy többre legyenek képesek a mosolygásnál, a homlokráncolásnál vagy a
duzzogásnál.
Az ajtón túl átalakulnak a hangok.
Olivia hallja, hogy a folyosó végén véget ér a vacsora, hallja a
mozgolódást, a karistolást, az igazgatónő botjának koppanását. Az igazgatónő
feláll, hogy megtartsa szokásos esti szentbeszédét a tisztaságról vagy talán a
jóságról, esetleg a szerénységről. Agatha minden bizonnyal most is inni fogja a
szavait, és talán még rá is hímezi őket a párnáira.
A hálóteremben csikorgásként és zörgésként csapódnak le a hangok,
és Olivia arra gondol, ez is az Úr kegyelméből van így. Lesepri az ágyáról a
morzsákat, a párnája alá dugja a narancssárga héj fényes szalagját, hogy ott
ontsa tovább magából az édes illatot, majd a polcán lévő csecsebecsék felé
nyújtja a kezét.
Minden ágy mellett van egy polc, és mindenki mást tart rajta. Van,
aki babát, amely vagy adományként érkezett az intézetbe, vagy a tulajdonosa
maga készítette. Van, aki olyan könyvet, amelyet szeret olvasgatni. Van, aki
hímzőkeretre rögzített kézimunkát. Olivia polcán rajzfüzetek sorakoznak egy
befőttesüvegnyi rövid, de hegyes ceruza mellett. (A lány ígéretes művész, és
bár a Merilance nevelői nem karolják fel a tehetségét, nem is hanyagolják el.)
De Olivia ma este nem a rajzfüzetekért nyúl, hanem a polc végén heverő zöld
naplóért.
Az anyja naplójáért.
Az anyja örök rejtély maradt, egy körvonallal határolt, üres tér, amely
eléggé kivehető ahhoz, hogy jelezni tudja a hiányt. Olivia óvatosan a kezébe
veszi a naplót, és végigsimítja a borítóját, amely megkopott az évek során. Ez
áll legközelebb ahhoz, milyen lenne, ha emlékezne a Merilance előtti életére.
Kétéves kora előtt érkezett ebbe a gyászos kősírba maszatos arccal, ruhája
szegélyén apró vadvirágokkal. Később elmondták neki, hogy mielőtt megtalálták,
valószínűleg órákig a lépcsőn ücsöröghetett, mert nem sírt. Olivia nem
emlékszik erre. Semmire sem emlékszik azelőttről. Nem tudja felidézni az anyja
hangját, ami pedig az apját illeti, csak azt tudja, hogy soha nem találkozott
vele. Az apja meghalt, mielőtt ő megszületett volna, amit az anyja szavaiból
következtetett ki.
A napló furcsa iromány.
Olivia minden részletét az emlékezetébe véste a borító zöld
árnyalatától az elejére írt elegáns G-n
át – éveken át találgatta, mit jelenthet: Georgina, Genevieve, esetleg
Gabrielle? – az alatta lévő két vonalig, amelyet nem beleütöttek vagy
belekarcoltak, hanem belevájtak, és
ezek a tökéletesen párhuzamos rovátkák a borító egyik szélétől a másikig futnak.
Olivia pontosan ismeri a furcsa tintavirágokat, amelyek egész oldalakat
elfoglalnak, fel tudja idézni az anyja kézírását, a hosszú és máskor csak pár
szóból álló bejegyzéseket, amelyek között akad pár érthető, míg a többi
repedezett és törött, de mindet valakinek címezték.
Amikor Olivia kicsi volt, azt hitte, neki szól az írás, hogy az
anyja ennyi idő elteltével is üzen neki, hogy a kezét nyújtja felé a lapokról.
Ha ezt olvasod,
azt jelenti, hogy biztonságban vagyok.
Tegnap este rólad
álmodtam.
Emlékszel,
amikor…
De végül Olivia rájött, hogy a megszólított személy valaki más: az
apja.
És bár az apja soha nem felel, az anyja ugyanúgy ír tovább, mintha
lenne kinek. A bejegyzései tele vannak a kapcsolatukat jellemző furcsa,
fátyolos kifejezésekkel, kalitkába zárt madarakkal és csillagtalan égboltokkal.
Ír a férfi jóságáról, a saját szerelméről és félelmeiről, majd végül Oliviáról.
A lányukról.
De az anyja egy idő után kezdi elveszíteni a kapcsolatot a
valósággal, árnyakról ír, amelyek ujjként furakodnak át a sötétségen,
hangokról, amelyeket magával sodor a szél, és amelyek hazahívják őt. Kecses
betűi nem sokkal később bukdácsolni kezdenek, majd levetik magukat a téboly
sziklájáról.
Hogy mi volt az a szikla? Az az este, amikor Olivia apja meghalt.
Megbetegedett. Az anyja arról írt, mintha a saját hasa
kerekedésével egy időben egyre jobban összezsugorodott volna a szerelme. Pár
héttel Olivia születése előtt valamilyen sorvasztó kórság elrabolta őt az élők
közül. És amikor meghalt, Olivia anyja teljesen magába roskadt. Összetört. A
szavai szaggatottak lettek, az írása szétesett.
