20 perc könyvklub

Alice Munro

Valamit el akartam mondani

Egy magányos férfi, aki a kocsi túlsó végén ül, háttal az ablaknak, mosolyogva néz rám. Az arca egy letűnt kor valamelyik filmsztárjára emlékeztet. Divatjamúlt jóképűség, akaratos és tudatos, mégis könnyen legyőzhető vonzerő. Mint Dana Andrews. Olyasféle. Rémlik valami kellemetlen mustárszín öltöny is.

Nem ül le hozzám, de minduntalan odapillant rám. Amikor felállok, és kimegyek a szalonkocsiból, magamon érzem a tekintetét. Megfordul a fejemben, hogy talán utánam jön. És ha igen? Most nincs erre időm, nem tudok odafigyelni rá. Régen szinte minden férfi érdekelt. Kamaszkoromban és később is, fiatalasszonyként. Ha rám nézett egy férfi a tömegben, ha megpihent rajtam egy tanár tekintete az órán vagy egy férfié valami partin, az illető később, amikor egyedül maradtam, átalakult a szeretővé, akit szüntelenül kerestem: valakivé, aki szenvedélyes, okos, brutális és kedves, és aki a partnerem szerepét játszhatja egy olyan egyszerű, kielégítő és heves elképzelt jelenetben, amilyeneket mindenki ismer. Később, néhány évi házasság után gondoskodtam arról, hogy ez ne maradjon puszta ábránd. A partikon push-up melltartómban, kócos olasz frizurámmal, spagettivállpántos, fekete ruhámban mindig azt figyeltem, találok-e valakit, aki belém szerethet, akivel szenvedélyes viszonyt folytathatok. Rendszerint többé-kevésbé sikerült. Tudják, ez nem olyan egyszerű, világos helyzet, amilyennek mostani elkeseredésem és az árulás fölött érzett bánatom alapján gondolhatná bárki. Korántsem. A férfiak nyomokat hagytak rajtam, de nem kellett vigyáznom, hogy elrejtsem őket Hugh elől, mert vannak a testemnek olyan részei, amelyekre rá se nézett soha. Hazudtam én is, nem csak nekem hazudtak. A férfiak mohón imádták a mellbimbómat, a vakbélműtéthegemet, az anyajegyeket a hátamon, el is mondták, ahogy illik, hogy „ugyan, ebből ne csinálj gondot”, sőt még azt is, hogy „igazán szeretem a feleségemet”. Egy idő után felhagytam az ilyesmivel, és titokban elmentem egy pszichiáterhez, aki igyekezett meggyőzni arról, hogy mindvégig csak Hugh figyelmét akartam felhívni magamra. Próbálkozzam inkább kedvességgel, ügyességgel, és otthon is legyek szexi. Nem tudtam vitatkozni vele, bár nem osztottam a derűlátását. Úgy tűnt, egyáltalán nem érti Hugh jellemét, ha feltételezi, hogy bizonyos esetekben csak azért tagad meg mástól valamit, mert az illető nem jól kérte. Én úgy láttam, hogy az ő elutasítása teljes és végleges, s el se tudtam képzelni, mi változtathatna rajta. De azért elég okos volt a pszichiáter. Azt mondta, úgy látja, együtt akarok maradni a férjemmel. Igaza volt; el se tudtam képzelni semmi mást, a gondolatát se bírtam elviselni semmi másnak.

A vonat megáll Fieldnél, alighogy átléptük Brit Columbia határát. Leszállok, és elsétálok a vágányok mellett a perzselő szélben.

– Jólesik kicsit leszállni a vonatról, nem igaz?

Alig ismerem meg a férfit. Alacsony, azt hiszem, azok a jóképű filmsztárok se voltak magasak. Az öltözete valóban mustárszínű. Mármint a zakó meg a nadrág, a kihajtott gallérú ing piros, a cipője bordó. A hangja az olyan emberé, akinek a munkájához tartozik, hogy megnyerő legyen.

– Remélem, nem haragszik, ha megkérdezem. Ön Oroszlán?

– Nem.

– Csak azért kérdezem, mert én Kos vagyok. A Kos rendszerint felismeri az Oroszlánt. Ezek összeillő csillagjegyek.

– Sajnálom.

– Gondoltam, érdekes lehet önnel beszélgetni.

A fülkémbe vonulok, becsukom az ajtaját, és kiolvasom a képes újságomat, még az ital- és férficipő-hirdetéseket is. De már sajnálom. Talán komolyan gondolta, amit mondott. Valóban érdekes velem beszélgetni. Mert mindent meghallgatok. Talán mivel a magazinok cikkei, amelyeket kamaszkoromban olvastam (amikor egyszerre borzongatott meg és nyűgözött le minden cím, amelyben ott szerepelt a „népszerűség” szó), ilyen érdeklődő társalgásra biztattak. Nem szándékosan teszem. De ha szembekerülök valakivel, akinek van valami erős meggyőződése, valami téveszméje (márpedig a legtöbb embernek van), vagy csak egy sor megosztani való, homályos élménye, lebénít valami csodálkozásféle. Fel kellene állnod, és elsétálni onnan, mondja Hugh, ezt kellene tenned.

– Csak azért kérdeztem meg, hogy Oroszlán-e, hogy mondjak valamit. Mást akartam kérdezni öntől, de nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg. Amint megláttam, tudtam, hogy már találkoztam önnel.

– Á, azt nem hiszem. Aligha találkoztunk.

– Én hiszek abban, hogy nem csak egy életünk van.

Szerteágazó élmények, egyetlen életben több élet, erről beszél? Talán ezzel akarja igazolni, hogy hűtlen a feleségéhez, már ha van felesége.

– Én hiszek ebben. Én már megszülettem és meghaltam. Így van.

Látod?, mondom Hugh-nak, mert gondolatban már erről a férfiról mesélek neki. Ezek mindig megtalálnak engem.

– Hallott már a rózsakeresztesekről?

– Azokról, akik azt hirdetik, hogy urai vagyunk az életünknek?

Az iróniát talán nem érzékelte, de a tréfálkozást megsejtette. A hangja szigorúbb lett, unalmasan szemrehányó, mint a megtérteké.

– Hat évvel ezelőtt megláttam az egyik olyan hirdetést. Nagyon rossz állapotban voltam. A házasságom felbomlott. Többet ittam a kelleténél. De más baj is volt. Tudja? Nem ez volt az igazi baj. Csak ültem, és azon töprengtem, mi végre vagyok itt egyáltalán. Amiről a vallás beszél… de azt már feladtam. Nem tudtam, létezik-e olyasmi, hogy lélek. De ha nincs, akkor mi van? Érti, hogy gondolom? Aztán írtam nekik, erre küldtek néhány kiadványt, és elkezdtem járni a gyűléseikre. Az első alkalommal féltem, hogy csak egy csapat őrült lesz ott. Fogalmam se volt, mire számítsak, érti? Nagyon megdöbbentem, amikor láttam, milyen emberek vannak ott. Befolyásosak. Gazdagok. Nagy tudásúak. Kulturált, tanult, nagyszerű emberek. Ez nem valami rögeszmés zagyvaság. Ismert, tudományosan bebizonyított elmélet.

Nem vitatkozom.

– Száznegyvenöt év. Ennyi telik el két élet kezdete között. Tehát ha ön vagy én, mondjuk, hetvenéves korunkban meghalunk, hetvenöt év múlva kezdődik az új életünk, akkor születik újjá a lelkünk.

– Maga emlékszik?

– Mármint az egyik életben a másikra? Nos, ön is tudja, hogy egy közönséges ember nem emlékszik semmire. De ha kinyílik az elméje, ha megérti, mi történik, hát akkor emlékezni kezd. Én csak egy életemre emlékszem biztosan. Spanyolországban és Mexikóban éltem. Konkvisztádor voltam. Tudja, kik voltak a konkvisztádorok?

– Igen.

– Vicces. Mindig éreztem, hogy tudok lovagolni. Sose lovagoltam, tudja, városi kölyök vagyok, sose volt pénzünk. Mégis éreztem. Aztán pár évvel ezelőtt egy találkozón, egy rózsakeresztes konferencián a Hotel Vancouverben odajön hozzám egy fickó, egy idősebb férfi, egy kaliforniai, és azt mondja: Maga ott volt. Maga köztük volt. Fogalmam se volt, miről beszél. Spanyolországban, mondja. Együtt voltunk. Azt mondta, azok között voltam, akik kimentek Mexikóba, ő meg azok között, akik hátramaradtak. Megismert. És tudja, mi történt? Amikor odahajolt hozzám, hogy beszéljen velem, az volt a benyomásom, hogy kalapot visel. Pedig nem. Tudja, olyan tollas kalapot. És mintha hosszú, sötét haja lett volna, nem rövid ősz. Holott még meg se szólalt. Hát nem elképesztő?

Csakugyan az. De hallottam én már elképesztő dolgokat máskor is. Hallottam emberekről, akik rendszeresen láttak asztráltesteket lebegni a mennyezet alatt, emberekről, akiknek a mindennapjait az asztrológia uralta, akik megváltoztatták a nevüket, és új címre költöztek, hogy az új betűk számértéke szerencsét hozzon nekik. Vannak, akik ilyen elképzelésekkel élnek a világban. Meg tudom érteni őket.

– Miben fogadna, hogy ön is ott volt?

– Spanyolországban?

– Spanyolországban. Erre gondoltam, amint megpillantottam önt. Spanyol hölgy volt. Talán ön is hátramaradt. Ez a magyarázat arra, amit látok. Amikor önre nézek (és nem szeretném megbántani, ön igazán vonzó hölgy), fiatalabbnak látom a mostani koránál. Valószínűleg azért, mert amikor hátrahagytam Spanyolországban, csak húsz-huszonegy éves volt. És abban az életben többé nem találkoztunk. Ugye nem veszi rossz néven, hogy ezt mondom?

– Dehogy. Igazán hízelgő, ha így látják az embert.

– Tudja, mindig biztos voltam abban, hogy az életben van más is. Nem vagyok materialista. Nem olyan a természetem. Ez lehet a sikertelenségem oka. Ingatlanügynök vagyok. Csakhogy azt hiszem, nem szentelek annyi figyelmet a munkámnak, amennyi a sikerhez kellene. De ez nem számít. Nincs senkim, egyedülálló vagyok.

Én is. Egyedülálló vagyok. És fogalmam sincs, most mihez kezdjek. Fogalmam sincs, mihez kezdhetnék ezzel az emberrel azon kívül, hogy mesélek róla Hugh-nak, felkínálom neki, mint valami vicces ritkaságot. Neki az ilyen szemlélet tetszik, ő a szarkazmust élvezi. A csupasz érzelmek fölött átsiklik, mint tekintete a csupasz test fölött.

– Szeretsz engem, szereted Margaretet, szeretsz mindkettőnket?

– Nem tudom.

Egy képes újságot olvasott. Mindig olvas, ha beszélek hozzá. Ezt is unottan, fásultan, alig hallhatóan vetette oda. Mintha kőből akartam volna vért fakasztani.

– Elváljak tőled, feleségül akarod venni?

– Nem tudom.

Amikor Margaretnek hoztam fel a témát, sikerült valami kerámiabögrékre terelnie a szót, amelyekkel épp akkor ajándékozott meg bennünket, azt mondta, reméli, hogy ezeket nem fogom mérgemben kidobni, mert ő hasznukat venné, ha egyszer beköltözne. Ezen Hugh elmosolyodott, hálás volt érte. Tréfálkozással mindent túlélhetünk. Hát én nem hiszem.

Házasságunk legboldogabb pillanata. Könnyen meg tudom mondani, mi volt az. Észak-Michiganben jártunk, a gyerekek még kicsik voltak. Ők fölültek egy kisvonatra. Mi továbbsétáltunk, és megálltunk egy ketrec előtt, melyben egy csirke gubbasztott. A ketrecen az a felirat állt, hogy a csirke tud zongorázni. Szeretném hallani, ahogy zongorázik, mondtam, erre Hugh bedobott egy tízcentest. Amikor az érme leesett, kinyílt egy csapóajtó, és egy szem kukorica pottyant a játék zongora billentyűire, amikor aztán a csirke felcsipegette a kukoricát, bádoghangot csalt elő a hangszerből. Ez csalás, méltatlankodtam; valamilyen okból hittem a feliratnak, elhittem, hogy a csirke valóban zongorázni fog. De az, amit Hugh tett, hogy bedobta a tízcentest, ez a rá nem jellemző, komolytalan gesztus olyan meglepő volt, olyan szerelmi vallomás, amelyhez foghatót nem tett soha máskor, a vágy vagy kielégülés tetőfokán sem. Meghökkentő és tünékeny gesztus volt (apró, ritka színekben tündöklő madár), amely a közelben ül, a látótered peremén, de nem mersz odanézni rá. Abban a pillanatban, amikor felhőtlenül jók voltunk egymáshoz, és nem taktikáztunk, minden hadakozásunk valószínűtlennek tűnt. Akkor valószínűleg kinyílt egy kapu. De nem mentünk be rajta.

Azt nem tudnám megmondani, melyik volt a legboldogtalanabb pillanat. Küzdelmeink egybeolvadnak, valójában mindegyik ugyanannak a harcnak az újrajátszása, amelyben azért büntetjük egymást (én szavakkal, ő hallgatással), mert azok vagyunk, amik. Ez mindig elég volt.

Ő az egyetlen ember, akit szeretnék kínok közt látni. Szeretném elgyötörtnek látni, arcán a fájdalom verejtékével, hogy azt mondhassam: Most már tudod, igaz? Most már érted. Hát igen. És amikor nagyon gyötrődik, megmutatnám neki azt az elégedett, elzárkózó kis mosolyomat. Meg én.

– Amikor ezt megértettem, úgy éreztem, esélyt kaptam, hogy tiszta lappal induljak.

Manapság mindenki hisz a tiszta lappal indulásban. Élete végéig. Hagyni kell nekik. Bárki újrakezdheti egy új emberrel egy új életben, amelyben a régi énedet már csak te ismered; nem akadályozhatja meg senki. A nagylelkűek szélesre tárják az ajtót, és áldásukat adják a dologra. Miért ne? Így is, úgy is megtörténik.

A vonat már Revelstoke-on túl jár, az egyre alacsonyabb hegyek közt. A szalonkocsi üres, egy ideje csak mi ülünk ott a rózsakeresztessel. A pincérek már leszedték az asztalokat.

– Mennem kell.

Nem próbál megállítani.

– Nagyon kellemes volt önnel beszélgetni, és remélem, nem tart őrültnek.

– Dehogy. Egyáltalán nem.

– Talán átnézhetné ezeket, ha van egy kis ideje – vesz elő a belső zsebéből néhány brosúrát.

Megköszönöm.

Feláll, meg is hajol kicsit, méltóságteljesen, mint egy spanyol.