20 perc könyvklub

Axie Oh

XoXo

– És most halljuk a köszöntőbeszédet az idei végzős osztály elnökétől!

Eddig a diákok udvariasan ülték végig az igazgató beszédét, most azonban izgatottan sugdolózni kezdenek. Már épp kezdtem megnyugodni, de most ismét felgyorsul a pulzusom.

Ismerős alak lép ki a takarásból. Cseu az. A Karaokés Srác, a k-pop-idol, a középiskolám végzős osztályának elnöke.

Egyszer, miközben az összegyűlt diákokhoz szól, Cseu egyenesen a közönségre néz, én pedig ösztönösen lentebb csúszom a helyemen, aminek semmi értelme. Nem láthat engem, mivel a hátsó sorban ülök, a legtávolabb a színpadtól.

Az igazgatóéval ellentétben az ő beszédét végig odafigyelve hallgatom. Mély, bársonyos hangját felerősíti a pódium mikrofonja, így betölti a termet. Még csak nem is mond semmi érdekeset – a szavai előre begyakoroltnak hangzanak –, mégis mindenki osztatlan, teljes figyelmét élvezi.

– Osztályelnök, az XOXO vezető énekese, sármos és elbűvölő. Van bármi, amit Cseu nem tud? – olvadozik Angela.

Visszaírni, jegyzem meg magamban, de hangosan nem mondom ki.

– Tudtátok, hogy minden XOXO-szám szövegét ő írja? – kérdezi Githek. Ez meglep. Habár nem tudom, miért. – Néha dolgozik vele egy másik író vagy valaki az együttesből, de minden dalban közreműködik.

– Nem csoda, hogy ő a legnépszerűbb az XOXO-ból – mondja Angela.

Ez viszont nem lep meg. Persze, hogy az.

Cseu fülsiketítő taps közepette zárja a beszédét, és meghajol, mielőtt kimenne a takarásba. Az igazgató visszatér, hogy bemutasson egy vendégelőadót, egy zongoristát az Ihva Női Egyetemről, aki pár évvel ezelőtt itt, az akadémián végzett, és aki most előad egy darabot, egy egyveleget népszerű koreai tévédrámák zenéiből.

Ezután elindulunk az osztályfőnöki órákra. Az enyém az A épületben van, amely a tanulóközpont mellett található, és ahol az étkező is van. Githek és Angela nem az én osztályomba járnak, de van néhány közös óránk. Mielőtt szétválunk, megbeszéljünk, hogy ebédkor találkozunk.

Az osztálytermem előtti folyosó nyüzsög, egymást üdvözlik a téli szünet után. Meglátom elöl Szorit, most is feltűnően egyedül, és sietve felé veszem az irányt.

– Jenny-nuna! – csörtet mellém Jongmin, majdnem nekem ütközve. – Hogy telik az első napod? Ha bármikor szükséged lenne valakire, aki útba igazít, csak szólj!

Rápislogok, meglepődve azon, hogy szóba áll velem. Bár nem tudom, miért, hiszen az egyenruhaboltban is nagyon barátságos volt. Körbenézek, és meglátom, hogy vannak, akik kíváncsiak méregetnek, de a legtöbben csak Jongminre vigyorognak.

– Szuper ez a haj, Jongmin-a! – szólal meg valaki, amitől feltűnik, hogy más lett a haja, mióta láttam, most már éjkék, pedig korábban azúr volt.

– Eddig minden rendben – válaszolok, amikor a figyelme visszatér hozzám. – És mindenképpen szavadon foglak majd.

– Csak nem Jenny az? – mondja egy mély hang angolul. Nathaniel.

Már épp válaszolnék neki valamit, amikor meglátom Szorit a folyosó végén. Találkozik a tekintetünk. Gyorsan elfordul, és bemegy egy osztályterembe.

– Gond van? – kérdezi Nathaniel.

– Nem… – Egy pillanatra, mielőtt elfordult, valami váratlan kifejezés jelent meg Szori arcán. Szenvedés. – Nincs semmi. Melyik a te termed?

– B terem.

– Az enyém is – sóhajtom megkönnyebbülten. Jó lesz egy ismerős arcot látni bent.

– Fú… – morog mögöttem egy hang. – Első nap, és máris ki vagyok facsarva.

Ledermedek.

Előttem Jongmin szeme felragyog.

– Cseu-hjong! Hiányoltunk ma reggel!

– Ja, igen, veletek akartam menni a kisbusszal, de Szon azt akarta, hogy hallgassak meg egy számot a stúdióban.

– Inspiráló beszéd volt – mondja fapofával Nathaniel.

– Neked írtam – vágja rá Cseu gondolkodás nélkül.

– Találkoztál már Jennyvel? – kérdezi Jongmin.

– Jennyvel?

Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de azt hittem, kevésbé nyilvános helyen történik majd, vagy legalább hirtelen lesz, hogy ne legyen időm kiborulni úgy, mint most.

Veszek egy nagy levegőt, és megfordulok.

Egymás szemébe nézünk. Az övé enyhén tágabbra nyílik, és mintha milliónyi gondolatot látnék átsuhanni az arcán egy pillanat leforgása alatt. Végül az arckifejezése kifürkészhetetlenné válik.

– Á. Örvendek – mondja.

Összeugrik a gyomrom. Azt nem vártam, hogy örülni fog a viszontlátásnak azok után, hogy ignorálta az üzeneteimet, de azt nem hittem, hogy úgy tesz majd, mintha sosem találkoztunk volna.

– Jennyvel nemrég futottunk össze az egyenruhaüzletben – avatja be Jongmin Cseut, aki közömbösen bólint. – Los Angelesből jött.

– Tényleg? – Nathanielhez fordul. – Mennem kell elhozni valamit az irodából. – Majd mellékesen hozzáteszi: – Igazítsd meg a nyakkendőd. Megrovást fogsz kapni már az első napon.

Azt hiszem, ezt nekem mondja, de ekkor Nathaniel megszólal:

– Nem mintha kirúgnának.

– Reménykedni azért lehet.

És ezzel távozik is, anélkül távolodik a folyosón, hogy egyszer is hátra pillantana.

– Elkésem az óráról! – szólal meg Jongmin. – Szia, Jenny! Nathaniel-hjong! – Elszökdécsel, épp a másik irányba, mint Cseu.

– Ott a termünk – mutat Nathaniel néhány ajtóval távolabbra. – Menjünk?

Követem, de nem igazán figyelek oda, merre megyek. Mégis mi történt? A forgatókönyvek között, amiket a találkozásról képzeltem, nem szerepelt az, hogy Cseu tudomást sem vesz rólam. Mintha ebben a más környezetben teljesen más ember is lenne.

– Jenny? – Nathaniel engem vár, miközben visszalép a terem ajtajából. – Jössz?

– Persze. – Odasietek.

A teremben padok sorakoznak egy filctáblával szemben. A tanár még nem érkezett meg, úgyhogy megnézem az elöl lévő pódiumon az ülésrendet. Eggyel a leghátsó sor előtt van a helyem, az ablak mellett. Miközben az asztalom felé igyekszem, észreveszem, hogy minden hely egy másikkal van párban, és az én padtársam nem más, mint Szori. Láthatólag ez a fordulat őt is pont annyira felvillanyozza, mint engem.

– Jó reggelt! – köszönök neki. Legalább megpróbálhatok tiszta lappal indulni.

Elfordítja a fejét, és kinéz az ablakon.

Sóhajtva kihúzom a székemet.

A terem másik oldalán Nathaniel egy magas, nyurga srác mellett ül, akivel élénk társalgásba merülnek. Mintha mindenki beszélgetne a padtársával, csak én és Szori nem. Azon agyalok, lehettünk-e volna barátok, ha nem megyek neki az asztalának és nem olvasom el az üzenetet a képeslapján.

Az üzenetet úgy írták alá, hogy „XOXO”. Lehet a bevett elköszönés is, de lehet… egy titok, amit éppen azzal rejtenek el, hogy nem rejtenek el.

Végigveszem a lehetséges jelölteket. Jongmin túl fiatal, nem tartom valószínűnek. Esetleg Szon, de ő most nem volt itt a folyosón, amikor elkaptam Szori arckifejezését. És a képeslap végén angol sorok is voltak. Ami alapján Cseu és Nathaniel maradt. Nathaniel felé nézek, aki épp nevet és viccelődik a padtársával, a szöges ellentétét csinálják annak, amit mi. Szoriban és Cseuban legalább egy közös dolog van: nincs egy olyan pillanat, amikor tudnám, mi jár a fejükben.

A telefonom megpittyen a zsebemben. Üzenetet kaptam anyától.

Kifizettem a tandíjadat. Az ösztöndíjam csak a felét fedezi. Szólj, ha bármi gond van!

Visszaírok neki. Oké. Köszi, anyu!

Semmi „remélem, jól telik az első napod az iskolában”, de ez nem meglepő.

Épp eltenném a mobilt, amikor eszembe jut valami. Megnyitom az üzeneteket, és visszagörgetek néhány nappal ezelőttre, amikor utoljára írtam Cseunak, hogy Szöulba jövök.

Hahó, szóval, az a helyzet, hogy Koreában leszek néhány hónapig, meglátogatom a nagymamámat. Ha a közelben leszel, örülnék, ha találkoznánk.

Az üzenetet most már „látták”.

Pislogok néhányat. De mikor olvasta el? Napokkal ezelőtt, vagy csak most, hogy találkozott velem a folyosón?

Szori keményen meglöki a vállam, mire felkapom a fejem, és meglátok az asztalunk előtt egy lányt, aki a lábával a padlón dobol.

– Rendesen kell hordanod az egyenruhát – mondja a csálé nyakkendőmre mutatva –, különben az egész terem megrovást kap.

Ez komoly? Szorira nézek, de ő már vissza is tért az ablakon kibámuláshoz.

– Siess, még van pár perced! – sürget a lány.

Talpra kászálódom.

Kint, az üres folyosón véletlenszerűen választok irányt, remélve, hogy belebotlom egy mosdóba. Átkozom a korábbi önmagam, amiért nem olvastam el alaposan a szabálykönyvet. El fogok késni az első órámról.

– Tanuló! – Egy férfi tanár közeledik felém a folyosón, amitől megkönnyebbültem felsóhajtok. Ő segíthet… – A tanteremben kell lenned!

Rábámulok, nem értem, miért olyan mérges.

– Azt mondták, igazítsam meg a nyakkendőmet… – kezdem.

– Az osztályterembe, most! – Szó szerint ordít velem, fröcsög a nyála.

– Nem érti. Új vagyok…

– AZ OSZTÁLYTEREMBE!

Majdnem elsírom magam. Miért kiabál velem?

– De…

– Szonszengnim! – Cseu bukkan fel a semmiből, és a titulusán szólítja a tanárt. – Ő még új itt. Épp most kísérem az osztálytermébe.

A tanár hirtelen csupa derű.

– Á, Cseu-ssi! Hát persze.

Cseu összepréselt ajkakkal mosolyog rá, és meghajol, miközben a tanár elsétál. Utána finoman a hátamra teszi a kezét, és bevezet egy nyitott ajtón. Egy lépcsőházba érkezünk, ahová a tetőablakból szűrődik be a fény.

Előrelépek, és nagy levegőket veszek. Miután összeszedtem magam, szembefordulok Cseuval, aki a falnak dől.

– Jól vagy? – kérdezi angolul.

– Igen. Kösz, hogy… – A folyosó felé intek, úgy, hogy az lehetőleg mindent kifejezzen.

– Nem kellett volna kiabálnia veled – mondja előzékenyen.

Fáradtan bámulom. Most olyan, mint Los Angelesben, száznyolcvan fokos fordulat azután, hogy az előbb úgy viselkedett, mintha sosem találkoztunk volna.

– Miért nem voltál a teremben? – kérdezi.

– Egy lány azt mondta, ha nem tartom be az egyenruhára vonatkozó szabályokat, az egész osztályt megbüntetik.

Cseu együttérzően mosolyog.

– Csak szívatott.

Ez gonoszság! Új vagyok! Szori miért nem mondott semmit?

– De az egyenruhaszabályok megszegéséért pontlevonás jár a következő dolgozatnál – folytatja. – Vagy ez, vagy néhány kör futás a pályán.

– Tényleg?

– Tényleg.

Azta. A koreai iskolák nem viccelnek.

– Az a helyzet… – Zavaromban dobbantok egyet a padlón. Ez kínos. – Hogy nem tudom, hogyan kell nyakkendőt kötni.

– Tényleg?

– Tényleg.

Megcsóválja a fejét.

– Miféle oktatást kaptok ti az Államokban?

– Közoktatást.

Ellép az ajtótól, és a gallérom felé nyúl. Lassan kioldja a bénán kötött csomót, amit reggel alkottam. Apró ránc jelenik meg a szemöldökei között a koncentrációtól. Szétszedi a csomót, elsimítja a nyakkendő két szárát. Az egyiket alulra csúsztatja, a bütykei hozzáérnek a blúzomhoz. Élesen beszívom a levegőt.

– Bocs – mondja, és a keze megáll egy pillanatra. Beharapja a száját, majd folytatja, miközben az ádámcsutkája fel-le mozog.

Aztán csomót köt; áthúzza a nyakkendőt a hurkon, és finoman meghúzza.

Miközben ügyködik, én őt figyelem. Ellentétben azzal, ahogy Los Angelesben láttam, most nincs rajta smink. Fiatalabbnak tűnik nélküle, de ugyanolyan helyes. A bal keze láthatólag meggyógyult, mivel azzal igazítja helyre a nyakkendőt, miközben szorosabbra húzza a csomót. A csuklójáról is eltűntek a tetoválások.

– Mit keresel itt, Jenny? – kérdezi halkan.

– Esküszöm, nem téged követtelek – mondom.