Jessica Knoll
Szerencse lánya
1. FEJEZET
Megvizsgáltam a kezemben tartott kést.
– Ez a Shun. Érzi, milyen könnyű a Wüsthofhoz képest?
Ujjamat a penge tövének boszorkányos sarkához nyomtam,
próbálgattam az élét. Az elvileg nedvességnek ellenálló nyél hamar nyirkossá
vált a markomban.
– Szerintem ez a formai megoldás jobban illik az ön
testalkatához. – Fölnéztem a kereskedősegédre, amint bevetette azt a szót, amit
az emberek mindig használni szoktak olyan alacsony lányok jellemzésére, akik
alig várják, hogy valaki végre „soványnak” merje titulálni őket. – Az ön
törékeny alkatához.
Mosolygott, mintha ezt hízelgőnek kellene találnom. Karcsú,
elegáns, kecses – íme, egy bók, ami elméletileg akár le is fegyverezhet.
Újabb kéz jelent meg a képben, bőre több árnyalattal
világosabb, mint az enyém, és a nyél felé nyúlt.
– Megfoghatom?
Erre a férfira is fölnéztem: a vőlegényemre. Ez a szó nem
nyugtalanított annyira, mint a nyomában következő. A férj. Az utóbbi
szorosabbra húzza a derékfűzőt, belső szerveket nyomorgat össze, vészjelzés
pattogó ütemével hajt páni félelmet a torkomba. Dönthetek úgy, hogy nem hagyom.
Nesztelenül a hasába csúsztatom az edzett nikkelből és rozsdamentes acélból
készült pengét (a Shunt, mivel arra jutottam, hogy az jobban tetszik). Az eladó
valószínűleg egyetlen méltóságteljes „ah!” kiadására szorítkozott volna.
A háta mögött álló anya, a nyűgös kisbabát cipelő látszott sikítozós
fajtának. Lesírt róla, hogy az unatkozók és cirkuszolók ama veszedelmes
kombinációja, aki majd könnyekben úszva, élvezettel számol be a támadásról a
később a helyszínre sereglő sajtótudósítóknak. Gyorsan visszaadtam a kést,
nehogy megfeszüljek, nehogy előrelendüljek, nehogy örökké teljes
riadókészültségben várakozó szervezetem minden egyes izma mintegy
robotkormányzásnak engedelmeskedve húzódjon össze.
– Lelkes vagyok – mondta Luke, ahogy a Williams-Sonomából az
Ötvenkilencedik utcára léptünk, és nyomunkban az áruházi klímaberendezés
jéghideg lehelete tódult ki. – Te nem?
– A vörösboros pohár nagyon tetszik. – Összekulcsoltam
vele a kezemet, hogy kimutassam, mennyire komolyan beszélek. A „készletek”
gondolatát nem bírtam elviselni. Tudtam, hogy végül elkerülhetetlenül hat
zsemletányérunk, négy salátás tányérunk meg nyolc lapostányérunk marad, és
sosem lesz érkezésem, hogy pótdarabokkal egészítsem ki a kis
porceláncsaládokat. Ott durcáskodnak majd a konyhaasztalon, Luke folyton
ajánlkozik, hogy elteszi őket, én meg ráreccsenek, hogy „még ne!”, mígnem egy
szép napon váratlan, hóbortos ihletem támad, a négyes-ötössel fölmetrózom a
Williams-Sonomához, ott aztán beviharzom, mint valami harcias Martha Stewart,
és megtudom, hogy időközben kivonták a forgalomból a Louvre-mintás szervizt,
amelyre oly sok esztendővel azelőtt a választásunk esett. – Pizzát ennék.
Luke nevetve megszorította a derekamat.
– Hová fér beléd?
Megdermedt a kezem a markában.
– Gondolom, a sok edzés az oka. Éhen halok.
Hazudtam. Még mindig háborgott a gyomrom az ebédre
elfogyasztott vaskos melegszendvicstől, amit úgy megtömtek sózott marhahússal,
sajttal, savanyú káposztával, ahogy az esküvői meghívós borítékot szokás
mindenféle vicikvacakkal.
– Mehetünk a Patsy’sbe?
Próbáltam úgy fölvetni, mintha abban a pillanatban jutna
eszembe az ötlet, holott valójában már egy ideje arról fantáziáltam, hogy
kiemelek egy cikket a Patsy’s tésztakorongjából, az olvadt sajt szálakat húz,
de nem szakad el, kénytelen vagyok az ujjaimmal elcsippenteni, és ráadásként
még egy pötty mozzarellát kapok, ami a szomszédos pizzaszeletről csusszan le.
Ez a kéjes álom végtelenített üzemmódban ismétlődött múlt csütörtök óta, amikor
úgy döntöttünk, vasárnap lesz a napja, hogy végre elintézzük az anyakönyvi
hivatali bejelentkezést. („Az emberek érdeklődnek, Tif.” „Tudom, anyu, majd
sort kerítünk rá.” „Már csak öt hónap az esküvőig!”)
– Én nem vagyok éhes – von vállat Luke –, de ha tényleg
akarod…
Igazán rendes tőle.
Kézen fogva haladtunk tovább, átmentünk a Lexington Avenue
túloldalára, kerülgettük az erős lábú nők csapatait, akik fehér bermudában és
masszív gyaloglócipőben cipelték mindazokat a Victoria’s Secret Ötödik sugárúti
fehérnemű-szaküzletében föllelt kincseket, amelyek a lánc minnesotai egységében
nem kaphatók; meg egy Long Island-i lánykülönítményt – gladiátorszandáljuk
szíja úgy tekeredett barnára sült vádlijukra, mint bőrindák a fatörzsre.
Luke-ra néztek. Majd rám. Nem vonták kétségbe a dolgot. Valóban fáradhatatlanul
dolgoztam azért, hogy méltó vetélytársnőjükké, afféle ifj. John F. Kennedyhez
illő Carolynná váljak a vőlegényem mellett. Balra fordultunk,
fölballagtunk a Hatvanadik utcáig, ott megint jobbra vettük az irányt. Még csak
délután ötöt mutatott az óra, amikor átkeltünk a Harmadik sugárúton, és a
vendéglő terített asztalait gazdátlanul találtuk. A víg New York-iak ilyenkor
még villásreggelizni szoktak. Anno én is közéjük tartoztam.
– Kint? – kérdezte a hosztesz. Bólintottunk, mire egy üres
asztalról fölkapott két étlapot, és intett, hogy kövessük.
– Kaphatok egy pohár montepulcianót?
A lány méltatlankodva vonta föl a szemöldökét, és el
tudtam képzelni, mire gondolhat – az a pincér dolga –, én azonban bűbájosan
mosolyogtam rá: Látja, milyen kedves vagyok? Micsoda oktalan viselkedés ez?
Szégyellhetné magát!
Luke-hoz fordult.
– És önnek?
– Csak vizet kérek. – A nő távozása után: – Nem is
értem, hogy tudsz vöröset inni, amikor odakint ekkora a hőség.
Vállat vontam.
– A fehér egyszerűen nem megy a pizzához.
A fehérbort azokra az estékre tartottam fenn, amikor
felszabadultnak és csinosnak éreztem magam. Amikor futotta az erőmből, hogy
figyelmen kívül hagyjam az étlap tésztarovatát. Egyszer megírtam egy tippet a Women’s
Magazine-ben: „Egy felmérés kimutatta, hogy amint eldöntöttük, mit rendeljünk,
az étlap becsukásának fizikai művelete elégedettebbé tehet bennünket
választásunkkal. Határozzunk tehát a hirtelensült nyelvhal mellett, és csapjuk
össze azt az étlapot, mielőtt fölajzott szemezésbe kezdenénk a vodkás
tollhegytésztával!” LoLo, a főnököm aláhúzta a „fölajzott szemezésbe”
kifejezést, és azt írta alá: „falrengető”. Jesszusom, de utálom a hirtelensült
nyelvhalat.
– Szóval, mi tennivalónk maradt még?
Luke hátradőlt a székén, tarkójára tette a kezét, mint aki
felülésekbe kíván kezdeni, a legteljesebb ártatlansággal ejtette ki ezeket a
veszekedésgerjesztő szavakat. Méreg gyűlt barna szemembe, és siettem
kipislogni.
– Rengeteg. – Az ujjaimon számláltam. – Az összes papír,
vagyis a meghívók, a menükártyák, a programfüzetek, az ültetőkártyák, minden
ilyesmi. Még fodrászt meg sminkest kell keresnem, aztán koszorúslányruhát
kiokoskodnom Nellnek és a csajoknak. Még az utazásszervezőre is vissza kell
térnünk… dubaji nászutat tényleg nem szeretnénk. Jó, tudom – emeltem föl a
kezemet, mielőtt Luke megszólalhatott volna –, nem tölthetjük a mézesheteket végig
a Maldív-szigeteken. Nem sokáig bírod idegekkel a strandon heverészést. De
utána esetleg beiktathatnánk néhány napot Londonban vagy Párizsban?
Luke elszánt arccal bólintott. Orrán egész évben szeplők
virítanak, május közepére azonban szétterjednek a halántékáig, és november
végéig meg is maradnak. Ez volt a negyedik közös nyarunk, és minden évben
figyeltem, ahogy a sok jóféle, egészséges szabadtéri tevékenység – futás,
hullámlovaglás, golfozás, sárkányeregetés – hatására megsokasodnak Luke orrán a
barna foltocskák, mint megannyi ráksejt. Egy időre még bennem is visszataszító
lelkesedést gerjesztett a mozgás, endorfintermelés, tartalmas időkihasználás
iránt. Még a másnaposság sem csappanthatta meg ezt a jótékony buzgalmat.
Akkoriban szombat délutánonként egyre állítottam be a vekkert, és Luke
imádnivalónak találta ezt.
– Pöttöm létedre milyen nagy az alvásigényed – mondogatta,
miközben délután az orrával bökdösött föl.
„Pöttöm” – újabb megjelölés a testemre, arra a testre, amit
gyűlölök. Mivel érhetném már el, hogy valaki „girhesnek” nevezzen?
Végül töredelmesen bevallottam: nem arról van szó, hogy
rendkívüli alvásmennyiséget igényelek, csak amikor azt hiszik, hogy alszom,
valójában nem is. El sem bírom képzelni, hogy ugyanakkor adjam át magam az
öntudatlan állapotnak, amikor mindenki más is álomba merül. Csak akkor tudok
aludni – tényleg aludni, nem pedig összeszorított ajakkal pihenni, amin
megtanultam hét közben élni –, ha napfényben tündököl a Szabadság-torony, és
átkényszerít az ágy másik oldalára, ha hallom Luke pepecselését a konyhából,
ahogy tojásfehérjéből süt omlettet, s a szomszéd lakásban civakodnak, hogy ki
vitte ki utoljára a szemetet. Csupa banális, hétköznapi emlékeztető, hogy az
élet olyan unalmas, ami igazán senkit sem rémíthet meg. Ez a tompa zaj a
fülemben, na, ez kell ahhoz, hogy elaludjak.
– Arra kellene törekednünk, hogy mindennap beütemezzünk
egyvalamilyen tevékenységet – vonta le a következtetést Luke.
– Luke, én naponta háromfélét ütemezek be.
Hangomban bántó élesség rezgett, amit ki akartam küszöbölni.
Ráadásul jogom sem volt hozzá. Naponta valóban háromfélével kellene
foglalkoznom, ehelyett bénultan ülök a számítógépem előtt, és marcangolom
magamat, mert nem csinálok mindennap háromfélét, pedig megfogadtam.
Megállapítottam, hogy ez több időt emészt föl, és lelkileg is megterhelőbb,
mint ha ténylegesen elvégezném naponta azt a három istenverte dolgot, és
ennélfogva indokoltan dühöngök.
Eszembe jutott az az egyetlen dolog, amit tulajdonképpen
kézben tartok.
– Tudod, mennyit huzakodom a meghívóssal?
Számtalan kérdéssel nyaggattam az esküvői papírneműről
gondoskodó nádszálvékony ázsiai nőt, aki idegeskedésével felbőszített: nem
fog-e garasoskodásnak tűnni, ha a meghívó magasnyomással készül, de a
visszajelző kártya nem; észreveszi-e bárki is, ha a borítékok címzéséhez
kalligráfust szerződtetünk, de a meghívó szövegéhez nem? Megrémültem, hogy
olyan döntést kell hoznom, ami leleplezhet. Hat esztendeje élek New Yorkban, és
ez olyan, mint valami prolongált mesterdiplomás kurzus arról, miként keltsünk
gondtalanul vastag bukszájú benyomást – csak most már tőzsdefertályi
árnyalattal. Az első szemeszterben megtanultam, hogy a suliban még áhítattal
övezett Jack Rogers saruról üvölt, hogy „Nekem az én huszadrangú főiskolám
körül forog a világ!” Új tengelyt találtam az univerzumnak, így hát az arany,
ezüst és fehér lábbelim egyenesen ment a kukába. Akárcsak a hurka formájú mini
Coach táskám. (De durva!) Azután következett a felismerés, hogy a Kleinfeld,
ami addig szerfölött elegántosnak, ízig-vérig New York-i intézménynek tetszett,
voltaképpen snassz menyasszonyiruha-varroda, amit csakis Manhattanen kívüliek
látogatnak (emkások – ennek a jelentését is megtanultam). A szupertrendivé
előlépett egykori húsos negyedben szemeltem ki helyette egy kis butikot, ahol a
ruhaállványokon gondosan összeválogatott Marchesa-, Reem Acra- és Carolina
Herrera-kreációk sorakoznak. Na és a félhomályos, zsúfolt lokálok a
tagbaszakadt kidobókkal és piros kötélkordonnal, az odabent féktelenül lüktető
Tiëstóval és hiphoppal? Magukra adó városlakók nem így töltik a péntek
estéiket. Nem, ők inkább tizenhat dollárt szurkolnak le egy porció fodros
endíviáért, vodka-szódával öblítik le egy East Village-i lebujban, miközben
filléresnek kinéző, ámde 495 dolláros Rag & Bone bokacsizmiben feszítenek.
Hat ráérős esztendő állt rendelkezésemre, hogy eljuthassak
oda, ahol most tartok: bankszférabeli vőlegény, pertu a csúcskategóriás Locanda
Verde bisztró hoszteszével, csuklómon a Chloé legújabb modellje himbálózik (nem
egy Céline, de legalább nem valami monstruózus Louis Vuittonnal parádézom,
mintha az lenne a világ nyolcadik csodája). Ez bőségesen elegendő idő
szakértelmem csiszolgatására. No de az esküvőszervezés, az már sokkal
meredekebb beletanulási görbét követel. Az ember novemberben eljegyzi magát,
azután egy hónapja van, hogy tanulmányozza a témát, fölfedezze, hogy a Blue
Hill-i pajtát – ahová a házasságkötését elképzelte – már lestoppolták, és most
már a patinás bankpaloták a nyerők, ahol húszezer dolláros helyiségbérleti
díjat számítanak föl. Két hónapig tűnődhet esküvői magazinok és blogok fölött,
tanácskozhat meleg kollégáival a Women’s Magazine-nél, ráeszmélhet, hogy a
vállpánt nélküli menyasszonyi ruha szembántóan elcsépelt. Na most akkor három
hónapja marad az egész hóbelevancra, és még kerítenie kell fotóst, akinek a
portfóliójában véletlenül sem akad csücsörítő ara (ez nehezebb, mint első
hallásra hinnénk), koszorúslányoknak való ruhát, ami a legkevésbé sem úgy fest,
mint valami koszorúslányoknak való ruha, plusz virágost, aki képes idényen
kívül szellőrózsát beszerezni, mert hát mi mást, bazsarózsát? Ne amatőrködjünk
már! Egyetlen rossz húzás, és máris mindenki átlát az ízlésesen barnítóspray-s
barnaságon, meglátja alatta a csóringer digó spinét, akinek halvány
segédfogalma sincs, mi fán terem az asztali etikett. Azt hittem, huszonnyolc
évesen befejezhetem már a bizonygatást, és végre lazíthatok. De nem, ez a
küzdelem az életkor előrehaladtával csak egyre véresebbé válik.
– És még mindig nem adtad meg a címeidet a kalligráfusnak –
zúgolódtam, bár titkon megkönnyebbültem, hogy több időm jut az idegbeteg
papírnemű-szállító gyötrésére.
– Rajta vagyok – sóhajtotta Luke.
– Ha nem kapom meg őket ezen a héten, nem fogják idejében
kézbesíteni a meghívókat. Egy hónapja könyörgök.
– Dolgom volt!
– Mit képzelsz, nekem nem?
Zsörtölődés. Sokkalta ocsmányabb, mint egy felhevült,
tányérhajigáló veszekedés, nem? Legalábbis akkor, ha a hajigálás után
szeretkezés jön a konyhakövön, és a Louvre-folyondármintás porceláncserepek
girlandot nyomnak az ember hátába. Bezzeg egyik férfi sem érez különösebb
késztetést, hogy letépje a ruhát a párjáról, aki éppen arról tájékoztatta,
méghozzá zsémbesen, hogy őurasága egy magányosan úszkáló kolbászt hagyott hátra
a vécécsészében.
Ökölbe szorítottam és kinyitottam a kezemet,
szétterpesztettem az ujjaimat, mintha úgy szertefoszlathatnám a dühöt, mint a
Pókember hálóját. Csak ki kell mondani!
– Bocsáss meg! – Mellesleg a legszívfacsaróbb sóhajomat is
hozzátoldottam. – Egyszerűen kimerültem.
Luke arcán láthatatlan kéz suhant át, mind letörölte róla a
miattam keletkezett bosszúságot.
– Miért nem mész orvoshoz? Szedhetnél valamit álmatlanság
ellen.
Bólintottam, úgy tettem, mintha fontolgatnám az ötletet, de
az altató nem más, mint tablettázott sebezhetőség. Valójában a párkapcsolatom
első két esztendejét kellett volna visszakapnom, azt a rövid haladékot, amikor
Luke-kal összegabalyodva feküdtem, az éjszaka elillant, és nem éreztem
szükségét, hogy üldözőbe vegyem. Ha nagy ritkán ébredezni kezdtem, láttam, hogy
Luke szája szöglete még álmában is fölfelé görbül. Luke jóindulata úgy hatott,
mint a rovarirtó, amivel a szülei nantucketi nyaralóját fújtuk be, erélyesen
elűzte a rettegést, azt a riasztóan higgadt, mindenütt jelen lévő érzést, hogy
valami rossz készülődik. Ám közben valamikor – pontosabban, ha igazán őszinte
akarok lenni, nagyjából nyolc hónapja, vagyis akkor, amikor eljegyeztük egymást
– visszatért az álmatlanság. Kezdtem ellökdösni Luke-ot, ha szombat reggel
megpróbált fölébreszteni, hogy fussunk át a Brooklyn hídon, pedig azt három év
óta majdnem minden szombaton megtettük. Luke nem holmi érzelgős kiskutya –
nagyon is látja a hátralépést, de ez bámulatos módon csak fokozza irántam
tanúsított odaadását. Mintha kihívásnak tekintené, hogy visszaváltoztasson.
Nem vagyok vakmerő regényhősnő, aki eljátssza, hogy sejtelme
sincs önnön visszafogott szépségéről és rafinált bájáról, de volt idő, amikor tényleg
nem értettem, mit eszik rajtam Luke. Jól nézek ki – igaz, dolgoznom kell rajta,
de a nyersanyag adott. Luke négy évvel idősebb nálam, ami nem olyan jó, mint a
nyolc, mégis valami. Azonkívül szívesen művelek „extra” dolgokat az ágyban.
Habár Luke és én egészen eltérően definiáljuk az „extraságot” (nála a kutyapóz
meg a hajhúzás számít annak, nálam pedig a puncim villanyozása betömött
szájjal, hogy elfojtsuk a sikoltozásomat), az ő felfogása szerint dilisen
kielégítő a nemi életünk. Szóval, igen, eléggé tisztában vagyok magammal
ahhoz, hogy tudjam, mit lát bennem Luke, de Manhattan közepe táján dugig vannak
a bárok magamfajta lányokkal, édes kis természetes szőke babucikkal, akik egy
szempillantás alatt négykézlábra ereszkedve himbálják a lófarkukat Luke-nak.
A babuci valószínűleg vörös téglás, fehér zsalugáteres családi házban
cseperedett föl, nem olyanban, aminek a hátsó frontján csiricsáréra mázolt
deszkaburkolat hivalkodik, mint annak idején a miénken. De egy babuci
semmiképpen sem nyújthatná Luke-nak azt, amit én nyújtok, mégpedig a borotva
élét. Én vagyok a rozsdás és bacikkal fertőzött penge, ami belenyes Luke
sportcsillagéletének kifogástalanul eldolgozott varrataiba, és azzal fenyegeti,
hogy miszlikbe vagdossa. Neki pedig tetszik ez a fenyegetés, a veszély
lehetősége. Igazából azonban nem kívánja látni, mi telik tőlem, a cakkos szélű
vágásokat, amiket hasítani tudok. Kapcsolatunk legnagyobb részében a felszínt
kaparásztam, kísérleteztem, mekkora nyomást gyakorolhatok, mielőtt kiserkenne a
vér. Ezt már kezdem unni.
A drágalátos hosztesz szándékos trehánysággal
zöttyentett le elém egy borospoharat. Rubinvörös folyadék csordult ki a pohár
peremén, tócsába gyűlt a talpa körül, mintha lőtt sebből folyna.
– Tessék parancsolni! – csivitelte, rám villantva szerintem
tutira legutálatosabb mosolyát, ami azonban az én skálámon még a mérhetőség
küszöbét sem érné el.
És ezzel máris felgördült a függöny, vakított a rivaldafény:
kezdődjék az előadás!
– Jaj, ne! – hökkentem meg, és mutatóujjammal megütögettem
két metszőfogam határvonalát. – Egy nagy spenótcafat. Pont itt!
A hosztesz a szájához kapott, nyaktól fölfelé lángba
borult az arca.
– Köszönöm! – makogta, és elsomfordált.
Luke szeme értetlen kék bolygópár a lusta alkonyi
napfényben.
– Nem is spenótos a foga.
Komótosan az asztal fölé hajoltam, lehörpöltem a borom
tetejét, hogy megóvjam fehér farmeromat. Aki jót akar magának, ne kezdjen ki
gazdag, fehér tyúkokkal meg a fehér farmerjukkal.
– Nem spenótos. De akkor is elefes.
Luke nevetése helyettesítette a tapsvihart. Lenyűgözve
csóválta a fejét.
– Komisz tudsz lenni, hallod-e?
