Bret Easton Ellis
Amerikai psycho
Az a kínai
vegytisztító szalon, ahová a véres ruháimat szoktam beadni, tegnap úgy
szállította le a Soprani-féle zakómat, két Brooks Brothersnél vásárolt ingemet
meg egy Agnes B. tervezte nyakkendőmet, hogy csupa pecsét maradt valaki
vérétől. Déli tizenkettőkor ebédelnem kell valakivel – azaz negyven perc múlva
–, de elhatározom, hogy előtte szakítok még magamnak annyi időt, hogy benézzek
a vegytisztítóba és panaszt tegyek. A Soprani zakón, az ingeken meg a
nyakkendőn kívül pár vérfoltos lepedőt is magammal viszek, amit szintén
tisztítani kell. A kínai vegytisztító szalon húsz utcányira van tőlem, a West
Side-on, már majdnem a Columbiánál, és mivel eddig még tulajdonképpen sosem
jártam ott, megrettenek a távolságtól (eddig mindig egy telefonra eljöttek a
ruháért, és huszonnégy órán belül tisztán le is szállították). E miatt a kitérő
miatt nincs időm a reggeli tornára, és különben is kicsit elaludtam, mivel az
este, azaz hajnalban alaposan bekokainoztam Charles Griffin meg Hilton Ashbury
társaságában, holott meglehetősen ártatlannak indult az este valami partin,
amire egyébként egyikünk se volt hivatalos, mégis egy pénzautomatánál végződött
valamikor hajnali ötkor, következésképp lemaradtam a Patty Winters Show-ról,
ami azonban ezúttal ismétlés volt, és az elnökkel készített korábbi interjút
adták le újra, úgyhogy azt hiszem, tulajdonképpen nem nagy baj, hogy
elmulasztottam.
Ideges
vagyok és feszült, a hajam a fejemre tapad, az orromon Wayfarers napszemüvegem,
fáj a fejem, a fogam közt szivar – meggyújtatlan –, fekete Armani öltönyben
vagyok, fehér Armani ingben, és a selyem nyakkendőm szintén Armani. Elegáns
vagyok, csak épp a gyomrom liftezik közben, és mintha az agyamat köpülnék. A
kínai vegytisztító felé menet elhaladok egy vinnyogó, vén csavargó mellett,
legalább negyven vagy ötven is meglehet már, hájas és ősz hajú, sőt – épp ahogy
benyitom a szalon ajtaját – észreveszem, hogy a tetejébe még vak is, erre
mindjárt rá is taposok a lábára, vagyis tulajdonképpen csak a csonkjára, mert
lába nincs neki, amitől kiesik a kezéből a kávéspohár, amivel koldul, és a sok
aprópénz szanaszét szóródik belőle a járdán. Vajon csakugyan szándékosan
tettem-e? Mit gondolnak? Avagy véletlen volt csupán?
Aztán
mintegy tíz percen át a vérfoltokat mutogatom a pinduri kínai nőnek, aki
feltételezésem szerint az üzletvezető lehet, és aki még a férjét is előhívta
hátulról, mivel neki egyetlen szavát sem értem. A férj azonban meg se mukkan,
és esze ágában sincs tolmácsolni közöttünk. A vénasszony meg csak vartyog
rendületlenül, alighanem kínaiul, amíg meg nem elégelem és közbe nem vágok.
– Ide
hallgasson, álljon meg a menet… – Felemelem szivart tartó kezemet, karomon a
Soprani zakó átvetve keresztben. – Maga itt nekem ne… sssss, csönd legyen… nem fogadom
el a kifogásait.
A kínai
vénasszony tovább lefetyel valamit, és apró keze a zakó ujját markolássza.
Lesöpröm róla, előrehajolok, és nagyon lassan ejtve a szavakat megkérdezem
tőle: – Mit akar mondani?
Tovább
darál, a szemében rémület. Közben a férje kihúzza a nejlonszatyorból a két
vérfoltos lepedőt, és kiteregeti maga előtt. Kukán bámulja.
– Fehérítővel?
– kérdezem az asszonytól. – Maga tényleg azt akarja mondani, hogy fehérítővel?
– kérdezem, s közben hitetlenkedve rázom a fejem. – Fehérítővel? Megáll az
eszem!
Ő meg közben
egyre csak a Soprani ujjára mutogat, amikor pedig a két lepedő felé fordul, még
egy oktávval följebb emelkedik a csipogás.
– Két dolgot
akarok mondani – mondom a hangom felemelve, hogy elnyomjam a makogását. –
Először is. Egy Soprani zakónak nem lehet fehérítőszerrel nekiesni. Szó se
lehet róla. Másodszor – folytatom még hangosabban, hogy túlkiabáljam az
asszonyt –, másodszor, ilyen lepedőt csak Santa Fében árulnak. Ezek nagyon
drága lepedők, nekem nagy szükségem van rájuk, ezért azt akarom, hogy tiszták
legyenek… – Az asszony azonban egyre csak mondja a magáét, én meg bólogatok rá,
mintha érteném a zagyválását, aztán mosolyt erőltetek magamra, odahajolok
hozzá, és beleüvöltöm az arcába: –
Ha-nem-fogja-be-azonnal-a-kibaszott-pofáját-én-megfojtom-magát-érti?
A kínai
asszony rémült kotkodácsolása úgy felgyorsul, hogy összeakad a nyelve;
elkerekedett szemmel mered rám. Körötte furcsamód kifejezéstelen az arca, talán
a temérdek ránctól. Én ismét a foltokra mutatok, aztán belátom, hogy mindhiába,
leeresztem a kezemet, és ismételten megpróbálom megérteni, hogy mit mond. Majd
megint közbevágok, és megpróbálom túlkiabálni.
– Ide
hallgasson, nekem ma egy nagyon fontos ebédmeghívásom van – a Rolexemre
pillantok – a Hubert’sbe, mostantól számított harminc perc múlva –, majd ismét
az asszony ferde szemű, lapos holdvilágarcára pillantva – erre a két lepedőre
pedig… nem is, várjunk csak, már húsz perc múlva. Szóval húsz perc múlva a Hubert’sben
kell lennem, mert Ronald Harrisonnal ebédelek, ez a két lepedő pedig legyen
kész nekem holnap délutánra.
A vénasszony
azonban nem is hallja, hogy mit mondok; tovább zagyvál valamit a maga görcs
nyelvén. Gyújtóbombát még sosem használtam, de most azt forgatom a fejemben,
vajon hogyan is működhet, milyen anyagok kellenek hozzá, petróleum, gyufa… vagy
esetleg inkább valami könnyebb fajsúlyú folyadékot használnak hozzá?
– Ide
hallgasson! – mondom felcsattanó hangon és nagyon komolyan, miközben az arcába
hajolok, ő meg összevissza tátog, a férje felé fordul, aki a ritka s rövid
szünetek egyikében gyorsan bólint neki, és közlöm vele: – Nem értem, amit mond.
Felnevetek,
mert komikusnak találom a helyzetet, tenyeremmel a pultra csapok, és körülnézek
az üzletben, hogy nincs-e valaki, akivel szót érthetnék, a szalon azonban üres,
mire csak annyit mondok magam elé: – Ez egy vicc! – Felsóhajtok, megdörzsölöm
az arcomat, aztán hirtelen abbahagyom a nevetést és egyszerre dühösen fakadok
ki: – Maga egy hülye. Ezt én nem vagyok hajlandó tovább csinálni.
Válaszképp
megint karattyol valamit.
– Mit mond?
– kérdem megvetően. – Nem hallotta, hogy mit mondtam? Akar egy frászt? Azt
mondja, hogy egy frászt? Egy frászt akar?
Megint
elkapja a Soprani zakóm ujját. A férje csak áll mogorván a pult mögött, és úgy
tesz, mint akinek semmi köze az egészhez.
– Maga… egy…
hülye! – bömbölöm.
Visszakarattyol
valamit, és rendületlenül a lepedő vérfoltjait böködi az ujjával.
– Egy hülye,
vén kurva! Érti? – üvöltöm neki kivörösödve és szinte már könnyek közt.
Reszketek az indulattól, kikapom a kezéből a zakót, miközben így fohászkodom
magamban: – Te jó isten!
Mögöttem
nyílik az ajtó, csöngettyű csilingelését hallom, s erre igyekszem magam gyorsan
összeszedni, hogy ne lássék rajtam az indulat. Lehunyom a szemem, mély
lélegzetet veszek, eszembe idézem, hogy ebéd után feltétlenül be kell ugranom a
szoláriumba, aztán talán még az Hermèsbe is vagy a…
– Patrick?
Összerezzenek
a váratlan emberi hangra, megfordulok, és egy nővel találom magam szemben,
akit, azt hiszem, a házból ismerek, akit számos alkalommal láttam már az
előcsarnokban álldogálni, s aki mindig megbámult, valahányszor összefutottam
vele. Idősebb nálam, már harminc felé járhat, de azért jól néz ki, bár van egy
kis súlyfölöslege; edzőruhát visel – vajon hol vásárolhatta?, esetleg a
Bloomingdale-ben?, sejtelmem sincs róla –, és valósággal… sugárzik. Lekapja a
napszemüvegét, és széles mosolyt bocsát rám. – Helló, Patrick; mindjárt tudtam,
hogy csak maga lehet az.
Minthogy
sejtelmem sincs róla, hogy mi lehet a neve, válaszképp csak egy „helló”-t
dörmögök az orrom alatt, majd valami női névre emlékeztető hangsort motyogok
hozzá, aztán csak nézek rá tompa tekintettel, kimerülten és elgyötörve, és azon
igyekszem, hogy ki ne törjek, mint egy vadállat, mert a kínai vénasszony egyre
csak ott karattyol a hátam mögött. Végül összeütöm a tenyeremet, és csak annyit
mondok: – Nos.
Az ismerős
nő meg csak áll zavartan, mígnem végül idegesen a pult felé indul, kezében a
mosodai cédulával. – Hát nem nevetséges? Ilyen messzire hordani a
tisztítanivalót? De hát az az igazság, hogy tényleg nincsen ennél jobb hely az
egész városban.
– Akkor ezeket
a foltokat miért nem képesek kivenni? – teszem fel a kérdést türelmesen,
továbbra is mosolyogva és mindkét szemem lehunyva, amíg a kínai asszony el nem
hallgat végre-valahára, mikor is kinyitom a szemem. – Mondja, maga szót tud
érteni ezekkel? – kérdezem óvatosan. – Én nem megyek velük semmire.
Az ismerős
nő közelebb lép a lepedőhöz, amit a kínai asszony férje odatart neki. – Te jó
isten, értem már – mondja az orra alatt. Ahogy azonban tétován hozzáér a
lepedőhöz, a vénasszony újrakezdi a karattyolást, ügyet sem vetve az én
ismerősömre, aki felém fordulva kérdi: – Mondja, mik ezek a foltok? – Majd
megint megnézi magának a foltokat, és megint azt mondja: – Te jó isten.
– Izé… –
mondom a lepedőre pillantva, amely csakugyan riasztóan fest. – Szóval ez
áfonyaszörp; akarom mondani, vadáfonyalé.
A nő rám néz
és bólint, de csak úgy, mint aki bizonytalan a dolgában, aztán félénken
megkockáztat egy megjegyzést: – Hát, én nem annak nézném, úgy értem, nem vadáfonyalének.
Hosszan
elnézem a két lepedőt, mielőtt dadogva felelek neki: – Az az igazság, hogy…
izé… nem is az, hanem… csokoládé … keserűcsokoládé-szirup…?
– Aha –
mondja, és bólint, mint aki érti, legfeljebb csipetnyi hitetlenség van csak a
hangjában. – Te jó isten.
– Nem tudná
megmagyarázni ezeknek… – és közben kikapom az öregember kezéből a lepedőt –, nagyon
hálás lennék. – Összehajtogatom a lepedőt, és óvatosan a pultra helyezem, majd
a Rolexemre pillantva magyarázatképp hozzáteszem még: – Nagyon el vagyok késve
már. Tizenöt perc múlva a Hubert’sben kell lennem egy ebéden. – Megindulok a
tisztítószalon ajtaja felé, a kínai vénasszony újra kaffog, és kétségbeesetten
rázza felém az ujját. Ádáz pillantást vetek rá, de uralkodom magamon, és a
kézmozdulatát nem utánzom.
– A
Hubert’sben? Tényleg? – kérdezi az ismerős nő, és látom rajta, hogy imponál
neki a dolog. – Ugye jól tudom, hogy beköltöztek a belvárosba?
– Igen,
persze, de most már tényleg mennem kell. – Úgy teszek, mintha észrevennék egy
arra haladó taxit az ajtó üvegén át, majd hálát színlelve elköszönök tőle: –
Nagyon szépen köszönöm, kedves… izé, Samantha.
– Victoria
vagyok.
– Hát
persze, Victoria. – Rövid szünetet tartok. – Nem azt mondtam?
– Nem. Maga
azt mondta, hogy Samantha.
– Jaj, ne
haragudjon rám. – Mosolygok. – Tudja, annyi baja van az embernek.
– Mi lenne,
ha a jövő héten valamelyik nap együtt ebédelnénk? – javasolja reménykedve,
miközben fokozatosan felém nyomul, én meg lassan hátrálok kifelé az üzletből. –
Tudja, elég gyakran megfordulok a belvárosban a Wall Street környékén.
– Nem is
tudom. – Szabadkozó mosolyt erőltetek magamra, és elfordítom a tekintetemet a
nő combjáról. – Én egész nap dolgozom.
– Akkor
viszont legyen, mondjuk, szombat – ajánlja Victoria, de látom rajta, hogy tart
tőle, nem bánt-e meg vele.
– Jövő
szombat? – kérdezem, és közben újra a Rolexemre pillantok.
– Igen –
feleli a nő, és félénken kissé megvonja a vállát.
– Jaj, az
nekem nem jó. Jegyem van a Les Misérables délelőtti előadására – hazudom. –
Nézze, most már tényleg mennem kell. De majd… – beletúrok a hajamba, és a fogam
közt szűrve azt mondom magam elé: – Úristen! –, aztán mégiscsak erőt veszek
magamon, és hozzáteszem: – …majd telefonálok.
– Helyes. –
A nő megkönnyebbülten mosolyog rám. – Várom a hívását.
Még egy
haragos pillantást vetek a kínai nőre, aztán kirohanok az üzletből, hogy
elkapjam a képzeletbeli taxit, majd egy-két utcával arrébb lelassítok és…
…egyszer
csak azon veszem magam észre, hogy egy nagyon csinos kis hajléktalan lányt
nézegetek, aki egy régi ház bejárati lépcsőjén üldögél az Amsterdam sugárúton,
a lábainál műanyaghab kávéspohár, én pedig, mint akit radarsugár irányít,
megindulok feléje mosolyogva, s közben aprópénz után kotorászom a zsebemben. Az
arca túlságosan is fiatal és üde meg napbarnította ahhoz képest, hogy
hajléktalan; ettől csak még szívszaggatóbb szomorú sorsa. A néhány másodperc
alatt, amíg megteszem az utat a járda szélétől az öreg ház kapujához felvezető
lépcsőig, ahol a lány üldögél, alaposan szemügyre veszem: fejét lehorgasztva
ül, és tompa szemmel mered üres ölébe. Amikor felfigyel rá, hogy ott állok
előtte, felemeli mosolytalan tekintetét. Egyszerre szertefoszlik minden
komiszságom, és szeretnék adni neki valamit, valami egyszerűt, valami kedveset,
le is hajolok hozzá, s a szememből rokonszenv sugárzik a lány szomorú,
kifejezéstelen arcába, majd belepottyantok egy egydollárost a műanyaghab kávéspohárba,
ezekkel a szavakkal: – Sok szerencsét.
Megváltozik
a lány arckifejezése, s ettől egyszerre figyelmes leszek az ölében heverő
könyvre – Sartre – meg a „Columbia Egyetem” feliratú tömött nyersvászon
könyvesszatyorra, ami ott áll mellette a kövezeten, s végezetül arra is, hogy a
kávéspohárban kávé is van, az én egydollárosom pedig ott úszkál a tetején, s
bár mindez néhány másodperc alatt zajlik le, olyan, mintha lassított film
lenne, ahogy a lány rám pillant, aztán a kávéspohárra, és rám kiált: – Hé! Mi a
szart csinál? –, én pedig a kávé fölé hajolva egyszerre sóbálvánnyá dermedek,
és vinnyogva azt dadogom: – Bocsánat… nem vettem észre… hogy tele van –, aztán
porig sújtva eloldalgok, leintek egy taxit, amely a belváros, a Hubert’s felé
tart, látomásaim támadnak, melyekben a házak hegylánccá változnak és
tűzhányókká, az utcák őserdővé, az égbolt színpadi háttérré, de olyan élénk
erővel, hogy kénytelen vagyok a szemem elé kapni a kezemet, s úgy elhessenteni
a látomásaimat. Az ebéd is egyetlen, szakadatlan látomás, és én egész idő alatt
ébren álmodom.
