Békés Pál
A kétbalkezes varázsló
amelyben megismerkedünk egy kezdő varázsló
múltjával és jelenével, és borús pillantást vethetünk
aggasztó jövőjére
Csak semmi egyszer volt, hol nem volt, csak semmi ódivatú
bevezetés, vágjunk a közepébe! Történetünk első helyszíne: a varázslóiskola, időpontja:
manapság, hőse: Fitzhuber Dongó, okleveles mestervarázsló. Pontosabban e
pillanatban még nem okleveles. Csodálatos kalandjai éppen az iskola szokásos év
végi oklevélosztó ünnepségén kezdődtek.
A végzős tanoncok felsorakoztak a nagyteremben, hogy
meghallgassák az igazgató-fővarázsló, a Meseország határain túl is elhíresült
Nagy Rododendron zárszavát.
– Nem akármilyen szürke mezei vagy közönséges erdei varázslók
vagytok ti – zengte –, nem semmirekellő kuruzslók, sarlatánok, akik csak
annyit tudnak elmakogni: hókuszpókusz, esetleg abrakadabra, és vagy történik
valami, vagy nem! Komoly, iskolázott, több szakképesítéssel rendelkező
mestervarázslók vagytok, akik számára rengeteg küzdeni- és varázsolnivalót
tartogat az élet!
Fitzhuber Dongó az utolsó sorban ült, felnézett szeretve
tisztelt mesterére, kinek görnyedt termetét arany félholdakkal s -csillagokkal
kivarrott ünnepi palást borította, és könnybe lábadt a szeme.
Krumpliorrú, kajla fülű, csálé kis varázsló volt ez a Fitzhuber
Dongó, s ha földig érő palástja el nem takarja a lábát, az is megmutatkozik,
hogy csámpás, ha homlokába nyomott süvege nem födi a fejét, az is látható, hogy
haja úgy meredezik, akár a sündisznó tüskéi; nem használt annak se pomádé, se
házivarázslat. S mindez még nem lett volna baj, hozzászokott, hiszen
krumpliorra, kajla füle, csámpa lába, serte haja együtt krumpliskodott,
kajlult, csámpult, sertült vele az évek során. Más bántotta Fitzhuber Dongót.
Nevezetesen az, hogy világ csúfjára évfolyamutolsóként végzett.
Fitzhuber Dongó az iskola legügyetlenebb varázslótanonca volt,
és a háta mögött csak úgy emlegették: kétbalkezes Dongó.
Üldözte a balszerencse. Mi tagadás, ilyen peches kis varázslót
még nem látott a világ. Bizonyos bűvigék egyszerűen nem ragadtak meg a fejében.
Egy kis feledékenység persze még nem a világ, mindenkivel előfordulhat; végül
is nincs az az orvos, aki pontosan ismerné a test valamennyi nyavalyáját, s
attól még nagyszerűen gyógyíthat. A varázslószakmában azonban a
feledékenység elég kellemetlen következményekkel is járhat.
Egy alkalommal például, az „Alapvarázslatok” című órán azt
tanulták, hogyan kell békából hercegnőt varázsolni. Csókkal, természetesen,
ahogy illik. A Nagy Rododendron se vége, se hossza palástja zsebébe nyúlt,
s előhúzott egy aprócska zöld békát. Varázsigét mormolt fölötte, és
megcsókolta. A béka egy szempillantás alatt világszép hercegnővé
változott. A mester lediktálta a varázsigét, és közben elkántálták:
Kecskebéka, arkangyal!
Puszilkodj a varanggyal!
Puffad, fortyog, serceg, nő,
lesz belőle hercegnő.
Kvakk!
Ez a „kvakk” volt a lényeg, de ezt Dongó csak később tudta meg.
Sajnos. A Nagy Rododendron kiküldte a diákokat a kertbe békát gyűjteni, s
amikor mindenki talált magának valót, elkezdődött a gyakorlat. A stréber
Ad Albert nagyképűen maga elé mormolt, és lám, a békája helyén egy szeplős,
copfos, szemüveges hercegnő termett. Azonnal meglátszott rajta: csakis Ad
Albert teremthette, mert ez a savanyú leányzó a világ legstréberebb hercegnője
volt.
Pohonc következett, a nagy hasú, ő persze egy kis dundit csókolt
elő a békából, de ez olyan dundi volt, hogy Pohonc csak meglökte, és magától
gurult a Nagy Rododendron elé. Egyszóval mindenki megtette a magáét. Csúfabbnál
csúfabb, elpuskázott hercegnőcskék termettek elő. Persze, első hercegnőnek nem
is voltak olyan rosszak.
És akkor jött Dongó. Túl akart tenni mindenkin. Kivette zsebéből
a békáját, ez volt a legkisebb, a legzöldebb és a legbambább mind között.
– No – mondta neki Dongó –, ide hallgass:
Kecskebéka, arkangyal!
Puszilkodj a varanggyal!
Puffad, fortyog, serceg, nő,
lesz belőle hercegnő.
Kvaccs!
…akarom mondani – törte Dongó a fejét, mert érezte, hogy valami
nincs rendben – brekk! Illetve… Kutykurutty! – Azzal vállat vont, és
megcsókolta a békát. Bár ne tette volna! Abban a minutában a béka gyönyörűséges
szép hercegnővé vált, ő pedig békává. És ott állt a szépséges hercegnő előtt,
egészen kicsi volt, és egészen zöld, és bambán pislogott. Hanem a királyi
leány, igencsak jószívűen, segíteni akart a kétbalkezes varázslón. Fölemelte és
megcsókolta. Most visszaállt az előbbi helyzet. Ott állt Dongó teljes
életnagyságban, és elkeseredetten bámulta a levelibékát. Nem hagyta magát.
Elölről kezdte. Eredménytelenül: ő béka lett, a béka hercegnő. De a hercegnő
sem hagyta annyiban: most ő lett béka, Dongó meg Dongó. És Dongó megint csak
megcsókolta a békát. És így ment volna talán a világ végeztéig, miközben
a varázslótanoncok és a csúf kis hercegnők a hasukat fogták a
nevetéstől, ha a Nagy Rododendron pálcájának egyetlen kanyarintásával véget nem
vet az egésznek. Ettől kezdve nevezték Dongót kétbalkezesnek. És a balszerencse
nem szűnt meg üldözni őt.
Egy alkalommal a Nagy Rododendron leküldte a pincébe, hogy
hozzon fel egy palack dzsinnt. Engedelmesen lebaktatott a grádicson, élvezettel
nézelődött odalent, a pince ugyanis szertárként szolgált. A polcokon
színes varázsgömbök pompáztak, kisebb-nagyobb varázspálcák sorakoztak az állványokon,
néhány formalinba tett boszorkányseprű – az ilyen rosszindulatú holmikat fertőtlenítve
tárolták – meg tucatnyi láthatatlanná tévő süveg, löveg, ostor, bocskor, és
természetesen ott álltak a fal mentén a lepecsételt, palackozott dzsinnek.
Dongó kiválasztott egy zöld hasú, pohos-mohos pókhálósat, letörölgette róla a
port. Hát ahogy a fény felé tartotta, hogy meggyőződjön róla, minden rendben
van-e odabent, látja ám, hogy az arasznyi dzsinn hányavetin az üveg falához
támaszkodik fél könyökkel, és nyelvet ölt rá. Dühösen megrázta a palackot, hogy
megtorolja a sértést, de a vakarcs megint nyelvet öltött – Dongó nem
emlékezett, hogy bármikor életében ilyen ronda hosszú nyelvet látott
volna –, és vékony hangon meg is szólalt:
– Úgysem mersz kiengedni, beeeeeeee!
– Merni merlek – mondta Dongó mogorván –, csak nem akarlak.
A Nagy Rododendron bontatlanul kérte a palackot.
– Ugyan már – legyintett a dzsinn tenyérbemászó szemtelenséggel
odabent –, nem mersz kiengedni, mert nem tudod a varázsigét, amivel visszaparancsolhatsz
– és gúnyosan vigyorgott.
Na de erre fejébe szállt a vér Dongónak.
– Miii? Hogy én nem tudom?! Hogy én nem merlek?!
– Még idelent a pincében is tudjuk, hogy te vagy a világ
legkétbalkezesebb, legrosszabb emlékezőtehetségű varázslója – kötekedett tovább
a dzsinn.
– Na, majd meglátjuk! Gyere csak, úgy ellátom a bajodat, hogy
arról koldulsz! – Azzal letörte a pecsétet a palackról, a dzsinn pedig huss,
kisuttyant zöld börtönéből, és letelepedett a pincelépcsőre.
– Lássuk – vigyorgott –, vissza tudsz-e parancsolni!
– Hát persze – mondta Dongó. Összevonta a szemöldökét, és erősen
a dzsinn sárga szemébe nézett. – Menj vissza azonnal! – parancsolta
határozottan.
– Nem megyek – vigyorogta a dzsinn.
– Nem?
– Nem.
És Dongó belátta, hogy megint szarvashibát követett el,
varázslóhoz méltatlan kifejezéssel élve: egyszerűen behúzták a csőbe.
A dzsinnek igaza volt, az eddigi tananyagban nem szerepelt a dzsinnigéző
ige, hiszen csak most kerülne rá sor. Azért küldte Nagy Rododendron a palackért.
Dongó könyörgőre fogta a
dolgot. De a dzsinn rá sem hederített. Igen rosszindulatú dzsinn volt. Csak ült
a pincelépcsőn, vigyorgott, és lógázta a lábát. Egyébként a palackon kívül
pontosan akkora volt, mint odabent: nem több egy arasznál. Egyszerre csak
kiszaladt a pincéből, és elkezdte az ablakokat tördelni. Dongó szerencséjére a
folyosón egyenesen belerohant magába a Nagy Rododendronba, aki egy legyintéssel
visszaparancsolta a palackba, Dongót meg… de erről jobb nem is beszélni. Végül
megjegyezte, hogy annyi haszna azért mégis volt a dolognak, hogy kiderült: ez a
dzsinn selejtes. Le is küldte Ad Albertet egy másikért, és a lelkére kötötte,
hogy másik évjáratból hozzon.
– Örömmel jelenthetem – folytatta Nagy Rododendron az ünnepi
beszédet –, hogy ha voltak is kisebb botlások, végül mindnyájan
megálltátok a helyeteket az utolsó erőpróbán: a varázslóvizsgán.
„A kisebb botlások kifejezéssel
biztosan rám célzott” – gondolta Dongó keserűen, míg az évfolyam lelkes
éljenzésben tört ki, és zúgott a tapsvihar. A látszat kedvéért néhányszor ő
is bágyadtan összeütögette a tenyerét.
– Most pedig átadom nektek jól megérdemelt jutalmatokat: a
Mágusoklevelet!
Az igazgató-fővarázsló egyenként kiszólította a végzett ifjakat,
és kezükbe nyomta a műsárkánybőrbe kötött okleveleket, melyek ősi, csak az
avatott szem számára olvasható, ezer évig nem halványuló, csüllenglével írott,
kanyargós cickafarkbetűkkel igazolták, hogy az okirat tulajdonosa
a piros-, fehér-, zöld- és feketemágia, valamint a társtudományok
szakavatott ismerője.
– Ad Albert! – kiáltotta Nagy Rododendron, s a pirosló fülű
stréber kivonult.
Dongó komor gondolatai pedig visszakanyarodtak a balszerencsés
vizsgához, ahhoz a pillanathoz, amikor belépett a vizsgabarlangba, és szemközt
találta magát egy rettentő, lángot okádó sárkánnyal…
Ez természetesen nem érte meglepetésként. Az egész iskola
ismerte a szegény párát. Sogenannte Sigismundnak hívták. Nyugdíjas volt.
Évezredeken át lopkodta a szebbnél szebb királylányokat, és abajgatta a
lovagokat, akik meg akartak verekedni vele a hajadonokért, és amikor nyugdíjba
vonult, hogy ne unatkozzon, elszerződött tansárkánynak a varázslóiskolába. Ifjú
varázslók sok-sok nemzedéke gyakorolta rajta, miképpen kell elbánni a hasonszőrű
szörnyetegekkel. A háta mögött egyébként mindenki kinevette szegényt,
köztudott volt ugyanis, hogy őfélelmetessége valódi neve Kis Rezső, s efeletti
szégyenében vette fel a meggyőződése szerint vérfagylaló Sogenannte Sigismund művésznevet.
Dongót tehát nem érte meglepetésként a sárkánnyal való találkozás.
A vizsgán szerencsésen túljutott osztálytársaitól is hallotta, hogy az
egyik tétel a lángot fúvó Sogenannte Sigismund ártalmatlanná tétele. Ad Albert
például hét szál virágot varázsolt Sigismund fejei helyére, de ezzel nem
elégedett meg a stréber lelke, leszedte s az asztalra teremtett vázába
illesztette a hét illatos tearózsát.
Pohonc hű maradt önmagához. Szilvás gombócokká bűvölte Sigismund
fejeit, és jó étvággyal elfogyasztotta, azután önkritikusan megjegyezte, hogy
még tökéletesítenie kell a módszerét, mert a sárkányfejgombócokban kicsi volt a
szilva, és tetejükön kevés a prézli.
Volt, aki úgy összecsomózta Sigismund nyakait, hogy a
szerencsétlen moccanni sem bírt; egy gyakorlatias tanonc pedig úgy intézte,
hogy az agg sárkány ne tüzet fújjon, hanem vizet, és bejelentette, hogy már
régen dolgozik ezen a találmányon, mivel az amúgy kártékony sárkányok így
népgazdaságilag hasznosíthatók. Vidéken öntöznének velük, városon meg a tűzoltóság
alkalmazhatná a hétfejű slagot.
Ekkor következett Dongó. Kicsit félt. Sogenannte Sigismund
ugyanis pikkelt rá. Méghozzá nem alaptalanul. A nyugdíjas tansárkány
egykor rettenthetetlen bátorságú szörny volt, és úgy eszegette a lovagokat,
mint más a tökmagot, de az egértől már akkor is iszonyatosan félt. Dongó pedig
elsős korában, amikor még nem gondolt a majdani vizsgákkal, ráuszított három
piros szemű fehér egeret, hogy megharapdálják a farkát. Az egykor
rettenthetetlen bátorságú hétfejű megpillantotta az egereket, felugrott a
tanári asztalra, és sikoltozni kezdett:
– Jesszusom, egerek! Jesszusom, egerek!
A varázslótanoncok majd megpukkadtak a nevetéstől. Nem úgy
a Nagy Rododendron, aki a sikoltozásra ott termett. Sogenannte Sigismund az
igazgató-fővarázsló vállára borulva zokogta, hogy azonnal felmond, egy percig
sem marad tovább ebben a házban, ahol nem tisztelik a kort és az érdemeket.
Fitzhuber Dongónak nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie. Azóta évek múltak el,
Sigismund azonban nem felejtett.
Dongó tehát ott állt a lángot fúvó hétpróbás hétfejű előtt, és
azon töprengett, milyen módszerrel tegye ártalmatlanná. Az idő múlt, a Nagy
Rododendron várakozóan nézett rá. Ekkor Sigismund hirtelen abbahagyta a
lángfúvást, és mind a hét torkát nagyra tátva, elbődült:
– Hu!!!
A kétbalkezes Dongó ijedtében elejtette varázspálcáját.
Nyomban lehajolt érte, de későn. Sigismund gyorsabb volt.
– Azonnal add vissza!
– De sietős – vigyorgott Sigismund mind a hét fejével –,
adom már, csak előbb megnézem egy kicsit közelebbről – azzal meglóbálta a
levegőben, és morgott valamit.
Fitzhuber Dongó pedig különöset érzett. Mintha egyszerre
élesebben, több szemszögből látná a vizsgabizottságot és különösen a Nagy
Rododendront. A tábla mellett függő tükörbe pillantott, és meghűlt benne a
vér: hét feje volt hét süveggel, tizennégy kajla füle konyult lefelé, hét
krumpliorra felett tizennégy szemében gyűlt a könny, és hét csálé szája görbült
sírásra. Micsoda szégyen! Ő a világ első hétfejű varázslója!
Nevetett a vizsgabizottság, kacagott a Nagy Rododendron, nem is
szólva a gonosz Sogenannte Sigismundról, aki majd megpukkadt a röhögéstől.
Amikor végre levegőt kapott, azt rikoltotta:
– Nesze neked fehér egér! Nesze neked fehér egér! – De amint
kimondta, összerezzent és körülpillantott, s csak azután folytatta a hahotát.
Fitzhuber Dongó sarkon fordult, szégyenében kirohant a
vizsgabarlangból, azaz rohant volna, de hét feje nem fért ki az ajtón, az
egyiket úgy bevágta az ajtófélfába, hogy csillagokat látott valamennyi.
Oldalazva menekült, hogy elbujdossék szégyenében.
– Fitzhuber Dongó! – hallotta. Felrezzent.
Átvette a Mágusdiplomát. A Nagy Rododendron kezet fogott
vele, s halkan, hogy a többiek ne hallják, azt súgta:
– Aztán majd kicsit ügyesebben!
Fitzhuber Dongó bólintott, és szomorúan a helyére baktatott.
„Tehetek én erről? – morfondírozott magában. – Egy rosszmájú
nyugdíjas sárkány, egy művésznévvel hivalkodó Kis Rezső nemtelen bosszújának
áldozata lettem…” – folytatta volna az önmentegetést, de lelki szemei előtt
megjelent a Varázslók Tizenkét Pontja. Így kezdődött: „A varázsló fegyvere
a pálcája. És punktum.” Így aztán Dongó megint csak lehorgasztotta a fejét.
A záróünnepély utolsó eseménye az álláselosztás volt.
Az ősi ceremónia azt szolgálja, hogy a munkahelyeket pártatlanul,
kizárólag a szerencsére bízva osszák el. Néhány elsős tanonc becipelt a terembe
két hatalmas rézüstöt, egyikbe a végzős tanoncok neve került, a másikba az
állások egy-egy szelet papíron. A Nagy Rododendron kiengedte ketrecéből a
Varázsdarázst. A kék-sárga csíkos Varázsdarázst egykor vérengző
fenevadként tartották számon, ma azonban már csak közönséges hivatali poszméh,
s a Szerencsetündért szolgálja. Évente egyszer jelenik meg az álláselosztó
ceremónián. Ide-oda cikázik a két üst között, találomra a papírszeletkék közé
döf, és összepárosítja a neveket a munkahelyekkel. Most is így történt.
Dongónak úgy rémlett, hogy a Varázsdarázs rápillant, és kárörvendően hunyorog a
fullánkja fölött. Nem valószínű, hogy tévedett volna. És akkor már tudta, hogy
minden hiába: övé a legrosszabb állás az egész évfolyamon. „Pártatlanság?
Ugyan! – sóhajtott keserűen. – Hiszen mindenki tudja, hogy nemcsak a
Varázsdarázs, hanem Sogenannte Sigismund is rádióamatőr. Márpedig a rádióamatőrök
összetartanak. A Varázsdarázs is pikkel rám – állapította meg. Nincs még
egy ilyen balszerencsés alak, mint én.”
A Nagy Rododendron kihirdette az eredményt, s Dongó újólag
keserűt sóhajtott: pártatlanság? Ugyan!
Ad Albert – mit tesz isten – bent maradt az elméleti
hókuszpókuszológiai tanszéken varázssegédnek. Pohonc az Elvarázsolt Erdő
nemrégiben nyugdíjazott főmágusának helyére került; olyan munkahely az, aminél
szebbet álmodni sem lehet. És Dongó már látta is a kövér, fantáziátlan
Pohoncot, amint három rettentő próba elé állítja a szabadító lovagokat és
legkisebb fiúkat: először egy derelyedombot kell megenni, azután buktahegyet,
végül gombóchegyláncot, s ha már olyan kövér a hős, hogy gurul, akkor
megmentheti a királykisasszonyt, aki persze fanyalogva nézi a hájas szabadítót.
A Varázsdarázs végül Dongó kezébe hullajtotta a cédulát.
Semmi jót nem várt, de amit olvasott, attól mégis elhűlt. Sikerült megkapnia a
létező legeslegrosszabb állást.
– Hát te, fiam, kétbalkezes Dongó? – kérdezte a Nagy
Rododendron.
Fitzhuber Dongó elcsukló hangon olvasta a céduláról:
– Nimbusz Endre Bertalan utcai lakótelep. Körzeti
Varázslóhivatal.
A Nagy Rododendron sajnálkozva tárta szét a karját.
– Hát, Dongó fiam – mondta –, úgy látszik, mégiscsak te
vagy a világ legpechesebb varázslója. Hanem – veregette meg a vállát
vigasztalóan – el ne keseredj. Ez is egy rang.
