A zárt tetejű, fekete postakocsi csontokat törő
rázkódással fordult rá az uradalom felé vezető, porlepte útra. Agnieszka
Lewandowska elgyötört ábrázattal nézett ki az alkalmi hintó keskeny ablakán.
Ameddig a szem ellátott, a szikkadt, agyagos talajon terebélyes,
sötétzöld lombkoronájú nyári almafák sorakoztak katonás rendben egymás mögött.
A beérett, sárgásan pirosló gyümölcsök szinte a földig húzták a göcsörtös,
szürke ágakat. Az árkok mentén színültig töltött, embermagasságig tornyozott
faládák várakoztak a tűző napon. Az intézők kalapjukat lobogtatva futás közben
osztogatták a parancsokat a rakodóknak és a szállítóknak, férfiak, asszonyok,
de még a város apraja is a betakarításon szorgoskodott. A siedlcei
almatermés jelentette emberemlékezet óta a környék jó- vagy nemlétét.
– A bátyámék sosem tudtak időzíteni – nyögte Agnieszka,
visszahúzódva az ablaktól. – Esküvő! Ilyenkor? – csóválta értetlenkedve a
fejét.
A kocsi hatalmasat zökkent egy kővé száradt, mély
keréknyomon, és a tető jókora ütést mért a bent ülők fejére.
– Ah! Jobban teszem, ha hallgatok, mielőtt elharapom a nyelvem –
vonta le a nő a nyilvánvaló tanulságot, a kalapját dühödten igazgatva.
– Ugyan már! – legyintette le a férje. – A mai korban nincs
jó időzítés!
– Volt számodra olyan kor, amikor jó volt? – kötözködött
Agnieszka.
Jakub Lewandowski éppen
elhagyta a hatvanat, kis híján két évtizeddel volt idősebb a feleségénél.
A sokat megélt, viaszszínű arcánál csak a lelke volt ráncosabb.
Húsz esztendőn át első kapitányként szolgált az Osztrák–Magyar
Monarchia császári testőrségében Bécsben, a Hofburgban, s miután 1916-ban –
ahogy mondani szokta – eltemette Ferenc Józsefet,
átélte a szülőhelye német megszállását. A családja egy év múlva ugyanott, a
Lengyel Királyságban lakott, és most, ahelyett, hogy nyugállományba készülő
tábornokként az éppen megszületett fiúunokáját pesztrálná Budán, az egykori
cári birodalmat is meghazudtolóan nagyravágyó szovjet-orosz területi
követelések miatt kirobbanó háborúval és annak következményeivel nézhet majd
szembe.
– Sose lesz ennek vége – sóhajtotta, és idegesen beletúrt a
szakállába. – Hiába az övék a fél világ, egy marék homokért is képesek
gyilkolni! Elfajzottak ezek mind! – dörmögte maga elé.
– Ne gyűlölj ennyire, Jakub!
– A lengyel gyerekek az
oroszgyűlöletet az anyatejjel szívják magukba. Nincs ez ellen mit tenni,
kedvesem!
– Utálom a politikát – rázta meg a fejét Agnieszka. – Te! Nem
lehet, hogy megesett ez a lány? Azért lett egyszeriben ilyen sürgős ez az
esküvő?
– Mit tudom én! – vágta oda a
választ türelmetlenül a férje. – Van nekem gondom éppen elég, hogy ezzel
foglalkozzam! Majd faggasd ki a sógornődet!
– Meg is teszem! És abban semmi hiba nem lesz, nekem elhiheted!
Jakub Lewandowski némán bólintott, és idegesen tovább vakarta a
szakállát.
– Nem tetszik ez nekem – dörmögte. – Sehogy se tetszik.
A leginkább kis kastélyra emlékeztető, kétszintes udvarház
elé vezető felhajtót a szikrázó nap fényében meg-megcsillanó apró, fehér
kavicsokkal szórták fel, s talpas, mészkő balluszterekre helyezett, tekintélyes
méretű, fehér íriszcsokrok díszelegtek a főbejáratig ívelő út mindkét oldalán.
A főlépcső tetején fehér dáliákból kialakított virággömbökből sokkaros
gyertyatartók emelkedtek a magasba.
A főbejáraton belépve,
balra, a nyitott szárnyas ajtón át az ebédlőbe lehetett látni, ahol fehér
damaszttal behúzott asztalokon további virágkompozíciók és csipkés porcelánok
álltak feltornyozva, terítésre várva.
– Nos, megadják a módját, még ha egyetlen garasuk sem marad
utána – hordta körbe a tekintetét Agnieszka a helyiségen.
– Csakhogy itt vagytok! – lépett ki a földszinti szalonból
Dorota Sobolowna. Egyszerű, ám tökéletes szabású, málnaszínű, libbenős aljú
kreppruhája vidám megjelenést kölcsönzött neki, ugyanakkor különös harmóniát
mutatott vöröses fényű, hullámos hajával és szeplős, áttetsző bőrével. –
Remélem, nem gyötört el titeket túlságosan az út! Jakub! Örülök, hogy
eljöttetek!
– Nem maradunk sokáig. Az esküvő utáni reggelen indulunk vissza.
Nem áll túl jól Piłsudski szénája – közölte a férfi, és hűvösen megölelte
Dorotát.
– Ó, Jakub! Muszáj neked ilyen ünneprontónak lenni? Kit érdekel
az a tábornok? Nem igaz, Dorota? Kedvesem, éppen mondtam Jakubnak, hogy szinte
el sem tudom hinni, milyen szerencsés ez a lány!
– Mielőtt alaposan megvitatnátok Sylwia szerencséjét, szeretném
közölni, hogy engem pedig nagyon is érdekel Piłsudski tábornok. Mert ha
tetszik, ha nem, ami történik, a te életedre is hatással lehet, sőt lesz is,
kedvesem! A gondtalan bécsi éveknek lehet, hogy egy időre vége, most nem
lesz több kávéház, úri szalonok és vásárolgatás a Königsallee párizsi
üzleteiben.
– Kérlek, ne most beszéljünk erről, Jakub! Éppen elég nekem
elviselni, hogy immár… – harapta el a szót Agnieszka, és legyintett.
– Mikor máskor beszélnénk? Szinte nem is állunk egymással már
szóba! De mint tudod, esküt tettem Piłsudskinak, még évekkel ezelőtt, amikor a
háborúban a Habsburgok lengyel egységeit vezette, hogy ha Varsóban átveszi a
hatalmat, számíthat rám. A lengyel függetlenség a tét! – jelentette ki
némi pátosszal a hangjában Lewandowski.
– És ugyan mi változna azzal? Másképp hívják majd a királyt?
Ráadásul el sem tudom képzelni az életemet abban a poros, unalmas városban!
– Pedig attól tartok, egy darabig muszáj lesz, kedvesem.
A leendő hazánk mindennél előbbre való. És elvárom, hogy mindezt tudomásul
vedd, és tiszteld az érzéseimet a születendő Lengyelország iránt!
Agnieszka mélyet sóhajtott, előbb zavartan Dorotára, majd a
férjére pillantott, és lenyelte a kioktatást.
– Természetesen. Ahogy kívánod, Jakub.
– Drága sógornőm és drága sógorom! Ez alkalommal tegyük félre a
nézetkülönbségeket! Most legyen két varázslatos napunk, és örüljünk Sylwia
kivételes boldogságának! Gyertek, megmutatom a szobátokat!
A lépcsőn Agnieszka közelebb húzta magához Dorotát.
– Milyen nagylelkű a bátyámtól ez a fényűző esküvő! – mutatott
körbe a virággal díszített lépcső tetejéről. – Őszintén bevallom, soha nem
gondoltam volna, hogy apánk helyett ilyen jó apja lesz Sylwiának. Szegény
anyánk! Azt a késői szülést nem élte túl.
– Valakinek gondoskodnia kellett a kishúgáról – fűzte hozzá
halkan Dorota.
– Remélem, ezzel nem arra célzol, hogy a nővéreként az én
kötelességem lett volna? Azt sem tudtam, hol áll a fejem, amikor elköltöztünk
Bécsbe! Karomon a két- és a hároméves gyerekkel!
– Nos, egyedülálló férfiként Radosławnak sem volt sokkal
könnyebb a helyzete, egy hasonló korú kislánnyal – kockáztatta meg a
kijelentést Dorota.
– Jó, hát arról, hogy egyedülálló volt, nem én tehettem.
Valahogy túlságosan finom volt férfinak! Amúgy biztosra vettük Jakubbal, hogy
soha nem lép senkivel házasságra. Nem igaz, kedvesem?
– Agnieszka, ne keverj bele a családi mosatlanba! Én nem vettem
akkor sem, és ma sem veszek semmit biztosra.
Agnieszka megrántotta a vállát, és lebiggyesztette a száját.
– Pedig biztosra vette. De mindegy. A lényeg, hogy végül
egymásra találtatok a bátyámmal – mosolygott erőltetetten Dorotára, és
megveregette a kézfejét. – Ó! Tényleg! Hogy van Krzysztof és Barbara?
– Köszönöm a kérdésed, remekül, de majd meglátod. Krzysztof
ősszel kezdi a felsőbb iskolát.
– Te jó ég! Máris tizenkét éves?
– Igen. Barbara pedig hat múlt idén.
– Valóban? Drágám, tudod, hogy én képtelen vagyok a dátumokat a
fejemben tartani. Természetesen a saját gyerekeimmel más a helyzet. De azok nem
idegenek.
– A bátyád gyermekei sem idegenek, Agnieszka – vetette
közbe a férje.
– Igen, Jakub, nem azok, de Dorota bizonyára érti, hogyan
gondolom.
– Értem, természetesen – felelte hűvös mosollyal Dorota, és
kinyitotta a szobájuk ajtaját. – Hétkor vacsorázunk. A nagy étkezővel
szemközti szalonban, kicsit szerényebb körülmények között. A csomagokat
nemsokára felhozzák. Addig kis frissítő falatokat és italokat találtok a
komódra készítve – mutatott a bútor felé –, ha mégis szükségetek volna
valamire, lent megtaláltok.
– Dorota! – szólt az ajtót éppen maga mögött behúzó nő után
Agnieszka. – És ki veszi el?
– Andrzej.
– Andrzej Baran? A szomszéd földbirtokos fia?
– Igen. Ez mindig is így volt, semmi nem változott – válaszolta
Dorota, és kilépett a szobából.
– Látod? – fordult Agnieszka a férje felé. – Mondtam, hogy
milyen átkozottul szerencsés ez a lány!
Dorota nem sokkal hét óra előtt még egyszer körbejárta az
egyszerűen megterített asztalt. A vidám, apró virágmintás abroszon
mázazott, sötétzöld tányérok és csontnyelű evőeszközök sorakoztak, legyező
formába hajtogatott, napraforgósárga textilszalvétákkal. Megigazított néhány
poharat, majd kedvesen a cselédlányra nézett.
– A húgomat Lewandowski tábornok úr mellé ültesse, a
feleségét, Agnieszka asszonyt pedig a húgom férje mellé. Talán
így elkerülhetjük a kellemetlen perceket – tette hozzá magában, de
valójában nem sok reményt fűzött ahhoz, hogy az este jó hangulatban fog telni.
– Igen, asszonyom – felelte a lány, és óvatos mozdulatokkal
áthelyezte a névkártyákat.
– Ha elkészült, hívhatja is a vendégeket! – mosolyodott el
Dorota. – A vadászteremben találja őket. Én itt maradok.
Dorota az ablakhoz lépett, és kipillantott a feldíszített
kocsibeállóra. Radosławra és Agnieszkára gondolt. Mennyire különböznek
egymástól! Egy az apjuk, egy az anyjuk, és csak alig néhány esztendő
eltéréssel jöttek a világra. Milyen kár, hogy a szüleiket már nem ismerhette!
Mélyet sóhajtott. Az idős szakácsnő azt mondta, az anyjuk, szegény, eléggé
nehéz természetű volt, olyan, akinek csak ritkán lehetett a kedvére tenni. De,
állította, korántsem volt annyira önző, tudálékos és magabiztos, mint
Agnieszka! Radosław viszont az elmondása szerint teljesen az apjára ütött,
akinek a szemében állandóan ragyogott a nap! A szakácsnő egy őszinteségi
rohama alkalmával ismerte be Dorotának, hogy Agnieszkát bizony nehéz volt
szeretni, ahogy az anyját is, Radosławot és az apját azonban nem lehetett nem
szeretni, s ez volt a legfőbb oka, hogy mindvégig a szolgálatukban maradt,
mindenesetre Agnieszka elköltözése valóságos megkönnyebbülésként hatott a
személyzetre.
A cselédlány kinyitotta a szalon ajtaját, a vendégsereg
besorjázott. Sylwia jött elsőként, vidám, felhőkék, rakott aljú, zsorzsett
nyári ruhát viselt, kétsoros gyönggyel. Szőke, enyhén hullámos haját csinos kis
kontyba tekerte a tarkóján, s néhány gyöngyvirágot formázó csattal rögzítette a
tincseket. A bőre a legfinomabb alabástromra emlékeztetett, szabályos,
ovális arcát szikrázóan kék szeme, egyenes, keskeny metszésű orra és lágyan
ívelt, rózsaszínű ajka emelte ki. A bátyja szerint anyjuk sudár alkatát és
kivételes szépségét örökölte. Agnieszka nem volt klasszikus szépség, s bár
többen különlegesnek mondták, Dorota húga, Grażyna
szerint az örökösen elégedetlen, kitűnni vágyó természete látszott meg az
olykor kesernyés arckifejezésén. Az alkata azonban egyenesen királynői volt.
Izzó vörös, földig érő ruhája tűzvészként sepert végig a helyiségen, ahogy
átvonult rajta.
– Grażyna! Gyere, Jakub mellett lesz a
helyed! – intett Dorota a szalonba lépő húgának.
– Ó! Ennek igazán örülök! Hiszen már a vadászteremben is jót
beszélgettünk! Nem tudhatja – szólította meg az idős férfit –, de a férjem
odavan Piłsudski tábornokért, és bevallom, most már engem is érdekelni kezdett
ez az ember! Látod, Maksy – fordult a férjéhez –, micsoda lehetőséget
kaptam a nővéremtől? De ne aggódj, miután alaposan kifaggattam Lewandowski
tábornok urat az illetőről és a politikai helyzetről, ígérem, mindenről
beszámolok majd neked!
