Danny Bain

Ez nem az apu hangja

2016. 11. 17. - Varró Dani

Az első mesekönyv, amit ajánlok, a gyerekeim egyik legnagyobb kedvence, és több szempontból is rendhagyó. Egyrészt, mert a szerzője nem magyar, mégis magyarul mesél. Másrészt, mert általában én olvasom fel a gyerekeimnek a meséket, de ezt a könyvet kivétel nélkül mindig a szerző előadásában szoktuk hallgatni a mellékelt cédéről, és másoknak is ezt ajánlom. Az a címe, hogy „Ez nem az apu hangja”, és ténylegesen lényegesen jobban működik nem az apu hangján.

A szerző, Danny Bain egy amerikai jazzdobos, aki saját bevallása szerint csak azért jött hat évvel ezelőtt Magyarországra, mert minél messzebbre akart utazni, és ide volt a legolcsóbb a repülőjegy. Előtte Afrikában folytatott zenei tanulmányokat, onnan hozta egzotikus meséit, meg azt az egzotikus hangszert, amin előadja őket.

Danny meséiben pont annyi az ismerős elem, ami elég ahhoz, hogy a gyerekek ne maradjanak teljesen kapaszkodók nélkül. Van bennük szerencsével járó kisebbik fiú és legkisebb lány, „egyszer volt, hol nem volt”, és más jólismert mesei fordulatok.

Ezenkívül viszont minden nagyon egzotikus. Egzotikus helyszíneken – dzsungel, sivatag, majomkenyérfára épült házikó – egzotikus állatok – hárompúpú puputevék, szalakótává változott hercegnők – és egzotikus mesefigurák – zsiráfokat, vizilovakat és gyerekeket fogyasztó boszorkányok és leopárdbőrrel lekenyerezhető varázslók – között rohangálnak az egzotikus nevű főszereplők: Kitendzsi, Nubueke, Kwamé és Szaszuma.

Az egyetlen kifogás, amit fel tudok róni ennek az amúgy külalakra is nagyon szép és hangulatos mesekönyvnek, hogy feltehetőleg Dannynek segített valaki magyarra átültetni a meséket, de hogy ez ki volt, az sehol nincs benne feltüntetve. Az egyetlen kifogás, amit másoktól hallottam, hogy túl ijesztő, hogy a boszorkány (vagy ahogy Danny ejti „boszorkán”) meg akarja enni benne a gyerekeket. Pedig ezek a mesebeli boszorkányok már csak ilyenek, gondoljunk csak a Jancsi és Juliska mézeskalácsházban lakó vasorrú bábájára. Az én négy és hat éves kisfiaim kedélyét ez a momentum érdekes módon egyáltalán nem borzolja. Őket csak az olyasmi akasztja ki a mesékben, ha valami nagy igazságtalanság történik, például hogy Sün Balázs a tulajdon kalyibájából kiszorul a küszöbre. De Danny meséiben efféle szörnyűségek nem történnek, itt akinek meg kell bűnhődnie, az a végén annak rendje és módja szerint megbűnhődik, akinek szerencsével kell járnia, az meg szerencsével jár. Az lehetett a hiba szerintem, hogy a kifogást emelő anyuka maga próbálta felolvasni a mesét a gyerekeinek. Pedig egészen máshogy hangzik Danny előadásában.

Mert a legnagyobb egzotikum Danny hangszere és előadásmódja.  Egy falapokból, lopótökökből és antilopbőr madzagokból álló, afrikai xilofonon játszik, ezt püföli virtuózan két gumiabroncsból készült ütővel, miközben meglepően választékos magyarsággal és amerikai akcentussal kántál és énekel. Az egészben a legjobb maga az akcentus, ami nem hogy nem zavaró, de sőt, éppenhogy még varázslatosabbá teszi az egészet. A gyerekeim imádják, hogy „súrú” a lomb, és hogy Szaszuma „egyedul” baktat a puputevén „sivátági homokón.”

Gyerekkoromban volt egy Markos-Nádas lemezünk, amin Markos György előadott egy esti mesét orosz akcentussal, egy Magyarországon tanuló leningrádi barátját utánozva („Volt egyszer egy hol nem van...”). Emlékszem, hogy imádtam ezt gyerekfejjel hallgatni, mennyire beszippantott és elbűvölt, függetlenül attól, hogy a poénok nagyrészét egyáltalán nem értettem benne, hiszen felnőtteknek szánt poénkodás volt. Hasonló élmény lehet egy mai gyereknek Danny meséit hallgatni, azzal a különbséggel, hogy ezek a gyerekekhez szólnak, de igazán, tele sodró ritmussal, jó kis halandzsákkal (prrr lelelele-lelelele-le), és fülbemászó, afrikai dallamokkal egy igazi, vérbeli mesemondótól. Szívből ajánlom mindenkinek.

Varró Dániel

1977-ben születtem Budapesten. Költő vagyok és háromgyerekes apuka. Eddig hét könyvem jelent meg, ebből öt gyerekeknek szól. Az elsőt még felnőtteknek szántam, de már arra is sokan mondták, hogy gyerekes, egy kritikában egyenesen a posztinfantilizmus előfutárának kiáltottak ki. Mindig nagyon szerettem a meséket, még amikor ez a legcikibbnek számított, kamaszkoromban is megnéztem mindig az esti mesét a tévében, és a kedvenc olvasmányaim is jórészt mesék és verseskötetek voltak. Gyerekként nagyon szerettem hallgatni, ahogy apukám mesét olvasott nekünk, és most apukaként nagyon szeretek mesét olvasni a gyerekeimnek. Nagy becsben tartom az igényes, jól megírt gyerekkönyveket már csak önös érdekből is, hiszen a gyerekek a kedvenc meséiket újra és újra hallani akarják.

Úgyhogy nagyon hálás vagyok azoknak a kollégáknak, akiknek a szövegét akár századszorra is élvezetes olvasni. Ilyen könyveket fogok ajánlani, régi kedvenceimet, amiket jó a gyerekekkel újraolvasni, és újabbakat, amiket most fedezek fel velük együtt.

Válasszon könyvet Varró Dani polcáról!

Varró Dani polca (1)