Jeffrey Brown

Jedi akadémia

Az olyan családoknál, ahol a Csillagok háborúja-őrület apáról fiúra száll, ahol apuka ötvenszer látta az eredeti Star Wars trilógiát, a gyerekeknek pedig még a diafilmjei is egy hatalmas Darth Vader sisakba vannak bepakolva, és ha a kezükbe kerül egy biciklipumpa, azt játsszák vele, hogy „és akkor Darth Vader felnyitotta lézerkardját!”, Jeffrey Brown Darth Vader-sorozata garantáltan betalál. Viszont az olyan családoknál, akik nem ilyenek... fogalmam sincs, hogy mi a helyzet, mert a mienk ilyen család.

Úgyhogy nekünk hatalmas öröm, hogy Jeffrey Brown újabb csillagok háborújás könyvet jelentetett meg. És külön dicséretes, hogy nem a Darth Vader rokonai, barátai és üzletfelei vonalat tolta tovább, hanem inkább egy új könyvsorozatot (stílszerűen trilógiát) indított a Jedi akadémiával. Ami természetesen ugyanabban a messzi-messzi galaxisban játszódik réges-régen, de kicsit másról szól, egy kicsit máshogy, egy kicsit más alapokra helyezve, és ez egyértelműen az előnyére válik.

A legelső képregénykönyvecske, a Darth Vader és fia azon a zseniálisan abszurd ötleten alapult, hogy mi lett volna, ha Darth Vader maga neveli fel a kis Luke Skywalkert, és a sötét oldalra csábult dzsedi nagyúrnak a galaxis leigázása közben a gyereknevelés kihívásaival is meg kell küzdenie. Ez a könyv attól működött csodálatosan, hogy miközben eleve vicces volt a teljes harci díszben, sisakban, köpenyben gyereket nevelő Darth Vader látványa, meg a kifordított Star Wars idézetek, közben kisgyerekes szülőként annyira ismerős volt benne minden helyzet, olyan hiteles minden apa-fia pillanat, hogy az ember akaratlanul is együtt érzett szegény Darth Vaderrel (például amikor a kis Luke egy játékboltban Jar-Jar plüssfigurákra vet szemet, és ő hiába próbálkozik a dzsedi elmetrükkel, hogy „nem ezeket a játékokat keresed!”).

Jópofák voltak a folytatások is: a Vader kicsi hercegnője, a Darth Vader és barátai és a Jó éjt, Darth Vader, de még egy olyan könyvet, ami alapvetően ugyanebből a humorforrásból táplálkozik, már nem biztos, hogy elbírt volna az alapötlet. Jeffrey Brown új könyvének viszont nemcsak az alapötlete és a főszereplője más, de a formátuma és a célközönsége is.

A Jedi akadémia egy Roan nevű kisfiúról szól, aki a Tatuinon lakik, és minden vágya pilótaképző középsuliba járni, de oda a legnagyobb bánatára nem veszik fel. Mikor már teljesen el van keseredve, hogy mehet banthatrágyát lapátolni a helyi mezőgazdasági középsuliba, váratlanul meghívást kap Yoda mestertől a Jedi akadémiára.

Ez a bizonyos „középsuli” az amerikai middle school, ami nagyjából a magyar felső tagozatnak felel meg. A könyv ezzel összhangban eredetileg „middle grade” besorolású, azaz elvileg a 8-12 éves korosztálynak íródott (a gyerekek szeretnek kicsit fölfelé olvasni, vagyis a saját maguknál egy-két évvel idősebb főhősökről olvasnak a legszívesebben), de mivel az iskolakezdésről szól, tanúsíthatom, hogy akár már egy hatéves, első osztályba járó csemetének is kifejezetten élvezetes olvasmány. Így ráadásul a szó legszorosabb értemében vett „együttolvasás” valósult meg nálunk, mert az én hatéves, első osztályba járó csemetém ragaszkodott hozzá, hogy a képregénybuborékokba írt szövegeket ő maga silabizálja ki, a hosszabb, összefüggő naplóbejegyzéseket meg átengedte nekem.

Ugyanis rendkívül változatos formákban íródott a könyv, vannak benne naplóbejegyzések, e-mailek, iskolai feladatlapok („Hogyan éri el a jedi a céljait? A. Próbál B. Nem próbál C. Csinál D. Nem csinál”), tanári aranyköpések, lézerkardhasználati útmutató, minden, mi szem-szájnak ingere, és persze képregények, sőt még képregény a képregényben is. Merthogy az eleinte sokat csetlő-botló, az új környezetbe nehezen beilleszkedő, tatuini kisfiú, Roan végül az iskolaújsághoz kerül, ahol képregényfigura létére maga is képregényt rajzol (egy ewok pilótáról, akinek a random felbukkanásainál én minden alkalommal hangosan nevettem, a legviccesebb része szerintem a könyvnek). Már csak ezért is gyanús, hogy Roan önéletrajzi ihletésű figura lehet, akiben a képregényrajzoló Jeffrey Brown saját kisiskolás énjét rajzolta meg, ettől lett ilyen szerethető, eleven karakter, nem pusztán egy üres Luke Skywalker „klón”, dacára annak, hogy a családi háttere és a sorsának alakulása kísértetiesen emlékeztet Luke-éra.

A Jedi akadémia végső soron ugyanattól jó, amitől a Darth Vader és fia volt, hogy a sok star warsos külsőségen átsüt a személyes hitelesség, hogynemondjam a hideg űrön a lélek melege. Ezért szerettük annyira olvasni hatéves, első osztályba járó csemetémmel, és emiatt várjuk mind a ketten izgatottan a folytatásokat.