Jeffrey Brown

Jedi akadémia

2016. 02. 17. - Varró Dani

Az olyan családoknál, ahol a Csillagok háborúja-őrület apáról fiúra száll, ahol apuka ötvenszer látta az eredeti Star Wars trilógiát, a gyerekeknek pedig még a diafilmjei is egy hatalmas Darth Vader sisakba vannak bepakolva, és ha a kezükbe kerül egy biciklipumpa, azt játsszák vele, hogy „és akkor Darth Vader felnyitotta lézerkardját!”, Jeffrey Brown Darth Vader-sorozata garantáltan betalál. Viszont az olyan családoknál, akik nem ilyenek... fogalmam sincs, hogy mi a helyzet, mert a mienk ilyen család.

Úgyhogy nekünk hatalmas öröm, hogy Jeffrey Brown újabb csillagok háborújás könyvet jelentetett meg. És külön dicséretes, hogy nem a Darth Vader rokonai, barátai és üzletfelei vonalat tolta tovább, hanem inkább egy új könyvsorozatot (stílszerűen trilógiát) indított a Jedi akadémiával. Ami természetesen ugyanabban a messzi-messzi galaxisban játszódik réges-régen, de kicsit másról szól, egy kicsit máshogy, egy kicsit más alapokra helyezve, és ez egyértelműen az előnyére válik.

A legelső képregénykönyvecske, a Darth Vader és fia azon a zseniálisan abszurd ötleten alapult, hogy mi lett volna, ha Darth Vader maga neveli fel a kis Luke Skywalkert, és a sötét oldalra csábult dzsedi nagyúrnak a galaxis leigázása közben a gyereknevelés kihívásaival is meg kell küzdenie. Ez a könyv attól működött csodálatosan, hogy miközben eleve vicces volt a teljes harci díszben, sisakban, köpenyben gyereket nevelő Darth Vader látványa, meg a kifordított Star Wars idézetek, közben kisgyerekes szülőként annyira ismerős volt benne minden helyzet, olyan hiteles minden apa-fia pillanat, hogy az ember akaratlanul is együtt érzett szegény Darth Vaderrel (például amikor a kis Luke egy játékboltban Jar-Jar plüssfigurákra vet szemet, és ő hiába próbálkozik a dzsedi elmetrükkel, hogy „nem ezeket a játékokat keresed!”).

Jópofák voltak a folytatások is: a Vader kicsi hercegnője, a Darth Vader és barátai és a Jó éjt, Darth Vader, de még egy olyan könyvet, ami alapvetően ugyanebből a humorforrásból táplálkozik, már nem biztos, hogy elbírt volna az alapötlet. Jeffrey Brown új könyvének viszont nemcsak az alapötlete és a főszereplője más, de a formátuma és a célközönsége is.

A Jedi akadémia egy Roan nevű kisfiúról szól, aki a Tatuinon lakik, és minden vágya pilótaképző középsuliba járni, de oda a legnagyobb bánatára nem veszik fel. Mikor már teljesen el van keseredve, hogy mehet banthatrágyát lapátolni a helyi mezőgazdasági középsuliba, váratlanul meghívást kap Yoda mestertől a Jedi akadémiára.

Ez a bizonyos „középsuli” az amerikai middle school, ami nagyjából a magyar felső tagozatnak felel meg. A könyv ezzel összhangban eredetileg „middle grade” besorolású, azaz elvileg a 8-12 éves korosztálynak íródott (a gyerekek szeretnek kicsit fölfelé olvasni, vagyis a saját maguknál egy-két évvel idősebb főhősökről olvasnak a legszívesebben), de mivel az iskolakezdésről szól, tanúsíthatom, hogy akár már egy hatéves, első osztályba járó csemetének is kifejezetten élvezetes olvasmány. Így ráadásul a szó legszorosabb értemében vett „együttolvasás” valósult meg nálunk, mert az én hatéves, első osztályba járó csemetém ragaszkodott hozzá, hogy a képregénybuborékokba írt szövegeket ő maga silabizálja ki, a hosszabb, összefüggő naplóbejegyzéseket meg átengedte nekem.

Ugyanis rendkívül változatos formákban íródott a könyv, vannak benne naplóbejegyzések, e-mailek, iskolai feladatlapok („Hogyan éri el a jedi a céljait? A. Próbál B. Nem próbál C. Csinál D. Nem csinál”), tanári aranyköpések, lézerkardhasználati útmutató, minden, mi szem-szájnak ingere, és persze képregények, sőt még képregény a képregényben is. Merthogy az eleinte sokat csetlő-botló, az új környezetbe nehezen beilleszkedő, tatuini kisfiú, Roan végül az iskolaújsághoz kerül, ahol képregényfigura létére maga is képregényt rajzol (egy ewok pilótáról, akinek a random felbukkanásainál én minden alkalommal hangosan nevettem, a legviccesebb része szerintem a könyvnek). Már csak ezért is gyanús, hogy Roan önéletrajzi ihletésű figura lehet, akiben a képregényrajzoló Jeffrey Brown saját kisiskolás énjét rajzolta meg, ettől lett ilyen szerethető, eleven karakter, nem pusztán egy üres Luke Skywalker „klón”, dacára annak, hogy a családi háttere és a sorsának alakulása kísértetiesen emlékeztet Luke-éra.

A Jedi akadémia végső soron ugyanattól jó, amitől a Darth Vader és fia volt, hogy a sok star warsos külsőségen átsüt a személyes hitelesség, hogynemondjam a hideg űrön a lélek melege. Ezért szerettük annyira olvasni hatéves, első osztályba járó csemetémmel, és emiatt várjuk mind a ketten izgatottan a folytatásokat.

Varró Dániel

1977-ben születtem Budapesten. Költő vagyok és háromgyerekes apuka. Eddig hét könyvem jelent meg, ebből öt gyerekeknek szól. Az elsőt még felnőtteknek szántam, de már arra is sokan mondták, hogy gyerekes, egy kritikában egyenesen a posztinfantilizmus előfutárának kiáltottak ki. Mindig nagyon szerettem a meséket, még amikor ez a legcikibbnek számított, kamaszkoromban is megnéztem mindig az esti mesét a tévében, és a kedvenc olvasmányaim is jórészt mesék és verseskötetek voltak. Gyerekként nagyon szerettem hallgatni, ahogy apukám mesét olvasott nekünk, és most apukaként nagyon szeretek mesét olvasni a gyerekeimnek. Nagy becsben tartom az igényes, jól megírt gyerekkönyveket már csak önös érdekből is, hiszen a gyerekek a kedvenc meséiket újra és újra hallani akarják.

Úgyhogy nagyon hálás vagyok azoknak a kollégáknak, akiknek a szövegét akár századszorra is élvezetes olvasni. Ilyen könyveket fogok ajánlani, régi kedvenceimet, amiket jó a gyerekekkel újraolvasni, és újabbakat, amiket most fedezek fel velük együtt.

Válasszon könyvet Varró Dani polcáról!

Varró Dani polca (1)