Alessandro Baricco

Abel

A lakás, amelyet a keresztanyja bérelt Lonának, az ötödik emeleten volt, valamelyik budai kerület egy rég elfelejtett utcájában – mindössze ötven négyzetméter, csupa zeg-zug, könyvekkel telezsúfolva. Külön kis lépcsősor vezetett fel hozzá, és egy szúrós szemű néni – Bürökiné – lakott alatta, aki láthatólag ellenszenvvel viseltetett minden jövés-menés iránt. – És mondd csak, Epona, kik élnek ezen a földön? – tudakolta Sgathan, miközben félrehúzta a halványzöld függönyt, és kilesett a tetőkre.

 – Mármint olyanok, akik nem emberek? – kérdezett vissza Lona, és kiráncigálta a barna csizmáját a bőröndből. – Vagy hatéves korom óta nem voltam itthon, de mindent tudok erről a földről – mondta mosolyogva. – Sokféle lény él erre, aprók és még apróbbak, de az igazán nagy hatalommal bírók a boszorkányok, a táltosok és a tündérek.

 – Boszorkányok? – ráncolta össze a homlokát a kelpie. Lona bólintott. Megtalálta a falitükrét, és elkezdte leszedni róla a csomagolást.

 – A boszorkányok mifelénk nem születnek hatalommal – folytatta a magyarázatot. – Olyan nők, akik hatalmat akarnak a többi ember fölött, és ezért eladják a lelküket a Sátánnak. Megrontják az embereket, és rossz halált hoznak rájuk.

– Rossz halált?

– Azt akarják, hogy az áldozataik bűnben haljanak meg – fintorodott el Lona. – Nem árt tudni, hogy van-e az ember közelében boszorkány, erre sokféle módszert ír le a néphagyomány. De az egyszerű emberek nem tudják legyőzni a boszorkányokat. Erre vannak a táltosaink. Hol lehet a kalapácsom?

 – A táltosok olyanok, mint a sámánok?

– Olyasfélék, mondjuk. Úgy születnek, hogy több csontjuk van, erről lehet őket felismerni. Egész életükben kerülik a többi embert, nagyon erősek és sok tejet isznak. Még azt is hallottam, hogy nem fogja őket a golyó, meg hogy farkasokat tudnak küldeni. A táltosoknak próbákat kell kiállniuk. Az ország első táltosa pedig az Öreg, aki más országok táltosaival küzd, mégpedig azért, hogy hazája számára megnyerje a tökéletes időjárást.

– És a táltosok erősebbek, mint a boszorkányok?

– Hát, már amelyik. A boszorkányok, ha lehet, még kiskorukban megpróbálnak végezni velük, gyakran úgy, hogy a többi embert használják fel ellenük. De a boszorkányok a tündéreket is gyűlölik.

– Miért?

– Félnek a hatalmuktól – hümmögött Lona –, és igazuk is van. A mi tündéreink nem azok a szárnyas kis bogárkák, mint amik felétek élnek. – Közben megtalálta a kalapácsot, és helyet keresett a falon a tükrének. – A mi tündéreink a hegyeket, de főleg a vizeket kedvelik. Magasak, mint az emberek, és nincsenek lepkeszárnyaik, viszont madár alakot tudnak ölteni. Többnyire vízimadarakét, de holló alakút is láttak már. – Lona belenézett a tükörbe. – A tündéreknek arany vagy vörös hajuk van. A víz alá csábítják az embereket, és nem lehet nekik hazudni, mert az adott szót nagyon komolyan veszik. – Elfintorodott. – Azt mondják, képesek kedvük szerint irányítani a vizet. Egyébként nem rosszindulatúak, de nem is mondhatjuk rájuk, hogy jók. Nem hinném, hogy az emberek mércéjével mérve van erkölcsi érzékük.

 – Ahogyan nekem? – vigyorgott a kelpie, és odaadott egy szöget Lonának.

– Pontosan. De azért nem bánnám, ha leszoknál az emberevésről. Hm, és van itt még valami, ami a tündéreké, és a boszorkányok nagyon meg akarják szerezni. Emberemlékezet óta vágynak rá, de még mindig nem kapták meg.

 – És mi az? – kérdezte kíváncsian Sgathan, miközben Lona rávert a szögre a kalapáccsal. – Valahogy nem emlékszem rá – ráncolta a szemöldökét Lona. – Mindegy. Majd eszembe jut.

– No és a táltosok… a táltosok kedvelik a tündéreket?

 – Nem hinném. A táltosoknak az emberek védelme a feladata, és a vízitündéreket nem érdekli, ha az embereknek bajt okoznak. A táltosok a boszorkányokat és a tündéreket is képesek elpusztítani. Arra meg ne is gondolj, hogy akkor majd egy tündér meg egy boszorkány összefog a táltos ellen, mert a tündérek azonnal vízbe fojtják mindkettőt, ha megtehetik. – Lona megigazította a tükröt. – Szóval mindenki mindenki ellen. Sgathan Lona mögé lépett, olyan közel, hogy a hajuk összekeveredett – aranyfürtök vegyültek az éjfeketével. Állát a lány fejére támasztotta – több mint egy fejjel volt magasabb nála. A kelpie az ujjai közé csippentette Lona egy hajszálát, és az egyik köré tekerte. Mindig ezt csinálja, jutott a lány eszébe.

 – Miért szedegeted össze a hajszálaimat? – kérdezte.

– Ó, te nem is tudod, mire képes egy jól képzett boszorkány a hajszálaiddal – válaszolta Sgathan. – Gyönyörű vagy, Epona – folytatta, és hátulról átkarolta a lányt. – Mondd csak, miért nincsen melletted férfi?

– Ugyan, nézz már rám! – felelte Lona keserűen. – Még a többi gyerek sem akart velem játszani soha. A szemem… meg a hajam… mindenki rögtön látja, hogy valami nincs rendben velem. A kelpie rávillantotta a szemét.

 – Mindenki rögtön látja, hogy különleges vagy. Hogyhogy nem veszed észre? A férfiak óvatosak, mert érzik, hogy megbűvölöd őket.

– Soha nem akartam elbűvölni senkit.

– Nem is hagynám, bár akkor mindig lenne mit ennem. Felfalnám az udvarlóidat.

– Ez még viccnek is rossz – jelentette ki Lona, és kifordult a kelpie öleléséből. Nem jött a segítségemre a vonaton, csak amikor szólítottam. Hagyta volna, hogy meghaljak, ha nem hívom? – töprengett. Valószínűleg igen, gondolta. Végül is nem vetheti a szemére. Ahogy a tigrisek nem háziállatok, a kelpie-k sem azok. Mégis, Sgathan néha nagyon emberien viselkedett… Nem, nem szabad rá barátként gondolnia. Elvégre a barátok nem falják fel egymást. A kelpie az ablakhoz lépett, és kinyitotta. Hunyorgott, majd elégedetten bólintott, és maga mellé hívta Lonát.

 – Nézd csak, úrnőm.

– Mit nézzek? A kelpie Lona vállára tette a kezét.

 – Láss az én szememmel. Lona meglátott egy furcsa szálat, mely pókhálóként fonta be az utcát. Majd egyre több és több szálat vett észre, szürkéket, feketéket, áttetszőket. A fonalak kanyarogtak, át a tetőkön, a terek és az erkélyek fölött újabb és újabb hurkokat vetettek, összefonódtak majd szétváltak.

– Mik ezek? – suttogta. Sgathan felnevetett.

– Illúziók, melyeket az emberek maguknak találnak ki, hogy gúzsba köthessék önmagukat. Hazugság, árulás, csalás és önámítás. Én észreveszem és felhasználom őket, mert a lényem része a megtévesztés. Te pedig átlátsz rajtuk, ezért a számodra mindegyik valóság. – Sgathan félrefordította a fejét.

 – Van kedved vágtázni velem, úrnőm? – Lona meghökkenve nézett rá. – A saját javamra tudom fordítani mások megteremtett illúzióit, hogy használhassam. – A kelpie felvette csontvázló alakját, és úgy nézett Lonára. – Gyere, úrnőm – szűrte fogai között a szavakat. – Az illúzióm láthatatlanná tesz minket. Végigvágtatunk a város felett, és megérintjük a madarak szárnyát. Lona felkapott a kelpie hátára.

– A kíváncsiság lesz a vesztem – sóhajtotta, és megkapaszkodott Sgathan nyakában. A ló már ugrott is, ki, a semmibe. Lona halkan sikkantott egyet, amire a kelpie mély nevetése volt a válasz. Sgathan patái magabiztosan találták meg az illúziók szövetéből létrejött hidakat és folyosókat, melyek szerteszét kanyarogtak a városban. Feljebb emelkedtek, majd mélyebbre süllyedtek, házak és templomtornyok között vágtattak el a levegőben.

– Repülök – hitetlenkedett Lona. – Repülünk! Átkeltek a Duna felett. Lona észrevette, hogy a nagy épületek mintha vonzanák a szálakat. Az illúziók fonalai nem egyenletesen hálózták be a várost, hanem csomópontokat alkottak néhány épület felett. Talán színházak lehetnek ezek, ahol a képzelet és a valóság találkozik? Vagy bíróságok, ahol az igazság és a hazugság összekeveredik? Látott egy női szobrot, egyik kezében mérleg, a másikban kard, szeme bekötve: Justitia volt, az igazság istenasszonya. Aki karddal vágja el az igazat a hamistól, de vak. Közben Sgathan újabb kanyart írt le, majd megpihentek egy könyvtár tetején. Az épület csúcsán egy kőből faragott páncél díszelgett. Sgathan élvezettel rázta meg magát a vágta után.

 – Úgy hiányzott már a futás, úrnőm! – Mélyen alattuk egy gyerekcsapat vonult el a könyvtár felé. – Menjetek csak, kis hülyék! – gúnyolódott rajtuk a kelpie. Lona felfortyant. – Mi a baj azzal, hogy a gyerekek könyvtárba járnak?

 – Nem a könyvtárral van a baj, hanem azokkal a mesékkel, amelyekkel mostanában etetitek őket. Unalmas féligazságok, cukros hazugságok tárházai. – A kelpie kivillantotta a fogait, úgy nevetett. – Az életemet eddig a víz alatt töltöttem, de így is tudom, hogy a gyermeki lélek a legfőbb kincs. Ti pedig elherdáljátok a tudást, amelyet a mesék, a régi mesék rejtettek. Ostobaságokkal tömitek a gyerekek fejét, akik elbutulnak, és önző, hiú felnőttek lesznek belőlük, akik képtelenek szembenézni az igazsággal, amelyet az élet eléjük tár.

– Azért még vannak igazi mesék – tiltakozott Lona.

 – Vannak, persze – hagyta rá a kelpie. – De az én szerencsémre, kevés akad. Az illúziókon nevelkedett gyermek pedig könnyű préda. Az ilyenek inkább magukat ámítják felnőttkorukban is, és így elvesztik a tisztánlátás képességét. Aki pedig nem lát tisztán, az önmagát semmisíti meg.

– Nagyon kemény szavakat használsz – borzongott meg Lona. A kelpie csak sokára válaszolt, halk, hideg hangon.

– Volt egy nő, aki rendszeresen kijárt a vizemhez. Sokszor sírt, máskor csak nézte a mozdulatlan tavat. Tudtam, hogy ámítja magát hosszú évek óta. Úgy cipelte a saját magának mondott hazugságokat, mint a víztől átázott köteleket, amelyek körülfonták. Aztán egy nap döntött. Felállt, és szembenézett a valósággal. Én mondom neked, úrnőm: Gradlon király az apám hátán lovagolt a csatába, kettejük üvöltése betöltötte az eget és a földet, de az ő hőstettük semmi volt annak a nőnek a bátorságához képest, aki saját erejéből fordította meg az életét.

 – Nem mindenki képes erre. És nem mondhatsz ítéletet mások felett még te sem – sóhajtotta Lona.

– Ugyan! – horkant fel gúnyolódva Sgathan. – Hogyan kap szárnyra egy pillangó, amely azt gondolja magáról, hogy még mindig féreg? Lona tűnődve nézte Sgathant. Talán a kelpie nem csak egy emberhúsra éhes démon? Volt ideje magába szívni a tudást, nemcsak a saját világáról, hanem az emberekéről is. Talán képes lesz arra is, hogy valódi segítőtársa legyen a harcban, amely hamarosan bekövetkezik. Visszaült a kelpie hátára, és hazafelé vették az irányt.