Ahol az élet tovább él
Joan Kowalski negyvenéves. Ha egy csapatépítő játékban meg kell
adnia egy jellemző vonását, mindig azt mondja magáról, hogy csak a szemhéján
vannak szeplői, sehol máshol. A csoportvezető ilyenkor mindig azt kéri, mutassa
meg őket. Ha lecsukja a szemét, mindig akad legalább két kedves ember, akik
reagálnak valahogy, például Hú, tényleg, vagy El se hiszem!, vagy Nagyon szép!
Egy-egy ilyen játék után Joan sosem érzi magát közelebb senkihez, sosem érzi
úgy, hogy bármit is megtudtak róla, és nem érti, miért is olyan fontos másoknak
a csapatépítés.
Joan a Restinpeace.com-nál dolgozik – Ahol az
élet tovább él –, a nekrológokra írt kommenteket nézi át, a trágár
beszédet szűri ki, jogvédett szövegeket, az elhunytra vonatkozó rosszindulatú
megjegyzéseket. Meglepődnél, mondja sokszor másoknak, hogy milyen kegyetlenek
tudnak lenni az emberek a halottakkal.
Miután egy szörnyen divatos fodrász „februárszínűnek”
bélyegezte a haját, maga kezdte el nyírni a frufruját otthon, rövidebbre, mint
az bármilyen fodrásznak tetszett volna. Hogy ezzel kinyilváníthatja
önállóságát, mindig jókedvvel töltötte el Joant. Mint Vacca Vale legtöbb
lakosa, sosem élt máshol, most egy kis apartmanban lakik a La Lapinière
Megfizethető Lakások egyikében, a Bella Coola és a Saint Francis sarkán.
Egyszer a mosodában végighallgatta, ahogy két nő az épület történetéről
beszélgetett: egy lelkes keresztény filantróp, akit elszomorított szülővárosa
gazdasági helyzete – és aki most Quebecben él –, úgy döntött, pénzt adományoz
egy olcsó lakóház finanszírozásához Vacca Vale-ben. Egy kikötése volt:
kinézetre és hangzásra legyen elegáns. Így kiválasztott egy francia szót, ami
tetszett neki, és egy rossz állapotú, ámde vintage bájjal rendelkező épületre
biggyesztette, azaz az esztétikai célokat részesítette előnyben a
funkcionalitással szemben. Így született a ház, a La Lapinière Megfizethető
Lakások. Az épület a belváros déli szélén található, tőle nyugatra az
elhagyatott Zorn gyárépületek, keletre a Chastity Valley. A huszadik század első
felében gyári munkások laktak az épületben. Az adományozó egy nagyon kedves
nyulas tapétát választott az előcsarnokba nyúl formájú sárgaréz lámpákkal,
amelyeket a lakásokban kívánt elhelyezni. Az építők végül megvétózták a nyulas
lámpákat, helyette a vízfűtéses rendszert újították fel. Egy pár hasonló
elutasítás után az adományozó nem akart többé beleszólni a tervekbe. Manapság a
lakók többsége a ház nevének angol fordítását használja: Nyúlketrecnek hívják.
Joan hatalmas mennyiségű görögdinnyét tud megenni egy ültő
helyében – ezt a képességét néha arra használja, hogy barátait vagy
munkatársait szórakoztassa, az emésztése kárára. Szeret a South Shore-i
vonattal utazni, hogy meglátogassa Tammyt, a nagynénjét Garyben, Indianában.
Míg a vonat átszeli az államot, szereti nézni, ahogy a gyárak narancsszínű
füstöt lehelnek az égre, szereti elképzelni, hogy egy potyautas árva, akit egy
újabb nagy kaland vár. A nagynénjénél Dickenst szokott olvasni, mert Dickens
odafigyel a környezetszennyezésre, ugyanakkor meg is nevetteti őt, amitől olyan
érzése támad, hogy saját szennyezett városában is lehet nevetni. Joan még
életében nem ment át magabiztosan egyetlen útkereszteződésen sem, és
mélységesen bizalmatlan azokkal szemben, akik azt állítják, nem szeretik a
kenyeret.
Július tizenhatodika kedd délutánján az asztalánál ül, és egy
cikket böngész, ami most jelent meg a hírfolyamán. Egy munkatársa, akinek
tetszeni akart és akivel barátkozni próbált, egy órával ezelőtt ebédre hozott
egy görögdinnyét, tehát látványos zabálás következett. Ami végül nem érte el a
kívánt hatást. Joan mondott valami tiszteletlent a királyi család egy tagjáról,
és ezzel jól kihozta a sodrából a munkatársát. Ha tudta volna, hogy a munkatárs
az a fajta, aki rögtön defenzív lesz, ha a monarchia kerül szóba, nem is akart
volna annyira imponálni neki. De a baj már megtörtént.
Az internet szerint a túl sok dinnye fogyasztása hányingerrel,
hasmenéssel, puffadással, emésztési zavarokkal, valamint „gyenge vagy kimaradó”
pulzussal járhat. Joan úgy dönt, a helyi hírekkel tereli el a figyelmét erről
az információról. Megigazítja a drogériában vásárolt szemüvegét, és közelebb
hajol a képernyőhöz. Hallja, ahogy Sylvie a szomszéd fülkében céges Moon
Chipset rágcsál. NYUGTALANÍTÓ ESEMÉNY ZAVARTA MEG AZ ÜNNEPSÉGET, áll a
címlapon.
Joant
nem nagyon érdekli a völgy fejlesztése – teljesen közömbös az irányában –, de
ez a hír elbizonytalanítja. Különösen a vudubabák. Bár be nem vallaná, teljesen
megszédítik a babonák. A természetfeletti – boszorkányság, Isten, balszerencse,
asztrológia, időutazás – halálos szorításban tartja. Eszébe jut az a
kísérteties lány a mosodában tegnap este, mikor a túlvilágról kérdezte. Furcsa
neve volt. Sápadt, fehér hajú, tündérszerű, vékony. Furcsán szép. Mint egy
fantom. Erről jut eszébe, Joan pont így képzeli el az elmúlt karácsonyok
szellemét, amikor újraolvassa a Karácsonyi éneket.
Eszébe jutnak azok a nők is, akik halálra éheztették magukat – Jézus jegyesei.
Akik vért izzadtak.
Joan hirtelen tanúkat szeretne találni. Látta más is azt a
lányt?
– Joan?
Joan hirtelen elszégyelli magát, kilép a böngészőjéből, majd
hátrafordul. Felettese, Anne Shropshire áll a fülke bejáratánál. Két évvel ezelőtt,
amikor a Rest in Peace-nél létszámcsökkentés volt, az irodákat fülkékre
cserélték. Hogy legalább audiálisan növeljék az alkalmazottak privát terét, ha
már fizikailag ezt elvették tőlük, fehér zajt kezdtek játszani a szellőzőrendszerből.
Amitől olyan lett az iroda, mint egy transzatlanti járat. Ennek eredményeképp,
bár az alkalmazottak privát hangzó tere lényegesen nagyobb, időnként halálra
ijesztik egymást. Meglehetősen feszült a légkör.
Joannak erősen dobog a szíve. A megkönnyebbülés, hogy a pulzusa
„sem gyenge, sem kimaradó”, egy pillanatra elhomályosítja szégyenérzetét.
– Ne haragudj, hogy megzavartalak – kezdi Shropshire –, de
egy apró tévedésre szeretném felhívni a figyelmedet.
Joan összefonja az ölében a kezét, és vár. A ráirányuló figyelem
reflektorfényében hirtelen feszélyezni kezdik az amúgy öntudatlanul működő
mozdulatai, mint a lélegzetvétel és a szemkontaktus. Túl sokáig néz a másik
szemébe, vagy nem elég ideig, túl gyakran pislog vagy túl ritkán,
szabálytalanul veszi a levegőt, és feszült pillanatokban ásítani kezd. Anna
Shropshire blúzán három madárkitűző van.
– Biztosan tudod – mondja Shropshire –, hogy az Elsie
Blitz-nekrológnak elég sok olvasója volt. A munkád, a kommentek ellenőrzése,
mindig is nagyon fontos és a Rest in Peace által nagyra értékelt feladat, de az
ilyen nagy figyelmet kapó nekrológok esetében, mint Elsie Blitzé, még
fontosabb. A legeslegfontosabb.
Joan pislogni szeretne, de attól tart, ez most kínos lenne.
Elhomályosul a tekintete.
– Talán elkerülte a figyelmedet Abominable Glow Man ma reggel
négy óra harminckilences kommentje.
Joan félrenyel.
– Én…
– Remélem, így van, mert tudom, hogy te is tudod, az a
feladatunk, hogy egy biztonságos hely legyünk. Ha olvastad
volna a kommentet, nyilvánvaló lett volna számodra is, hogy egy ilyen
komment durván megsérti a „Tiszteljük az elhunytat” alapelvünket, és nem
találtad volna publikálásra érdemesnek.
Joan félreérthetően bólogat. Sylvie abbahagyta a rágcsálást.
– Ezért feltételezem, hogy nem láttad a kommentet. Nagyon
aggasztó lenne, ha láttad volna, és mégis átengedted.
– Kaptam egy… – kezd bele Joan, de a szavak a torkán akadnak. –
Eltévesztettem. – Feladja.
– Tessék?
– Írt egy e-mailt.
Joan büszke, hogy egy ilyen feszült helyzetben egy teljes
mondatot sikerül kimondania, de Shropshire felvonja a szemöldökét.
– Ki? És mit?
– A felhasználó. Meg… Megpróbáltam kitörölni a kommentjét, de… –
Joan egész testében remeg – de írt egy e-mailt.
– És?
Az
Írjon nekünk! szolgáltatás bürokratikus
akadálypályáján átverekedve magát, az Abominable Glow Man (azaz Utálatos Izzó
Ember) nevű felhasználónak sikerült megtalálnia Joan munkahelyi e-mail-címét,
és udvariasan elmondta, hogy ő Elsie Jane McLoughlin Blitz fia, és mint ilyen
nem tartja helyénvalónak, hogy Joan kicenzúrázza a kommentjét. Neki, a fiának,
joga van ahhoz, hogy őszintén értékelje az anyja életét. Egy gyors
Google-keresés megerősítette, hogy Elsie Blitz valódi fiának a neve és az
e-mailben szereplő név megegyeznek, bár Joan tudta, hogy ez semmit nem
bizonyít. Nem válaszolt az üzenetre, de újra engedélyezte a kommentet, mert úgy
gondolta, igaza van: a szokásos filterek nem kell, hogy vonatkozzanak az
elhunyt családtagjaira. Különben is, percenként több száz komment árasztotta el
az Elsie Blitz emlékoldalt, észre sem venni majd ezt az egyet. Jobb lesz úgy
hagyni, hogy betemesse a többi komment, döntötte el Joan. Szeretett így
dönteni, számos dilemmát így oldott meg.
– És… azt mondta… a fia – dadogta Joan.
Ann Shropshire becsukta a szemét, orrcimpái remegtek. Joan
figyelte, érdekesnek találta, hogyan párolog el valaki türelme.
– És csak azért, mert egy
teljesen ismeretlen felhasználó, nagy valószínűséggel egy troll, azt állítja,
hogy rokona az elhunytnak, azt gondoltad, hogy átmehet a kommentje?
– Azt gondoltam…
– És tegyük fel, hogy ez az idegen tényleg igazat mondott.
Teljesen valószínűtlen, de tegyük fel egy percre. Szerinted külön szabályok
vonatkoznak az elhunyt gyerekeire, Joan? Azt mondja a szabálykönyv, hogy a
trágárság, a jogvédett anyag, a gonosz megjegyzések használata elfogadható,
csak mert egy családtagtól származik?
Joan borzasztóan szeretne pislogni egyet. Olyan érzés, mintha
egy szkennernek nyomódna a szeme. Fejével nemet int.
– Nem. Hát persze, hogy nem. Büszkék vagyunk arra, hogy minden
online gyászolóra tekintettel vagyunk, Joan – mondja Shropshire. – Menedéket
szeretnénk biztosítani azoknak, akik gyötrődnek a fájdalomtól. Ez a feladatunk.
Erről szól a munkánk. De ezt csak úgy tudjuk teljesíteni, ha minden dolgozónk
elszánt és éber.
A létszámcsökkentéskor megszüntették az irodai kávéfőzőt is a
konyhában. Ha egy teljesen más ember lenne, Joan most azt mondaná, ha azt
szeretnétek, hogy éberek legyünk, adjátok vissza a
kávéfőzőnket!
