Merkez Efendi temető
Isztambul
1965
A temető a fák otthona volt. Ciprusok, lucfenyők, erdeifenyők
pompáztak benne hosszan, zölddé varázsolva az élet és halál birodalma közt
húzódó kertet. A halottak a fáknak köszönhették, hogy tudtak a fölébük nehezedő
földről, hogy érezték a napsütést, a szelet és a hóesést. Jöhettek-mehettek
gyászolók, madarak, a fák maradtak. Akár az eget őrző csillagok. Avdo a
ciprusok, lucfenyők, erdeifenyők közt sétálva arra gondolt, de jó is volna, ha
egyike lehetne ezeknek a fáknak, és egy életen át őrizhetné az alatta fekvő
sírt. Legjobb volna, ha azt a hantot vigyázhatná, amely valamivel előrébb
feküdt, egy magányosan álló júdásfa árnyékában. Amikor útbaigazítást kért, azt
mondták neki, hogy Elif sírját a temető északi felén találja, egy júdásfa
alatt. Avdo, aki a börtönben töltött hosszú évek alatt egy hatalmas nyárfán
kívül egyetlen más fát sem látott, már messziről észrevette a romos sírkövek
között árválkodó júdásfát, és lelassította a lépteit.
Nem látott máshol júdásfát, ez volt az egyetlen a temetőben.
Milyen egyszerű ez a sír az évszázados, díszes sírkövek mellett, akárcsak a
júdásfa az ősöreg ciprusok között. Ahogy az egykori Konstantinápolyban csak a
bizánci császár ölthetett bíborszín palástot, úgy ebben a temetőben is csak
Elif sírja érdemelte ki a júdásfa bíborszín virágát. A fa teljes pompájában
ragyogott, és finom árnyat vetett az alatta fekvő sírhalomra. Avdo belépett az
árnyékba, és megállt a sír végénél. Végre megtalálta Elifet. Nincs köztük senki
és semmi. Egy fa, az árnyék és a föld, semmi több. A hant egy hónap alatt
sem süppedt be, szinte még frissnek tűnt, tavasszal nem sok eső eshetett
errefelé. A föld még most is arra várt, hogy végre csendesen leülepedhessen.
Avdo előrehajolt, és a markába vett egy darabka földet. Lassú léptekkel
elindult a sír körül. Hétszer kerülte meg, és minden alkalommal, amikor
megállt, hogy mély lélegzetet vegyen, a világ tovább forgott körülötte. Az
utolsó kör után újra megállt a sír végénél. A föld az eszébe idézte, a júdásfa
virágja elfeledtette vele a halált. Keresztbe tett lábbal leült a földre.
Rájött, hogy most először ül a csupasz földön, amióta börtönbe zárták.
Az emberek hajlamosak arra panaszkodni, miért történt velük,
ami megtörtént, pedig pont az ellenkezőjét kellene kérdezniük: miért nem történt velük, ami megtörténhetett volna. Miért él
Avdo, amikor a mandulaligetben meg kellett volna halnia? Hogy lehet, hogy itt
ül, ha egyszer halálra ítélték? És miért fekszik Elif a föld alatt, ahelyett,
hogy itt ülne mellette? Kétségbeesetten próbált rájönni, miért nem jutott neki
is osztályrészül az a sors, ami Elifnek, de tudta, hogy úgysem találja meg a
választ. Nem tartozott azok közé, akik úgy gondolják, az életben mindennek van
valami oka. Lám, ennek sincs. Az élet már csak ilyen.
Avdo elfordult, és a sírtól nem messze álló lyukas tetejű,
régi viskót kezdte bámulni. Fölkelt, odament, körbeszimatolt, még a házikó mögé
is benézett. Egy fűvel benőtt részen néhány nagyobb darab követ és faragásra
váró sziklatömböket talált. Biztosan valaki hozzá hasonló élhetett itt azelőtt.
Kiválasztott a tömbök közül egy közepes méretű, simára csiszolt követ. Nem volt
túl nehéz. Különösebb erőlködés nélkül odacipelte a júdásfa alá. Nem Elifnek,
saját magának választotta a követ. A lány sírja mellett elkerített egy akkora
helyet, ahol ő is elférhet, s hogy más ne temetkezhessen ide, csupasz kézzel
földhalmot emelt, a hant végébe pedig felállította a viskótól hozott
követ, mintha valóban egy halott feküdne a föld alatt. A kövön nem volt írás,
de akik erre járnak, ezzel úgysem törődnek majd, mennek tovább anélkül, hogy
föltűnne nekik.
Avdo lefeküdt a földre, és behunyta a szemét. Hosszú volt a
nap. Meleg volt a tavasz. Miközben a látogatók halottaik sírjánál zokogtak,
maga sem tudta, honnan, mély nyugalom szállta meg, és elszenderedett. Mintha
egész életében azt várta volna, hogy itt alhasson. Lélegzete puhává vált, teste
ellazult. A fájdalom, amely egy hónapja szorította a mellkasát, lassan
megenyhült, elolvadt, és a bőrén át a földbe szivárgott. Amikor sötétedéskor
kinyitotta a szemét, olyan könnyűnek érezte magát, mint egy árnyék. A nap
lassan lebukott a horizonton, a föld lehűlt. Akár az éjszakai lámpások, az égen
szép lassan kigyúltak a csillagok. Amikor a tenger felől fújni kezdett a lágy
tavaszi szellő, Avdo egyszer csak rájött, honnan támadt benne ez a békesség.
Megtalálta a helyet, ahol meg fog halni. Egész életében járta a világot, hátha
valahol otthonra talál benne, s csak most értette meg, hogy igazából azt a
helyet kereste, ahol meghalhat. Korábban sosem gondolt erre, de most, hogy
elaludt a sír mellett, és lelkében ezzel a mély nyugalommal fölébredt, már
tudta, már egészen biztos volt benne. Ez az a hely, ahol meg akar halni, itt
fogja leélni hátralevő életét. Elméjében kibomlottak a csomók. Akárcsak a
teste, tudata is könnyűvé vált, és nevetni kezdett. Fulladozva kacagott, amíg
ki nem csordultak a könnyei. Nem törődött vele, hiszen éjszaka volt, az emberek
már rég magukra hagyták halottaikat, egyedül volt a temetőben. Egyedül egy
bagoly huhogása hallatszott a távolból.
Aztán mégiscsak lépések hangjára lett figyelmes. A sírok
között feltűnt egy sziluett.
– Selam aleyküm – szólalt meg a
közeledő ember.
– Aleyküm selam – válaszolt Avdo.
– Eşref hodzsa vagyok, a dzsámi imámja, esténként az imádság
után mindig végigjárom a temetőt. Amikor meghallottam a hangodat, jobban mondva
a kacagásodat, gondoltam, idejövök köszönni.
– Eszembe jutott egy régi emlék, és nem tudtam visszafojtani a
nevetésemet…
– Egy emlék azokról, akik itt nyugszanak? Részvétem, látom,
két friss sír egymás mellett…
– Köszönöm. Az egyikben a szerelmem nyugszik, a másikat
magamnak szánom.
– Minek ez a nagy sietség? Hisz fiatalabb vagy nálam. Ebben a
korban még nem szabad ilyesmire gondolni.
– Csak szerettem volna, ha megvan a helyem. Kitől kell
megvennem ezt a sírhelyet? A dzsámi foglalkozik vele? Néhol ez a szokás. Vagy a
helyhatósághoz tartozik?
– Temetői mecset a miénk, de a sírhelyekkel nem foglalkozunk,
a kerületi hatósághoz kell fordulnod – válaszolta Eşref hodzsa, és leült Avdo
mellé a földre. – Szóval? Miért ez a sietség?
Avdo mesélt néhány dolgot magáról, elmondta, hogy nem tudott
ott lenni szerelme temetésén, most jött ki a börtönből, alig két napja érkezett
meg Ankarából, és most legelőször is egy sírkövet szeretne készíteni kedvese
sírjára.
– Ezek szerint értesz a sírkövekhez? – vágott közbe Eşref
hodzsa.
– Tízéves korom óta, ha a börtönben töltött időt nem
számítjuk, mást sem csinálok, mint sírkövet faragok. Bejártam az egész
országot. Ebben a temetőben nagyon szép sírkövek vannak…
– De hiszen akkor legjobb lesz, ha mesternek szólítalak, jól
mondom, Avdo mester?
– Jól bizony, Eşref hodzsa.
– Hol laksz? Van ismerősöd Isztambulban?
– Nincs senkim. Szállodában lakom. Egy darabig talán még
kitart a pénzem, de aztán muszáj lesz visszatérnem a régi szakmámhoz. Anélkül
nem tudnék élni.
– A negyed másik felén van egy-két műhely, ahol az itteni
sírokhoz is készítenek sírköveket. Talán fölvesznek az egyikbe.
– Hodzsám, körülnéztem annál a kunyhónál, és faragnivaló
köveket láttam a ház mellett. Mintha egy sírköves lakott volna ott…
– Igen, élt itt egy öregember, még azelőtt, hogy idekerültem
volna, sírkövet faragott. Én már nem találkoztam vele, de ez az ő viskója volt.
Amikor meghalt, a házikó üresen maradt, és düledezni kezdett.
– Mit gondol, Eşref hodzsa, ha megjavítanám, lakhatnék benne?
– Avdo meg sem várta a választ, és folytatta. – Mardini mesterem, akinél
kitanultam a szakmát, meghagyta nekem, hogy az otthonomnak a temetőben vagy
annak közelében kell lennie.
– Te mardini vagy?
– Ott nőttem föl.
– Sok szépet hallottam arról a városról. Azt mondják, gyönyörűek
a templomai. Ha Allah is úgy akarja, egyszer talán még láthatom őket.
– Nemcsak a templomai szépek, hodzsám, de a házai is, aztán
ott van a bazár, és az egész vidék gyönyörű. Minden halandónak látnia kéne. Ha
a nő, akit szerettem, nem itt volna eltemetve, magam is visszatérnék oda, és
ott akarnék meghalni.
– Nos, Avdo mester, ha tényleg itt akarsz élni, és ebben a
sírban akarsz nyugodni, legjobb lesz, ha beszélek valakivel a kunyhó ügyében.
– Kivel?
– Megkérdezem a muftinkat, tud-e valamit a ház tulajdoni
helyzetéről, és ha nem, bemegyek a kerületi hivatalba. Talán sikerül megoldani
a dolgot, és beköltözhetsz ide.
– Nagyon köszönöm, Eşref hodzsa. Tudja, amikor megérkeztem a
temetőbe, mélységesen szomorú voltam, de most, hála önnek, egyszerre boldognak
érzem magam.
– Jól van, no, csak várd ki a végét. Holnap, ha találkozunk…
– Illene egy kis pénzt is adnom…
– Miféle
pénzt? Most szabadultál, és máris költségekbe vernéd magad? Hagyd csak azt a
pénzt. Talán később, ha rendeződtek a dolgaid, lehet, hogy kérnék tőled
valamit.
– Természetesen, mondja csak.
Eşref hodzsa a temető nyugati része felé mutatott a sötétben.
– Elsőre
talán picike dzsáminak tűnik a miénk, de azelőtt fontos szúfi rendház volt.
Talán tudod, a szúfik gyakorlatához hozzátartozik, hogy néha negyven napra
magányosan elvonulnak egy remetecellába, amit çilehanénak
neveznek. A mi mecsetünkben is van egy ilyen, de évek óta zárva az ajtaja.
Rossz állapotban van. Föl kellene újítani.
– Hodzsám – felelte Avdo, és arca megfeszült –, de ugye ebben
a çilehanéban nem lakik senki? Már úgy értem, nem
valakinek a lakhelye lesz, igaz?
– Ilyen kis helyiségben nem lehet lakni. A szúfik azért
zárkóznak oda, hogy közel kerüljenek a halálhoz, önvizsgálatot tartsanak, és
megtisztuljon a lelkük, aztán negyven nap után visszatérnek az életbe. De most
már hosszú ideje zárva van, amióta a törvény megtiltotta a szúfi gyakorlatot.
Nehéz dolgot kérek?
– A munka nem nehéz. Csak mardini mesteremtől azt tanultam,
hogy a sírkőfaragó nem építhet házat. Mert ha házat épít, akkor az a benne
lakók sírjává válik. Szóval csak azért kérdem, mert ilyesmit nem vállalhatok.
– Értem. Nem kell aggódnod, a çilehane nem
ház, ott nem lakik senki. Aki belép oda, legfeljebb negyven napig maradhat, és
ez is csak régen volt így. De mondd csak, ha tilos házat építened, hogy akarod
rendbe hozni ezt a viskót?
– Magamnak építhetek. Ez az egyetlen kivétel, amire a mesterem
engedélyt adott.
