Prológus
Írország, Kelly megye, az óceán partján
2004. december
A levél lyukat mar a földbe, és a nő a
sötét mélységbe zuhan. És csak zuhan, zuhan, majd lassulni kezd, míg el nem éri
a fényt, és a világ másik felén nem találja magát, egy szigeten. Azon a helyen,
ahol korábban élt. Ahol korábban éltek.
Tasmaniában.
Épp csak rápillant a levélre, ám hirtelen
egy örökkévalóságnyit repül vissza az időben: érzi a szasszafrászfa édes
illatát, ezernyi madár csicsergésére ébred, és a nap felé fordítja az arcát; az
égető nap felé, a világ másik oldalán.
A többi küldemény alá rejti a levelet.
Majd később néz vele szembe. Kint süvít a szél, fehér tajtékot vet a
Kenmare-öbölben, ő pedig a postája többi részével foglalatoskodik inkább,
amelyet idősebb fia szemrehányó tekintettel hozott be neki reggel. A postaláda
a földút végében van, és ő mindennap elsétál odáig, sőt még tovább is. Néha
azonban hagyja megtelni, hadd legyen tömve olvasatlan szavakkal; úgy megy el
mellette, mintha az égvilágon semmire sem lenne gondja.
Később a vihar a szárazföld belseje felé
vonult, frissességet hagyva maga után, és mintha magával vitte volna az
izgatottságot, amit érzett, amikor leült az asztalhoz, hogy kinyissa a
borítékot.
Iszik egy korty sherryt, tekintete
elidőzik a lángokon, a tőzeg parázslón izzik, füstje felszáll a kéményen.
Mellette a dohányzóasztalon a levél félig árnyékba burkolódzik, mintha csak egy
gondolat lenne, a lelke mélyén azonban tudja, bárki írta is, nagyon sokat
gondolkodott rajta. Minden jel erről tanúskodik. A gondosan írt sorok, a
boríték minősége: nehéz, érdes, régimódi.
Akárcsak ő.
Mrs. McGillycuddynak címezték, a feladó
neve leheletnyi betűkkel szerepel a hátoldalon, mintha ez a nő, ez a Libby
Andrews szinte bocsánatot kérne. A címe ismerős számára, részben legalábbis. London, Grosvenor Square.
Véletlen egybeesés, ennyi az egész.
Mégis azon gondolkodik, hogy áthúzza a
címzést a borítékon, és ráírja: „Vissza a feladónak”, hogy visszatérhessen oda,
ahonnan jött.
De gondolatban nem lehet földet szántani,
ahogy Daniel mondta mindig.
Anélkül, hogy olvasta volna a levelet,
máris megtudott egy s mást Libby Andrewsról. Jól láthatóan odafigyel az apró
részletekre. És bár nem állt szándékában, máris megkedvelte. Tétova melegség
áradt soraiból, ami mintha fokozta volna a szobában izzó tűz erejét. A levél
egy engesztelő sorral zárult: Csak ha
önnek is megfelel. Hivatalos, ausztrál formula.
Az ablakhoz sétál, késztetést érez, hogy
belenézzen a sötétbe, hogy lássa, mi bámul vissza rá. Kint elvonultak a
fellegek, a hold sugarai kettévágják az öblöt, elválasztva a kis félszigetet a
következőtől.
Libby Andrews Danielről szeretne
kérdezni. Ennyi az egész.
Fog egy ceruzát, és komótosan kihegyezi.
És a halványuló fényben írni kezd.
1. fejezet
London
2004. november
Három
héttel a levél érkezése előtt…
Libby Andrewst nem igazán lepte meg, hogy
hiányoznak a lombok a Covent Gardenből. A város, amelyről úgy gondolta, ismerős
lesz számára a Monopoly-tábláról, Dickens regényeiből és a tévében sugárzott
műsorokból, a csillogó jelen alatt rejtőzött, amely elfedte történelmét, míg
Libby rétegről rétegre le nem hámozta, hogy megnézze, mi van alatta. A végtelen
utcákat járva a Viktória és Albert Múzeum bomba szaggatta homlokzatától a
zavaros Temzéig, amely maga is a város évszázados romjainak őrzője, Libby előtt
lassan életre kelt London történelme. De nem a város múltja sodorta a Waterloo
állomástól egy kőhajításnyira lévő, szebb napokat is látott váróterembe. Hanem
a sajátja.
– Tizenhármas!
Libby felpattant, az ablakhoz lépett,
átkozva babonáját, és remegő kézzel átcsúsztatta a sorszámát és a leveleket az
üvegbe vágott négyszögletes nyíláson. Ha korábban elindult volna a nénikéi
lakásáról, és nem szállt volna rossz buszra, sőt ha előbb úrrá lett volna a
kétségein, és Londonba érkezve azonnal idesietett volna, akkor talán első lett
volna. De mikor volt ő első bármiben is? Sosem nyert, sosem tolakodott előre,
és még most is hátrébb lépett kissé, hogy az üveg mögött ülő, pocakos férfi
kényelmesen elférjen.
Aztán egyszer csak dőlni kezdett belőle a
szó.
– Hat hónappal ezelőtt írtam a halottkémi
hivatalnak, nem semmisítették-e meg az anyagot. Ott a dátum mindkét levélen: az
első 1975-ben kelt, a második 2004-ben, látja, ugye? – Libby
elbizonytalanodott, de a férfi meg se moccant. – Nagyon messziről utaztam ide.
Tasmaniából, ami azt illeti…
A sziget említésére az emberek általában
felkapják a fejüket, és megjegyzik, jártak már ott, vagy legalábbis – az esetek
többségében – szeretnének egyszer odalátogatni, a férfi azonban csak forgatta a
leveleket húsos ujjai között, mintha kételkedne eredetiségükben, mit sem
törődve Ausztrália legdélibb államának és lakóinak varázsáról. Hárman
várakoztak Libby mögött a fal mellett sorakozó, kényelmetlen székeken
ücsörögve, kis, kék cédulájukat szorongatva. Bágyadt napfény áradt be a magasan
lévő ablakon keresztül, közszemlére téve a szitáló esőben tovahaladó lábakat.
Az útburkolatot verő eső hangját elnyomta a mennyezetre szerelt ventilátor
hangos dübörgése, a felkavart meleg levegő pedig felborzolta a pult mellett
feszítő pálma apró leveleit. A férfi kemény arckifejezését elnézve Libby arra
gondolt, egyedül ez a növény árulkodik arról, hogy itt egy emberi lény
dolgozik. A terem ázott kutya és tegnapi ebéd szagát árasztotta, és annak
ellenére, hogy alig egy hónap volt hátra karácsonyig, semmi sem utalt az ünnepekre
a várakozókat felszólító táblák rengetegében.
HÚZZON SORSZÁMOT, VAGY LÉPJEN TOVÁBB!
A SZEMÉLYZETTEL VALÓ GOROMBÁSKODÁST NEM
TOLERÁLJUK.
SZEMÉLYI NÉLKÜL NEM ADUNK KI SEMMIT.
– Személyi? – kérdezte a férfi felhúzott
szemöldökkel, és a lány válla felett elnézve a várakozókra szegezte a
tekintetét.
Libby a férfi elé csúsztatta ausztrál
útlevelét.
– Ezek szerint maga nem Willow Andrews?
– Willow az édesanyám – felelte Libby,
miközben előhúzta zsebéből a születési anyakönyvi kivonata másolatát, és az
üvegnek nyomta. – Ben Andrews pedig az apám volt.
– Az elhunyt?
A mennyezeti ventilátor pont ezt a
pillanatot választotta, hogy abbahagyja a morgást, és több várakozó is Libby
felé nézett. Az elhunyt? Mintha
valami gúzsba kötötte volna a szívét, és ismerős fájdalom bugyogott fel
valahonnan mélyről. Rengetegszer érezte már ezt az évek során: apák napján, az
apja halála évfordulóján, vagy amikor a barátai az apjukkal töltött kínos
pillanatokról meséltek, mintha nem lenne már az is örömteli, hogy él az apjuk.
– Igen – vágta rá gyorsan.
– Tessék?
– Azt mondtam, igen.
Alig egy nappal korábban, a Londoni
Közlekedési Múzeum hatalmas kupolája alatt kerítette hatalmába ugyanez az érzés
az apró tábla előtt állva. Nem közölt többet, mint amennyit már amúgy is
tudott, de itt, Londonban olvasva ezeket a szavakat, nem pedig a világ másik
felén, annyira más volt, hogy alig tudott nyelni.
A
Moorgate állomáson bekövetkezett metrószerencsétlenség
– állt a táblán – a londoni metró
legsúlyosabb, békeidőben történt katasztrófája volt. 1975. február 28-án,
reggel 8 óra 46 perckor negyvenhárman veszítették életüket, miután a szerelvény
túlfutott a Moorgate állomáson, a Northern City Line akkori végállomásán.
Ott állt az apja neve, mindjárt a lista
tetején. A férfié, aki azelőtt magára hagyta, hogy az élete elkezdődött volna,
mégis hiányzott neki, azzal együtt, ami velük történhetett volna. A múzeumból
elsétált a Moorgate állomásig, csak hogy csúcsforgalomban figyelje a Britannic
House kijáratán kiáramló, boldog tudatlanságban élő emberek tömegét, akik mit
sem tudtak a harminc évvel korábban történt szerencsétlenségről. A látványtól
ösztönösen felkavarodott a gyomra, és sajnálkozva azt kívánta, bárcsak még mindig
Tasmaniában lenne, a kis sorházi lakásban, megbízhatatlan lakótársaival,
kilátástalan, nem szeretem munkákat végezve. Hirtelen végtelenül magányosnak
érezte magát, és arra gondolt, az anyjának talán mindvégig igaza volt: bár kis
szigetük a világ végén terült el, minden megvan benne, amire az ember csak
vágyhat. Felesleges Európába menni, fejtette ki Willow piros keretes szemüvege
mögül, miközben olasz kávét szürcsölt a hamis francia kávézóban, mivel „Európa
jön el hozzánk”.
A férfi átcsúsztatta az iratokat a
nyíláson.
– Kizárólag az édesanyja veheti át az
elhunyt személyes tárgyait.
– De hát már harminc éve…
– Előírás.
– A levélben az áll…
– Hölgyem, mindkét levél Willow
Andrewsnak szól.
– De hát ő Tasmaniában van. Nem ülhet
csak úgy repülőre, hogy személyesen vegye át őket. – Ez nem volt teljesen igaz.
– Most akkor mihez kezdjek?
– Az nem az én gondom.
Libby A SZEMÉLYZETTEL VALÓ GOROMBÁSKODÁST
NEM TOLERÁLJUK táblára pillantott. Vett egy reszketeg lélegzetet, és tovább
próbálkozott.
– Kérem, én…
Az ügyintéző egy újabb szabályt
tartalmazó papírt nyomott az üveghez. MÁS NEVÉBEN ORVOSI IGAZOLÁS VAGY HALOTTI
BIZONYÍTVÁNY BEMUTATÁSÁVAL JÁRHAT EL.
Anyám
beteg, futott át Libby agyán, de ez nyilván
hazugság lett volna. Az anyja makkegészséges. Erős. Olyan erő volt benne,
amelyet Libby nem örökölt tőle, ahogy egyéb tulajdonságait sem.
– Következő!
A tizennégyes türelmetlenül lökte félre.
Könnyek szöktek Libby szemébe, és lábának engedelmeskedve kisétált a
váróteremből, fel a lépcsőn, ki az esőáztatta utcára. A bejárati ajtónak
vetette a hátát, és úgy érezte, megszakad a szíve. Az ujjait bámulta: szinte
látta, ahogy a lehetőség kicsúszik a keze közül, pedig az utóbbi hónapokban,
amióta elhatározta, hogy Londonba költözik, annyira valóságosnak tűnt, hogy
kaphat valamit az édesapjából, akit sosem ismert.
Könnyei a kabátjára potyogtak, és a
fekete szövetről az esőáztatta járdára gurultak. Az ajkába harapott, próbálta
megállítani az áradatot, de túl sok volt már ez az egész. Szánalmasnak érezte
magát, végtelenül szánalmasnak. Egy lelketlen hivatalnok fölébe kerekedett, ő
pedig szokás szerint hagyta.
Szipogva fordult a fal felé, elrejtve
arcát a járókelők elől. Vissza kellene mennie, hogy beszéljen az igazgatóval.
Hűhót kellene csapnia. De nem fog. Ehelyett jámboran visszamegy a nénikéi
lakására, és azon tűnődik majd, mégis mi a fenét képzelt, és ugyan miért
ragaszkodik ennyire ahhoz, hogy visszakapja az apja holmiját. Elvégre, saját
magából kiindulva, az apja irattáskájában legfeljebb néhány régi nyugta, egy
fél csomag rágógumi és némi koszos apró lehet, szűkösebb napokra. Ennek
ellenére szerette volna megkapni. Olyan nagy szégyen ezt bevallani?
– Minden rendben, kedves? – kérdezte egy
alacsony nő, aki mintha a semmiből bukkant volna fel, hamvas ősz haja csak úgy
világított a komor utcán. – Csak mert egy középület lépcsőjén sírdogál. Komoly
vétség, tudja? – Az asszony kedvesen mosolygott, jelezve, hogy csak viccel.
Libby letörölte elmosódott szemfestékét.
– Minden rendben. Jól vagyok. Köszönöm –
szabadkozott, és arrébb lépett. – Sajnálom.
– Nem kell bocsánatot kérnie, kedves.
Minél később kell visszaülnöm az asztalomhoz, annál jobb.
Libby elmosolyodott, szúrt a szeme, és
mélyen a zsebébe túrt, zsebkendő után kutatva, de csak három nyugtát talált,
London turistatérképét és az iratokat, amelyeket alig öt perccel korábban adott
oda az ügyintézőnek.
Az asszony megpillantotta a leveleket.
Bólintott, kinyitotta a táskáját, és előhúzott belőle egy hófehér vászon
zsebkendőt.
– A szemfestéke – mondta.
– Ó, nem tehetem!
– Van másik.
Libby végül hálásan elfogadta, és
megtörölte a szemét.
– Köszönöm.
Csendben figyelték, ahogy a fekete
esernyők tovahullámoznak a szakadó esőben.
– Eláll valaha az eső? – szólalt meg
végül az asszony, és Libby halványan elmosolyodott. Az angolok és az időjárás.
– Nagyon fárasztó, nem igaz, szívem? És rengeteg még a munka, amivel végezni
kell az ünnepek előtt. Egyáltalán nem tesz jót az ember hangulatának, nem igaz?
– Tényleg jól vagyok. Csak egy kicsit
elbizonytalanodtam. – Libby valamiféle kifogás után kutatott. – Új város, meg
minden. – Tulajdonképpen jót tenne neki, ha most túl sok munkája lenne. Jövő
héten el is kezd állást keresni; ausztrál dollárban lévő megtakarításai nem
álltak valami jól a fonttal szemben.
Az asszony újra a levelekre pillantott.
– Lehet, hogy tévedek, de… gyanítom, hogy
belefutott a hírhedt „A komputer azt mondja, nem lehet” ügyintézőbe. – Valahová
a zárt üvegajtón túlra mutatott. – Mi volt a gond? Túl gyűröttnek találta az
igénylőlevelet? Rémes egy alak.
Kinyílt az ajtó, és a tizennégyes számú
ügyfél lépett ki rajta üres kézzel, dühös arccal.
– Nos? – húzta fel az asszony kérdőn a
szemöldökét. Harminc centivel lehetett alacsonyabb Libbynél, aki maga is
alacsonyabb volt az átlagnál.
– Szerettem volna kikérni valamit a
halottkémi raktárból – vallotta be Libby. – Ragaszkodnom kellett volna hozzá,
de egyszerűen… nem tudtam. Édesanyám nevére szól. De ő Tasmaniában él.
