Varga Mónika

Tony Parsons szociológiai mini kórképe szerint háromféle nő létezik: aki nem akar gyereket, aki akar gyereket, de törekvései nem járnak sikerrel, illetve aki akar gyereket egy előre meg nem határozott későbbi időpontban. A Jewell nővérek látszólag legalábbis ebbe a mintába illeszkednek: a legidősebb lány, Cat úgy véli, egy életre eleget gondoskodott másokról, miután tizenegy éves korában színésznő édesanyja egy szép napon távozott néhány bőrönd és egy új barát társaságában. A középső lány, Jessica másra sem vágyik, minthogy végre gondoskodhasson valakiről, ugyanakkor pedig húgát, Megant éppen a másokról való gondoskodás foglalja le olyan nagyon, ugyanis segédorvosként egy lepukkant londoni lakótelepen próbálja megmenteni a világot. Persze azt már az elismert filozófus, Mick Jagger is megmondta, hogy ez ember nem mindig kapja meg azt, amit akar. Egy másik filozófus, Tony Parsons pedig azt állítja, hogy sokszor az ember azt sem tudja igazán, hogy pontosan mit is akar, így aztán ne lepődjön meg azon, amit végül az élettől kap. Humanitárius szempontból ugyan talán jobb lenne, ha mindenféle bonyodalom nélkül teljesülnének hősnőink vágyai, regényalapanyagnak viszont meglehetősen soványka lenne ez a történet, így aztán mind az A családban marad olvasói, mind pedig a szereplők felkészülhetnek arra, hogy hosszú és rögös út vezet a megnyugtató lezárásig. Ha már anyjuk egykor a szabadságot választotta a gyerekei helyett, a Jewell-lányok számára a család az első még akkor is, ha mindhárman máshogy képzelik el ezt a családot. Cat élvezi a munkája és kényelmes kapcsolata nyújtotta szabadságot, és esze ágában sincs gyerek formájában érkező megszorító intézkedéscsomagot bevezetni az életébe, éppen elég neki a nagy testvér felelőssége. Húga, Jessica pont az ellenkezője: még el sem mosták az utolsó edényeket a lagzi után, ő máris kilépett a munkahelyéről, hogy teljes egészében az anyaságnak tudja szentelni magát. A tervben csak egyetlen bökkenő adódott: az áhított utód még évek múltán sem akar megérkezni. Épp ezért esik különösen rosszul Jessicának, amikor a legifjabb Jewell-lány, Megan bejelenti, hogy egy egyéjszakás kaland maradandóbb emléket hagyott maga után, mint arra számított. Megan számára pedig rosszabbkor nem is jöhetett volna a baba, hiszen annyi év tanulás és a család támogatása után már csak néhány vizsga és pár hónapnyi segédorvosi gyakorlat választja el attól, hogy végre orvos lehessen. Ebbe a képbe pedig az egyedülálló anyaság nem nagyon fér bele. Azonban akinek ilyen családja van, mint Megan Jewellnek, az sosincs igazán egyedül: ha a Jewell-família korábban már átvészelt néhány nehéz időszakot, egy kisbaba felnevelése nem okozhat nekik gondot. És ugyan nem szeretnék további részleteket elárulni a regényből, annyit mindenképpen hozzá kell tennem, hogy nem Megan kislánya lesz az egyetlen fiatalkorú szereplő a történetben.  Bár az egész ajánlóban a család fontosságát emlegettem, igencsak szorult helyzetbe kerülnék, ha definiálnom kellene a család fogalmát. Tony Parsons négyszáz oldalon keresztül próbálja ezt megtenni, és sikeresen rávilágít arra, milyen nehéz is megoldani ezt a látszólag egyszerű és ártatlan feladatot. Hiszen mi a család? Nos, kinek mi: a megszokott apa-anya-gyerek(ek) felállás mellett egyre több eltérő verzióval találkozhatunk, és érdemes szembenéznünk azzal, hogy a család nem feltétlenül tartalmazza az eredeti recept minden összetevőjét. Előfordulhat benne több, vagy akár kevesebb komponens is, ám a szomorú hír az, hogy még akkor sem lehetünk biztosak a sikerben, hogyha minden hozzávalónk megvan ahhoz, hogy tökéletes családot rittyentsünk magunknak. Hiszen, ahogy a filozófus Jagger is mondta, az ember nem kaphatja meg mindig azt, amit akar azonban Jagger még azt is mondta, hogy ha nagyon próbálkozunk, megkaphatjuk azt, amire szükségünk van. Utána pedig már csak arra kell ügyelnünk, hogy ne szúrjuk el de ha el is rontunk valamit, a család majd úgyis segít.

Tony Parsons szuper! Mindenkinek ajánlom az összes eddig megjelent könyvét.