Soós Viktória

Megint felfedeztem egy könyvet, amely egyéjszakás társam lett, és amely nemrégiben jelent meg, Japán turistaszemmel címmel. A könyvet Soós Viktória jegyzi. A szerző néhány évvel ezelőtt Japánban töltött egy teljes évet diákként, ebből az utazásból született ez a kötet. Címével ellentétben, bár hasznos tanácsokat is találhat az utazni szándékozó, sokkal inkább egy Japánt belülről, bensőségesen ismerő fiatal lány szuggesztív élménynaplójáról van szó, aki közvetlen tapasztalatai alapján ismerteti meg olvasóját e különös országgal. A kötet barátságtalanul nagyalakú, ennélfogva sok szöveg és illusztráció elfér benne.Japánról már eddig is igyekeztem sokat megtudni, mert rendkívül izgalmas világnak találom. Irodalmi kalandozásaim és filmélményeim alapján jutottam arra az elhatározásra, hogy legalább egyszer az életben illene meglátogatni. Soós Viktória könyve sorra veszi a közismert Japán-kép elemeit, de közben olyan naprakész információkkal is szolgál, amelyekkel eddig egyetlen útikönyvben vagy ismeretterjesztő munkában sem találkoztam. Az eddig tudott és beépített ismereteket pedig képes más nézőpontból is láttatni. Mindössze egyetlen hiányérzetem támadt: a mangák említésén túl nem sok időt fecsérel a japán filmművészetre vagy irodalomra. Persze nem is kulturális kalandozás a célja, ez inkább egy rövid, de érdekes útirajz azok számára, akik a gyakorlatban is meghódítható Japánra vágynak.Csak ízelítőül néhány érdekesség. Azt sokszor hallottam, hogy a japánok hűvösen bánnak az idegenekkel, de a képet most árnyalta, hogy a külföldi diákok részére rengeteg hölgy vagy özvegyasszony túravezetést vállal és roppant szívélyesen elkalauzolja őket a japán hagyományok világában. Ahogy az is meglepett, hogy milyen sok feleség sóhajt fel megkönnyebbülve, ha legalább a nyugdíjazás tájékán elhalálozik a férje, mert ilyenkor végre azt tehet, amit akar, a Japánban még markánsan létező férfiközpontúságtól megszabadulva.Azt eddig is tudtam, hogy a japán nagyvárosok forgalma elrettentő lehet még egy budapesti lakos számára is. De azt most éreztem át igazán, hogy a tokiói vagy oszakai tömegközlekedés csúcsidőben milyen lehet valójában, hogy fővárosunk metrójáratainak vagy autóbuszainak zsúfoltsága tulajdonképpen nevetséges megpróbáltatás egy reggel nyolc órai tokiói metró utaslétszámához képest. Ha tele a vonat, egy japán akkor is csak annyit mond: félig tele van, ugyanis a teljesen tele számára azt jelenti, ha egyetlen centiméter sincsen az utasok között, ami egyébként szintén elég gyakori jelenség. Nagyjából ugyanez érvényes a szombat éjszakai szórakozóhelyekre is.Megtudtam, hogy a náthás japánok a külvilágban többnyire orvosi maszkot hordanak, hogy ne fertőzzék meg embertársaikat. Megtudtam, hogy Japánban a tavaszi cseresznyevirágzás olyan népszerű ünnep, hogy a média a meteorológiai jelentésekhez hasonlóan folyamatosan közli azokat az időpontokat és helyeket, ahol a legteljesebb pompájában lehet követni a cseresznyevirágzás alig néhány napos csodáját. De körülbelül ugyanilyen köztiszteletnek és rajongásnak örvend az őszi levélhullás is, amikor a japánok csoportosan zarándokolnak el a legmenőbb falevél-hullató tájakra és vidékekre. Főként a nevezetes japán juhar bíbor levelei képesek szépek lenni. Megtudtam, hogy Japánban a karácsonyt legfeljebb ajándékozással ünneplik meg, de akkor nem úgy mint nálunk nem holmi haszontalan kacatokat, hanem valóban hasznos dolgokat adnak egymásnak, például egy karton sört vagy 5 liter étolajat.Szembesültem azzal, amivel egyébként Ryu Murakami regényében már találkoztam, hogy Japánban az Újévaz igazi ünnep, ilyenkor már hajnali háromkor mindenki egy sinto templom felé veszi az irányt, hogy megszentelje az új esztendőt, majd pedig közös családi programként megnézik a napfelkeltét.Megtudtam, hogy Hirosimában egy szomorú múzeum gondoskodik arról, hogy bemutassa, milyen pusztulást vitt végbe az atombomba. Ebben a múzeumban őrzik az egyik túlélő kislány, Szadako papírdarvait is, aki pár évvel a csapás után lett gyógyíthatatlan beteg, s egy ősi legenda hatására, amely gyógyulást ígér, ha valaki ezer papír-darumadarat meghajtogat, ő lelkes munkába fogott, ám az ezredikre már nem jutott ideje, sajnos meghalt. Az elkészült papírdarvak is megtekinthetők a múzeumban. Ismét szembesültem azzal az információval, hogy bár Kiotóban számos álgésa pózol az utcákon, igazi gésával sajnos már csak ritkán találkozhatunk, és legfeljebb súlyos milliókért tölthetünk el vele egy szép estét.A japán konyhával kapcsolatban kevés újdonsággal találkoztam, az viszont határozottan megnyugtatott, hogy mérgező fugut csak az arra hivatalos engedélyt kapó profi vendéglők szolgálhatnak fel. Viszont megdöbbentett, hogy a japán filmekből ismerős jakuza-világ még ma is létezik, sőt, a japán kultúra fontos része ma is, a hatóság már meg sem próbálkozik a felszámolásával. Mi több, néhány katasztrófa alkalmával, földrengéseknél például, maguk a jakuzák bocsátottak helikoptereket és más egyéb segítséget a japán kormány és a bajba került lakosság részére.Megtudtam, hogy egyik kedvenc mozimban, a Lost in translation című filmben látott kiotói fa, amelyen papírdarabok lengedeznek, lényegében jóslatokat tartalmaz, amelyeket konkrét szándékkal kötözgetnek az ágakra: ha a jóslat kedvező, azért, hogy beteljesüljön, ha pedig nem túl szép jövőt vetít előre, hát azért, hogy elragadják és megsemmisítsék az istenek. Azt eddig is tudtam, hogy Japánban minden életkörülmény, szokás, az étkezésektől kezdve a lefekvésig, akkurátus előírások és precíz procedúrák árán végezhető csak el, de az engem is megdöbbentett, hogy például egy szamurájkard szimpla nézegetése is meghatározott módszert igényel, amelyet ha nem tart be a kedves idegen, a körülötte ólálkodó belföldiek máris tanácsokkal látják el.Nos, ilyen és ehhez hasonló érdekességeket tár fel Soós Viktória kötete, amely még a japán nyelv titkainak is szentel egy fejezetet. Novics János (boltvezető)

Jó ez a könyv. Színes, érdekes, humoros. Sok kép van benne. Érdemes megvenni. Ennyit simán megér. Többet nem mondok :D