"Engem a Szellem izgatott az egészben. Szüleim korábban oda-vissza felolvasták a Lamb-testvérek Shakespeare-meséit. Amikor már én is tudtam olvasni, legtöbbször ez akadt a kezembe, és valahogy mindegyik történet közül a Hamlet ragadta meg legerősebben a képzeletemet. Alig vártam, hogy eljusson a szomszédos moziba a filmváltozata. Emlékszem, hogy bámultam a kirakatot, amelyben a következő műsort hirdették: HAMLET, dán királyfi. A képeken pontosan az én Hamletem nézett vissza rám. Pontosan ilyennek képzeltem, akárcsak mindazok, akik a háború utáni években ismerkedtek a világgal. A kamaszkor tudatlanságának meg a háború alatti filmforgalmazásnak köszönhettem, hogy nem ismertem Laurence Olivier-t. Nem tudhattam, hogy számos színpadi és filmsiker van már mögötte, hogy több filmben eljátszotta a hollywoodi filmsztár szerepét is, kackiás Clark Gable-bajusszal. Hamletként ismertem meg, és ez az élmény egész életemre kihatott. Akármikor, akármilyen körülmények között találkozom más Hamletekkel, Olivier szomorú, réveteg tekintete mindig megjelenik előttem. Tőle próbálok eltávolodni, elszakadni, vagy a reménytelen kísérlet után visszatérni hozzá. Ő az origó, a kiindulás, a huszadik századi Shakespeare- játszás koordináta-rendszerének kezdőpontja a számomra. Othello szerepében A Hamlet (1948) rendezésével nagydíjat nyert Velencében, filmjét és alakítását pedig Oscar-díjjal jutalmazták. Fogadtatása azonban távolról sem volt egyértelmű. Amerikában a darab "durvaságain" döbbennek meg, az angol kritika egy része a mű "freudi" vonatkozásainak túlhangsúlyozását és az egyetemes távlatok leszűkítését kifogásolja. A nagy tekintélyű német filmkritikus-szerzőpáros, Ulrich Gregor és Enno Patalas sokáig etalonnak számító Filmtörténete (Geschichte des Films, 1962) még tizennégy évvel a film keletkezése után is így ír: "Hősei köré valóságos Helsingőrt épített, amely egy igazi tenger partján fekszik. Az a szigorú precizitás, amellyel a díszletek készültek, és amellyel a kamera rögzítette (Olivier mélységélességgel dolgozott), gyakran szembekerül a szöveggel. Mivel ráadásul a szükséges rövidítésekkel ezen a darabon nagyobb erőszakot követ el, mint az általa filmre vitt többi Shakespeare-műveken, és mivel ő maga közismerten rosszabb Hamlet, mint amilyen V. Henrik vagy III. Richárd, ez a mű lett Olivier leggyengébb Shakespeare-filmje." Színészként mindhárom saját rendezésű Shakespeare-filmjében biztosra akart menni: szerepeit jóval korábban és sokszor eljátszotta színpadon. V. Henrikkel és Hamlettel harmincévesen, 1937-ben találkozik, Richárd alakját pedig a háború végén, 1944-ben ölti magára először. Egy évvel korábban, mint ahogy a brit Tájékoztatásügyi Minisztérium két "propagandafilmről" tárgyal vele. Az egyik, A túlsó part (The Demi-Paradise, 1943) a szovjet szövetségeseket hivatott a közvélemény szemében kedvező színben feltüntetni. Anthony Asquith vígjátékában Olivier egy szovjet hajóépítő mérnököt játszik, aki erős és hiteles orosz akcentussal töri az angolt, meg ironizál a brit kapitalizmus ellentmondásain. A másik ajánlat sokkal inkább találkozik Olivier ambícióival: arra kérik, filmesítse meg Shakespeare korai királydrámáját, az V. Henriket. Azaz készítsen filmet egy győztes, igazságos háborúról a II. világháború utolsó évében. Shakespeare Henrikje a jog és igazság nevében kezd háborút a franciák ellen, felelősségteljes tanácsokat kér püspökeitől, és egész hadjáratát az emberiesség jellemzi. De Olivier filmje túllép az aktuálpolitikai feladaton és a kézenfekvő párhuzamokon. Első filmrendezése a színházról szól; tisztelgés az Erzsébet-kori színház előtt. Egyszerre monumentális történelmi film és meghitt, személyes vallomás élete legnagyobb szerelméről, Shakespeare- ről. Először a XVI. századi London látképe jelenik meg, korabeli francia miniatűrök és itáliai festmények idézik Shakespeare korát, majd belépünk a Globe Színház nézőterére. Éppen előadásra készülnek. A prológusban felkérik a közönséget, engedje szabadon szárnyalni képzeletét, hogy a színpadon, "e kakasvívó porondon" a két királyságot lássa, ahol a történet játszódik. Aztán szétnyílik a függöny, egy ideig még filmre vett színházi előadás zajlik: Canterbury érseke és Ely püspöke tanácskoznak. A király figyelmét egy francia hadjáratra kell irányítani. A francia követek megsértik a királyt, amire Henrik hadüzenettel válaszol. Észrevétlenül átlépünk a színpad világából a "valóságba", az eredeti helyszínek közé, hogy felidézzük a hazafiságról szóló tanulságos történetet. Az angol közönség mindig szerette ezt a szigetországon kívül ritkán játszott drámát. Coventry után, a londoni bombázások idején Olivier filmje bizonyára még hevesebben megdobogtatta a közönség szívét, mint annak idején Lord Chamberlain társulatának előadása a Curtain Theatre- ben, vagy a Globe-ban, ahová a végén visszatérünk. Katalin és Henrik pompás esküvőjét már ismét a színpadon ünneplik, a Globe nézőinek lelkes tapsától kísérve. A film záró képei ismét a Globe épületét mutatják madártávlatból, majd a korabeli Londont látjuk. "Mit jelent egy olyan film, mint például az V. Henrik?" - teszi fel a kérdést André Bazin, a neves francia filmesztéta. - "Elsősorban Shakespeare-t, mindenki számára. Még inkább Shakespeare drámaköltészetének pompás megvilágítását. A leghatásosabb és leginkább magával ragadó színházi pedagógiát. Drámai műveinek megfilmesítése nemcsak a virtuális közönséget növeli, [...] hanem a színházi előadásokra is sokkal jobban felkészíti a közönséget." Bazin az V. Henrik filmváltozatának példáján látja saját paradox tételének legkézenfekvőbb igazolását, amely szerint a színház megfilmesítése annál sikeresebb, minél inkább hangsúlyozza a színpadi elemeket. Olivier egy pillanatra sem próbálja elfeledtetni, hogy a darab színpadra készült, és ennek érdekében nemcsak a költői szöveghez marad hűséges, hanem színdarabot rendez filmes eszközökkel. Titus Andronicus szerepében Vivien Leight-tel A III. Richárd (1955) megfilmesítéséhez más becsvágy vezette. Hét évvel a Hamlet és tizenegy évvel a II. világháború befejezése után a zsarnokság anatómiáját akarta feltérképezni. Monumentális freskója tudatosan követi Eizenstein iskoláját. Nemcsak a bosworthi csata megjelenítésében (amellyel egyébként nem volt megelégedve; "még a jól sikerült felvételeket is megszeplősítette a sok apró lopás mindnyájunk mesterétől, Eizensteintől" - írja), vagy az expresszív és az Eizensteinre még inkább jellemző ún. attrakciós montázs gyakori alkalmazásával, de képi kompozícióival, képkivágásaival, hatalmas tereivel, a földön megjelenő, démonian elrajzolt árnyékokkal, egész festőiségével emlékeztet a Rettegett Iván (1944-45) filmnyelvére. Szimbolikája túllép a Hamletben alkalmazott, gyakran közhelyes képsorokon. Füst Milán joggal nehezményezte Olivier Hamletje kapcsán, hogy milyen sovány vigasz a nézőnek Shakespeare szavainak lávafolyama helyett fonnyadt vízililiomokat kínálni, vagy a "Lenni vagy nem lenni" drámai hullámzását a tenger valóságos morajával megsegíteni. A hatás érdekében most is alkalmaz közhelyeket, illusztratív vágásokat (Clarence gyilkosainak a félhomályos börtön falán elhelyezett feszületre rávetülő árnyéka, vagy a Hastings lefejezését szemléltető véres bárdra rímelő felmosórongy, amellyel valaki egy küszöböt mos), de a film mégis inkább szikár, szinte tudományos pontossággal ábrázolja a hatalom megszerzésének és elvesztésének folyamatát. Hamlet szerepében A film a koronáról szól. Koronázással kezdődik (Olivier korábbról, IV. Edwardnak a VI. Henrik III. részében lezajló koronázásával indítja a történetet), koronázással folytatódik és koronázással végződik. A korona közelijéről nyit a kamera a szertartásra, a királyi család idilli csoportjára. A "fuvolázó békekor" képeit látjuk. A népes gyülekezetben együtt ácsorog Gloster, a későbbi III. Richárd és hozzá hasonlóan machiavellizmusra hajlamos cinkosa, Buckingham herceg (Ralph Richardson). A tömeg kivonul az utcára, a nép ünnepel, mindenki boldog. Az "operai" képsor után a tágas trónteremben Gloster egyedül marad. A koronát bámulja, majd totálképből bejön a kamera közelébe, hogy megossza velem a gondolatait. Nem sántít, nem púpos. Pontosabban: nagyon vigyáz, hogy ne sántítson, és jelmeze nagyon ravaszul elrejti előlünk másik testi fogyatékát, elferdült gerincét. Csak most kerül sor a drámát indító híres monológra ("York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át..."). Olivier Glostere megnyerő és szelíd. Számít az együttérzésemre. Kifejezetten hozzám beszél. Annyira magányos, hogy az én társaságommal is kénytelen beérni. A film során sokszor használja ezt a behízelgő hangot. Hajlamos vagyok rá, hogy megértsem őt. Talán még el is túlozza a rútságára vonatkozó utalásokat. Talán nem is igaz, hogy "torzult, félig-kész", hogy idő előtt, "bénán s idétlenül" jött a világra. Olivier elegáns, finom. Kacska kezét kesztyű rejti. Igazi főúr. Első hangjai szinte emlékeztetnek Hamlet beszédmódjára, retorikájára. Csak van valami megfejthetetlen disszonancia a lényében. A külseje más. Más az arca, a termete, és ennek következtében a szándékai is megváltoztak. Olivier rejtőzködő színész. Nem magára húzza a szerepeit, nem saját külső és belső adottságait hordozza szerepről szerepre, mint a filmsztárok. Elbújik a szerepek mögé. Minden szerepében drasztikusan megváltoztatja külsejét. Már V. Henrikként alkalmazott orrgittet. Az orr finom átalakítása döntően képes megváltoztatni az arc karakterét. Manapság, amikor a maszkírozás a többi hagyományos szerepkonvencióval együtt kiszorul a színházi előadásokból és a filmvászonról, némileg avíttasnak tűnik Olivier igyekezete, hogy átigazított orra erőteljesebben érzékeltesse Henrik eltökéltségét, határozottságát. Hamletként a szőke haj érzékelteti "dánságát", nem e világi lényét, idegenségét. Hajviselete ugyanakkor modern, a film korabeli divatjának is előtte jár. (Olyannyira, hogy még Vámos László és Gábor Miklós 1962-es, Madách színházi előadásának első változata is átveszi az emblematikussá lett Hamlethajviseletet.) Richárdként ismét az orrával manipulál. Ez az orr is célratörő és eltökélt, mint Henriké, de az alig érzékelhető, hihetetlen gonddal megformált szerv ezúttal cinikus, könyörtelen és agresszív is. Kissé a száj fölé hajlik. Nagyon ravasz színészi és rendezői segédeszköz: nem kell eljátszani a szerep fő jellemvonásait, hiszen azt láthatóan magán viseli, mint a commedia dell'arte maszkjai. Sőt, megteheti, hogy ellene játszik a látszatnak. Mintegy rácáfol a külsejére. A naiv mozinézőt, aki most találkozik először a történettel, alighanem rabul ejti Olivier varázsos egyénisége. A "komédiás" Richárd, amely a szerep első alakítója, Burbage óta a siker záloga, most új megközelítésben áll előttünk. Olivier Richárdja nem alakoskodik. Hiteles és meggyőző szerelmes Lady Annával (Claire Bloom), okos és racionális politikus, akinek hamleti magányossága épp olyan lenyűgöző, mint ellentét-párjáé. Nem Marlowe monstruózus hőseinek leszármazottja már, hanem a késői Shakespeare- hősök összetettségét sejteti. Nincsenek is a filmben hozzá méltó ellenfelei; a darab cselekményén kívül álló, rémítő átkokat szóró Margit királyné alakját száműzte a rendező, a többiek pedig - a minden politikai ambíciót nélkülöző, Richárd testvéri szeretetében élete utolsó percéig vakon reménykedő Clarence (John Gielgud) kivételével - ugyanolyan könyörtelenek, ha céljaik elérése a tét, mint későbbi királyuk. Csak nem rendelkeznek annak kivételes képességeivel. Egy-egy pillanatra azonban mégis kiesik a szerepéből; mint például a királyfiakkal való találkozásnál, amikor a kiskamasz yorki herceg idétlen megjegyzést tesz Gloster púpjára. ("Bácsim, bátyám mindkettőnket gúnyol. / Mert kicsi vagyok, akár egy majom, / Azt hiszi, majd válladon hordozol.") A tréfa ártalmatlan és csacska, a többiek alig veszik észre az élét. A filmben Olivier mégis az egyik legfélelmetesebb pillanattá emeli Richárd néma reakcióját. Az eredeti szövegben a válladon szó a mondat végére esik ("He thinks that you should bear me on your shoulders"), így a színész reagálása élesebbé válhat, mint a magyar szórend szerint. Richárd háttal áll a kamerának, sejtjük a ruhája alatt gondosan elrejtett púpját, majd amikor a "shoulders" szó elhangzik, megfordul, a zene hirtelen felcsap, a szeme rettenetes villámokat szór. Itt és most születik meg benne a hercegek halálos ítélete. Az a döntés, amelyre nélkülözhetetlenül szüksége van végső célja, a trón eléréséhez, és amelytől még legfőbb vazallusa és kicsinyített mása, Buckingham is visszaretten. Attól kezdve, hogy hitelesen eljátssza utolsó szerepét, a koronától vonakodó politikust, attól kezdve, hogy királlyá koronázzák, egész lénye megváltozik. Nincs szüksége többé hiteles színészi eszközökre. Most már megmutathatja igazi arcát. Az igazi Olivier-Richárd egyetlen eszelős fortissimóban jut el a hatalom csúcsától a bukásig. Az anatómialecke második fele gyorsan lezajlik. Lidérces álmának kísértetei - Clarence, Hastings, Buchingham, Lady Anna és a többiek - nagyon is valóságosak. Richárd még lovon vágtat Bosworth mezején, amikor koronája leesik a fejéről és elgurul. Nem csak Richmond győzi le. Körülveszik őt a katonák, egykori hívei és mindenkori ellenségei, rárontanak és meglincselik. Olivier vonaglik, rángatódzik, mint a levágott csirke a baromfiudvar porában. Utolsó erejével magasba emeli a kardját, mintha megváltást remélne. Nincs megváltás. Véres tetemét úgy dobják fel az egyik ló hátára, mint egy jól sikerült vadászat végén a zsákmányt. Lord Stanley megtalálja egy bokorban az elgurult koronát. Felveszi. Mosolyogva elindul vele mostohafia, Richmond tábora felé. A rózsák háborújának vége. Happy end. A kamera ráközelít a koronára. Olivier rejtőzködő színészetére egy másik monumentális példa Othelloalakítása. A szerepet a Nemzeti Színházban játszsza el ötvenhét éves korában, Shakespeare születésének négyszázadik évfordulóján. 1963-ban nevezik ki az Old Vic épületében megszervezendő National Theatre élére. Az első, 1963/64-es szezonban kerül sor az Othello premierjére, John Dexter rendezésében. Egy évvel később Stuart Burge filmre veszi az előadást. Olivier állítása szerint a kiváló színikritikusból lett dramaturg, Kenneth Tynan beszélte rá a szerep eljátszására. (Ő az a munkatárs, akinek a kedvéért kitalálja a "literary manager" elnevezést az angolszász területen addig ismeretlen munkakör megnevezésére.) Tynan állítólag így szólt hozzá az egyik első műsorterv-megbeszélésen: "És természetesen eljátszod az Othellót, hiszen a többit már mind eljátszottad. Az emberek nem értenék, miért épp ettől rettensz vissza." Olivier eleinte hallani sem akar róla, hiszen a szerep "nem neki való", nincs meg hozzá a megfelelő hangja. "Othellóhoz sötét, lilás, fekete, bársonyos basszus hang illik." Színészi becsvágya mégis arra készteti, hogy megfontolja a javaslatot. IV. Henrik szerepében Felkeresi a Royal Academy of Dramatic Arts beszédtanárát, Barry Smitht, akivel hozzálátnak beszédhangja "átképzéséhez". Az eredmény: a hang regiszterét hosszas gyakorlás után sikerül lemélyíteni anélkül, hogy mesterkéltnek hasson. Kívülről próbálja megközelíteni és birtokba venni a szerepet. Először a külsejét kell tisztáznia. "Sokat beszélgettem Johnnie Dexterrel, és végül eldöntöttem, milyen legyen a külsőm" - írja. "Elvetettem a modern, kompromisszumos tendenciát, amely Othellóból tejeskávé színű, született arisztokratát farag. Ezt megfutamodásnak tartottam, amely tulajdonképpen merő sznobizmusból fakad; eszerint a mór nem keltheti valóban nemes mór képzetét, ha túl fekete, és túlságosan elüt a nemes fehérektől. De Shakespeare ťduzzadt ajkakról Ť, ťkormos mellrőlŤ beszél, önmaga pedig azt mondja magáról, hogy ťfeketeŤ." Az utolsó külsőség, amely a színész számára akár kulcs lehet a szerep végső formába öntéséhez, csak az egyik öltözéses főpróbán jut eszébe: hogy mezítláb fog játszani. Eszébe jut egy korábbi, nem túl kellemes megjegyzés, amely Seneca Oedipusával kapcsolatos. Ebben a szerepben is mezítláb jelent meg az V. felvonásban, és valaki kifogásolta, hogy az indulatosabb kitöréseknél mindig magasba emelkedett a nagyujja. Most megkísérli mindkét talpát laposan a földön tartani járás közben, amitől hullámozni kezd a csípője. A kritika később ezt a párducszerű mozgást emelte ki alakításából, mint a bonyolult jellemábrázolás kulcsát. Az Othello filmváltozata alapján színpadi színészként is felidézheti az utókor Olivier ki ételes művészetét. Bár az alak újraélése a forgatás körülményei között nyilván módosult, szerepépítése, eszköztára, az előadás formai és tartalmi jellemzői aligha változtak. John Dexter rendezése - még a hatvanas évek világszínházi törekvéseinek tükrében is - hagyományőrzőnek számít. Nincs benne semmi hivalkodó. Nem "kitalálja" a darabot, hanem pontos elemzéssel segít színészeinek eligazodni egy nyomasztó remekmű útvesztőiben. A díszletek nem illusztrálnak, nem utalnak konkrét színhelyekre, csak teret biztosítanak a drámai helyzetek kialakulásához. Néhány oszlop, árkádsor, lépcső tagolja a játékteret. Színvilága a sárga különféle fajtáiból és árnyalataiból tevődik össze: okker, terrakotta, homokszín, ehhez igazodik a horizont tónusa is. A ruhák viszont hivalkodóak. Súlyos brokát köpenyek, fejdíszek, láncok, ékszerek, fegyverek egészítik ki a szereplők viseletének pompáját (díszlet- és jelmeztervező: Joselyn Herbert). Nagyon szertartásosak és kimódoltak a protokoll szabályai: hosszas meghajlások, kézcsókok sejtetnek egy szigorú etikett közé szorított, roppant fegyelmezett világot. Ennek próbál megfelelni Othello is, amíg elhatalmasodó indulatai engedik. Othello hófehérben jelenik meg először. Nyakában hatalmas kereszt (ez később több változatban, de mindig domináns módon tűnik fel öltözetén). Vallásosságára utal az is, hogy gyakran vet keresztet. De néha egy-egy mohamedán gesztus, köszönetnyilvánítás árulkodik származásáról, másságáról. Egész viselkedésében van valami titokzatos óvatosság, az idegen alkalmazkodási szándéka. Meg akar felelni a velencei szokásoknak. Ezért ő pontosabb és körültekintőbb a többieknél minden érintkezésben. De most boldog. Nem nagyon figyel a környezetére, Jago (Frank Finley) locsogására. Máshol járnak a gondolatai. Szerelmes. Egy szál vörös rózsát tart a kezében, amelyet többször egymás után szórakozottan és kissé affektáltan megszagol. Még Brabantio szitkozódása sem hozza ki a sodrából. Ő a legnyugodtabb a szenátusban is. Bőrszínéhez sötétített hangja azonban nem szépen zengő operai basszbariton. Kissé érdes. Érdessége csak akkor múlik el, amikor Desdemonáról beszél. Amikor gyönyörűséges elbeszélésében szerelmese szavait idézve odaér, hogy "'Twas pitiful, 'twas wondrous pitiful" ("Szánnivaló, csodálatosan szánnivaló"), könnybe lábad a szeme, vagy inkább az enyém, aki nézem és hallgatom. Egyszerre szólal meg Desdemona, akit mi még csak ezután fogunk megismerni, és a szerelmes férfi, aki minden porcikájával felolvad szerelme tárgyában. Olivier, aki mindenre képes már, amire valaha színész képes volt, aki úgy bánik mesterségesen lemélyített hangjával is, mint egy mesterhegedűvel, már nem engedi meg az elemzést, a spekulációt. Pedig ő maga is egy mérnök precizitásával, lépésről lépésre építette föl szerepét, azzal a nem titkolt hiú céllal, hogy elkápráztasson. Hogy ide nézzetek, mi mindent tudok már a színházról, a színészetről, hogy ebben a "nem nekem való" szerepben is úgy fel tudok olvadni, hogy közben elfelejtitek, ki vagyok valójában. Ahányszor Desdemona (Maggie Smith) megjelenik, Olivier Othellója számára megszűnik a külvilág. Erre még akkor is képes, amikor Jago már kivetette a hálót, és heves kételyei ébrednek hitvese hűségét illetően. Jagónak keményen meg kell küzdenie ezzel a szerelemmel. A megjelenő Desdemona még sokáig képes kitörölni férje fejéből mindazt a gyanút, amit ő annyi gonddal, körültekintéssel, ravaszsággal belétáplált. Amikor pedig hozzáér, és gyengéden megsimogatja koromszínű arcát, végképp megremeg a gyengeségtől. Olivier és Dexter felfogásában Othello beteg. Rohamát nem a felgyorsult önhipnózis okozza, hanem dysarthria, vagyis beszédzavar. Ezt felfokozott érzelmi stressz is kiválthatja. "Othello krízise nem kaleidoszkopikus képek riasztó sorozatának, hanem az agy és a beszédmechanizmus közötti kapcsolat megszakadásának következménye" - jegyzi fel a naplójában Olivier. Jago alighanem tisztában van ezzel, olyan gyakorlott mozdulattal tolja tábornoka fogai közé a kést, mint aki nem először tanúja hasonló roszszullétnek. A szerep kulcsa Olivier értelmezésében és szerepépítésében a IV. felvonás 1. színének szaggatott és prózában eldadogott szövege ("Lie with her! lie on her!...") és az azt követő ájulás. De betegségének korábban is adja néhány jelét, amikor a szokásos tirádák helyett csak szavakat mormol az elvesztett kendőről. Az utolsó jelenetben ismét hófehérben jelenik meg, mint az előadás elején. Most már szelíd, beletörődött a megváltoztathatatlanba. Ugyanolyan szerelmesen nézi alvó hitvesét, mint az első éjszakán. Gyengéden megcsókolja. Milyen kár, hogy meg kell halnia. Úgy látszik, Desdemona is beletörődik sorsába. Hozzásimul férjéhez. Aztán Othello egy párnát szorít az arcára. Mindent úgy tesz, ahogy eltervezte. Pontosan, céltudatosan. Nincs benne semmi színpadias és semmi szenvedélyes. Csak akkor ragadja el még egyszer utoljára az indulat, amikor megtudja, hogyan került valójában a kendő Cassióhoz. Akkor megragadja a halott Desdemonát, rázza, mintha megpróbálna mindent meg nem történtté tenni. Aztán szerelmesen átkarolja. Így végez magával is, ebben az ölelésben, egyetlen mozdulattal: egy sebész biztonságával átvágja nyaki ütőerét. Olivier pályafutása egy kivételes művész kivételes sikersorozata. Mindent eljátszott, amit akart, és mindent megkapott, amire vágyott. Olyan korszakban élt és alkotott, amely Shakespeare korához hasonlóan - Füst Milán megfogalmazása szerint - "lángözön" volt. Ezúttal a brit színház óriásainak lángja világította be Európát és az amerikai kontinenst: Ralph Richardson, John Gielgud, Laurence Olivier és Michael Redgrave jóformán egyszerre indultak a pályán, szinte egy időben lettek az Old Vic tagjai, valamint barátok és vetélytársak. Egyszerre, vagy néhány év eltéréssel voltak Romeók, Mercutiók, Hamletek, Learek, Macbethek, III. Richárdok, Shylockok. Meg Csehov, Ibsen drámáinak hősei. Rendezték egymást, partnerek voltak, és vitatkoztak. Talán azért, mert majdnem ugyanazt gondolták a színházról, egy-egy drámáról vagy szerepről. Mind a négyen nemesi címet kaptak, mert a Brit Királyságban a művészet harcmezején szerzett kivételes érdemekért ugyanolyan elismerés jár, mint egy háború vagy csata megnyeréséért. Olivier-t 1947-ben ütik lovaggá, 1970- ben pedig megkapja a Lord Olivier of Brighton címet. Surrey megyében, Dorkingban született 1907. május 22-én, Gerard Olivier tiszteletes harmadik gyermekeként. Hároméves, amikor a család Londonba költözik. Tizenöt évesen lép először színpadra egy iskolai előadáson, és mindjárt Shakespeare- szerepben: Katalint játssza A makrancos hölgyben. Ebben a szerepben látja őt a híres tragika, Ellen Terry, Gordon Craig édesanyja, és nagy jövőt jósol neki. 1926- ban végez a Central School of Speech Training and Dramatic Artban. A birminghami Repertory Companyhoz szerződik, ahol a Macbeth Malcolmját alakítja. 1935-ben Romeo és Mercutio (John Gielguddal váltják egymást a két szerepben). 1936-tól az Old Vic tagja, ekkor játssza először Hamletet, majd a Vízkereszt Böffen Tóbiását, V. Henriket és Macbethet. 1938-ban az Othello Jagójaként és a Coriolanus címszerepében mutatkozik be New Yorkban. 1944-től az Old Vic igazgatója Ralph Richardson társaságában. Richardson Peerje mellett a Gomböntő Ibsen Peer Gyntjében, majd III. Richárd és a Ványa bácsi Asztrov doktora. 1945-ben Seneca Oedipusát, majd egy ausztrál turnén a Lear király címszerepét játssza. 1948-ban ismét III. Richárd az Old Vicben (ez a legtöbbször játszott szerepe), aztán egy évadon belül eljátsszák feleségével, Vivien Leigh-vel Shaw Caesar és Kleopátrája és Shakespeare Antonius és Kleopátrája címszerepeit. Az ötvenes évek első felét ismét New Yorkban tölti, majd a stratfordi Shakespeare Memorial Theatre-ban a Titus Andronicus címszerepét (Lavinia: Vivien Leigh, rendező Peter Brook) és a Vízkereszt Malvolióját alakítja. III. Richard szerepében Claire Bloommal 1957-ben eljátssza Osborne A komédiás (The Entertainer) című drámájának főszerepét, Archie Rice-t, amelyből két év múlva filmet készítenek (rendező: Tony Richardson). Ugyancsak 1957-ben elvállalja Marilyn Monroe-val A nagyherceg és a táncosnő című film rendezését és férfi főszerepét. 1961-ben feleségül veszi a lányát, Jean Rice-t alakító Joan Plowrightot. Hatalmas színpadi életművét Ibsen Solness építőmesterének címszerepe (1964), Strindberg Haláltáncának Edgarja (1967), Anouilh Becket című drámájának II. Henrikje (1969) és A velencei kalmár Shylockja (1970) teszi teljessé. 1970- ben filmet készít másik kedves szerzője, Csehov művéből, a Három nővérből, és eljátssza benne Csebutikin szerepét. 1974- ben lép fel utoljára színpadon, Trevor Griffith A párt (The Party) című drámájában, John Dexter rendezésében. 1973-ban nem egészen önszántából és nem minden keserűség nélkül távozik a brit Nemzeti Színház éléről. Az utolsó fél évadot utódjával, Peter Hall-lal közösen irányítják. Hall "búcsúajándékaként" még rendez egy Priestley-drámát, Az éden végét (Eden End) felesége főszereplésével, aztán - egészségi okokból - végleg búcsút mond a színpadnak. Élete hátralevő tizennégy esztendejében csak filmen és televízióban vállal szerepeket. 1975-ben megkapja a legmagasabb brit értelmiségi kitüntetést, az Order of Meritet. Valamennyi titulusa, díja és kitüntetése között mégis arra a legbüszkébb, hogy egy villanymozdonyt nevezett el róla a Brit Államvasutak London Midland körzetének főigazgatója. A "Laurence Olivier" elnevezésű mozdony vontatja a eustoni pályaudvarról Wolverhamptonba közlekedő gyorsjáratot. (Korábban Francis Drake-ről, Winston Churchillről, William Shakespeare-ről és Robert Burnsről is neveztek el mozdonyt.) 1983-ban még egyszer eljátssza a Lear király címszerepét egy televíziós produkcióban. Alakításáért Emmy-díjat kap. Otthonában, a Sussex grófsági Steyningben éri a halál, családja körében, nyolcvankét éves korában, 1989. július 11-én. Hamvai királysírok között, Nagy-Britannia nagyjainak panteonjában, a Westminster Abbeyben pihennek. BALOGH GÉZA Irodalom: - Laurence Olivier: Egy színész vallomásai, Bp., 1985. - Ulrich Gregor-Enno Patalas: Geschichte des - Films, Gütersloh, 1962. - Filmek könyve, szerk.: B. Egey Klára, Bp., 1967. - André Bazin: Qu'est ce que le cinéma?, Párizs, 1961. - A III. Richárdból vett idézetek Vas István fordításából valók." Forrás: http://uj.criticailapok.hu/index.php?option=com_content& view=article&id=28522