Magyargyerőmonostori báró. Író, publicista, politikus. A magyar romantikus regényirodalom Jókai Mór mellett legnagyobb alakja. Édesapja Kemény Sámuel (1758-1823), édesanyja Csóka Rozália (1780-1855). 1820-1823 között járt elemi iskolába Zalatnán. 1823-1834 között a nagyenyedi kollégiumban tanult jogot. 1834-1835 között részt vett az országgyűlésen, ahol barátságot kötött Wesselényi Miklóssal. 1835-1837 között Kapudon élt édesanyjával. A marosvásárhelyi királyi táblánál fejezte be jogi tanulmányait. 1837-ben a Nemzeti Társalkodó közölte első cikkeit. 1838-1839 között Kolozsvárott főkormányszéki írnok. 1839-1840 között a bécsi egyetemen természettudományi előadásokat hallgatott.
1840-ben Kolozsvárra költözött, ahol az Erdélyi Híradó egyik szerkesztője lett 1841-1843 között. 1843-ban írt röpiratában (Korteskedés és ellenszerei) a megyék önkényeskedésére világított rá. Előbb Széchenyi István híve, 1846-ban Eötvös József és a centralisták mellé állt. 1847-ben Pestre költözött és a Pesti Hírlap munkatársa lett. A szabadságharc alatt képviselő, majd belügyminisztériumi tanácsos. Követte a kormányt Debrecenbe, Kossuth Lajost Pestre és Aradra. Világos után egy ideig bujdosott; végül az osztrák hatóságok Pesten internálták. Ekkor írta leghíresebb röpiratait: Forradalom után (1850) és Még egy szó a forradalom után (1851). E két írásában határozottan forradalomellenes álláspont nyilvánul meg. Meg akarja győzni a nemzetet az új helyzethez való alkalmazkodásnak, a korábbi törekvések feladásának szükségéről, az osztrák hatóságokat pedig arról, hogy Magyarországon nincs talaja a forradalomnak és radikalizmusnak, mert a magyar "nemzeti jellem" kizárja ezek lehetőségét, s ezért az abszolutizmusnak sincs értelme. Ámde mindkét részről csak gyanút ébresztett maga iránt; érvelésével egyik felet sem sikerült meggyőznie. E megtorpanása után Csengery Antallal és Kazinczy Gáborral, később Deák Ferenccel kialakították a passzív ellenállás formáit, szervezték az irodalmi életet és a nemzet egyik irányítójává emelték lapjukat, a Pesti Naplót, melynek szerkesztését 1855-ben vette át. 1859-ben, az abszolutizmus gyengülésekor ő elsők között mondta ki, hogy 1848 alapjára kell helyezkedni, de közben elsősorban a nemesi vezető réteg érdekeit tartotta szem előtt. A következő években barátaival együtt készítette elő a kiegyezést. A kiegyezés után már alig volt politikai szerepe. A szerkesztés, az éjszaka végzett, túlhajtott írói munka, zilált anyagi helyzete és a politikai izgalmak felőrölték idegeit. Még a Kisfaludy Társaság elnökségét is (1866-tól) egyre inkább csak forma szerint látta el. Betegsége mindjobban elhatalmasodott rajta, elméje elborult. Hazatért Erdélybe, öccsének pusztakamarási birtokára, ott halt meg. Emlékére Tolnai Lajos 1878-ban irodalmi társaságot létesített Marosvásárhelyen. Eleinte a társadalmi regények és elbeszélések, később a történelmiek vannak túlsúlyban. Regényeiben a sötét háttérbe rendszerint tragikus történetet állít be. Hősei nem közönséges emberek. Botlásaikért aránytalan büntetéssel bűnhődnek.
Művei;
Izabella királyné és a remete, 1837-1838 (töredék)
Korteskedés és ellenszerei, 1843 (I. kötet, II. kötet; forrás: MTDA)
Gyulai Pál, 1847
Forradalom után, 1850
A szív örvényei, 1851
Még egy szó a forradalom után, 1851
Férj és nő, 1852 (A regény szövege)
Két boldog 1852
Szellemi tér 1853
Ködképek a kedély láthatárán, 1853
Eszmék a regény és dráma körül 1853
Alhikmet, a vén törpe 1853
Szerelem és hiúság, 1854
Szív örvényei, 1854
Özvegy és leánya, 1855
Rajongók, 1858
Zord idő, 1862
Élet és irodalom (1883)