A KönyvKereső szolgáltatás csak regisztrált ügyfeleink számára elérhető.
Hogy igénybe tudja venni, kérjük, jelentkezzen be, vagy regisztráljon oldalunkon.
Az életműsorozat negyedik kötetében Gerold László összeállításában
a szerző valamennyi novellája...
Utolsó ismert ár:
4 560 Ft
Ugrás a/ 3oldalra
Az 1960-as évek elején nagy változás történt a vajdasági magyar irodalomban: Egységesen lépett fel egy viszonylag nagy létszámú fiatal nemzedék, amelyik semmiféle közösséget nem vállalt a korábbi, e nemzedék által provinciálisnak tartott vajdasági magyar irodalommal. Ez az úgynevezett Symposion nemzedék a Képes Ifjúság című lap irodalmi mellékletében jelentkezett, majd 1964-ben a Kontrapunkt című antológiában és ugyanekkor létrehozott folyóiratában, az Új Symposionban mutatkozott be. A fiatalok később valamelyest "klasszicizálódtak", de az új eszmék és irányzatok iránti nyitottságukat később is megőrizték. Ennek a nemzedéknek - Tolnai Ottóval együtt - kiemelkedő képviselője volt Gion Nándor. Ő is neoavantgárd kísérletekkel kezdte pályáját, laza időkezelésű, szabad asszociációkban bővelkedő lázadó könyvvel kezdte pályáját, de már az 1960-as évek végén kialakította sajátos, elevenen, fordulatosan mesélő elbeszélői módszerét és stílusát. Művei ettől kezdve legtöbbször szülőföldjén, Szenttamáson és környékén játszódnak. Szemléletükre pedig az eleven meséléssel, visszatérő hősökkel, a képtelen és a természetes dolgok, események keverésével létrehozott "dúsított realizmus" jellemző.
Én gyerekkoromból csak az egyik ifjúsági regény, A kárókatonák még nem jöttek vissza, filmváltozatát ismertem, de a fő sztorira már nem emlékeztem, csak az üvöltésre egy nagy toronyból egy berekben, vagy egy olyan helyen, mint ahol a Tüskevár játszódik. Számomra a legfontosabb a szabadság íze és plasztikus érzékeltetése. Fiatalon van még meg a legnagyobb lehetősége a szabadság érzésének, átélésének és megtapasztalásának jó volt látni ezeken a gyerekeken, hogy ők szabadnak születtek (mint a madár), és a legfőbb törekvésük ezt minél tovább megőrizni. Talán sikerült is nekik, remélem, minél tovább. Szabadon minden fölé emelkedni, szabadon szállni a szélben, szabadon súlytalannak érezni magukat, és gondtalannak lenni, boldognak, önfeledtnek, megkönnyebbültnek, azt tenni, amit és amikor akarunk, akár egy jót üvölteni, ott és annyit amennyit akarunk és ha még ebben egy (két) felnőtt is partner, akkor az még meg is erősítheti ezt a próbálkozásunkat. Érdekesnek láttam, hogy a gyerekek szülei szinte hiányoznak a történetből, talán egy alkalommal kerülnek említésre de visszagondolva, úgy látom, annak idején a mi gyerekkorunk is eltelt szüleink állandó, nyomasztó és fullasztó jelenléte nélkül szerintem kényelmesebb életünk volt akkoriban nekünk, mint a mostani gyerekeknek, akik folyton szem előtt vannak, folyton autón szállítva vannak, folyton kísérve vannak mégis több galiba, probléma és tragédia esik meg velük, mint velünk. Olyan lehetetlen dolognak tartom a vágóhíd madarakkal, ökrökkel, faliórákkal, cowboykalapokkal, virágokkal és hasonlókkal történő kidíszítését, és olyan egyszerű megoldásának az életünk fekete ill. véres foltjainak eltakarásához, felülírásához. Bár egy vágóhíd sosem egy magasztos hely, és sokszor romokig tud amortizálódni mégis a gyerekek elviselhetővé tudták tenni ezt a szomorú, de szükséges helyet a rajzaikkal, sőt mi több, élővé az egykori halálosztás helyét; és beillesztették az ottani, környezetbe. Szívesen megnéztem és nézegettem volna akár órák hosszat is. A regény saját gyerekkorom nyarait juttatta eszembe, újra iskolás voltam, átéltem a fülledt, napos, barátokkal töltött nyarak emlékeit, amiből érdekes hasonlóan hiányoztak a saját szüleink, kevésbé voltak jelen, mint a szülők jelenleg. Jó volt átélni újra ezeket a nyarakat.
Én gyerekkoromból csak az egyik ifjúsági regény, A kárókatonák még nem jöttek vissza, filmváltozatát ismertem, de a fő sztorira már nem emlékeztem, csak az üvöltésre egy nagy toronyból egy berekben, vagy egy olyan helyen, mint ahol a Tüskevár játszódik. Számomra a legfontosabb a szabadság íze és plasztikus érzékeltetése. Fiatalon van még meg a legnagyobb lehetősége a szabadság érzésének, átélésének és megtapasztalásának jó volt látni ezeken a gyerekeken, hogy ők szabadnak születtek (mint a madár), és a legfőbb törekvésük ezt minél tovább megőrizni. Talán sikerült is nekik, remélem, minél tovább. Szabadon minden fölé emelkedni, szabadon szállni a szélben, szabadon súlytalannak érezni magukat, és gondtalannak lenni, boldognak, önfeledtnek, megkönnyebbültnek, azt tenni, amit és amikor akarunk, akár egy jót üvölteni, ott és annyit amennyit akarunk és ha még ebben egy (két) felnőtt is partner, akkor az még meg is erősítheti ezt a próbálkozásunkat. Érdekesnek láttam, hogy a gyerekek szülei szinte hiányoznak a történetből, talán egy alkalommal kerülnek említésre de visszagondolva, úgy látom, annak idején a mi gyerekkorunk is eltelt szüleink állandó, nyomasztó és fullasztó jelenléte nélkül szerintem kényelmesebb életünk volt akkoriban nekünk, mint a mostani gyerekeknek, akik folyton szem előtt vannak, folyton autón szállítva vannak, folyton kísérve vannak mégis több galiba, probléma és tragédia esik meg velük, mint velünk. Olyan lehetetlen dolognak tartom a vágóhíd madarakkal, ökrökkel, faliórákkal, cowboykalapokkal, virágokkal és hasonlókkal történő kidíszítését, és olyan egyszerű megoldásának az életünk fekete ill. véres foltjainak eltakarásához, felülírásához. Bár egy vágóhíd sosem egy magasztos hely, és sokszor romokig tud amortizálódni mégis a gyerekek elviselhetővé tudták tenni ezt a szomorú, de szükséges helyet a rajzaikkal, sőt mi több, élővé az egykori halálosztás helyét; és beillesztették az ottani, környezetbe. Szívesen megnéztem és nézegettem volna akár órák hosszat is. A regény saját gyerekkorom nyarait juttatta eszembe, újra iskolás voltam, átéltem a fülledt, napos, barátokkal töltött nyarak emlékeit, amiből érdekes hasonlóan hiányoztak a saját szüleink, kevésbé voltak jelen, mint a szülők jelenleg. Jó volt átélni újra ezeket a nyarakat.