Åsa Berg Svédország egyik legkeresettebb kommunikációs szakembere – csak épp azokkal nem beszélhet soha, akik a legfontosabbak neki: fiával és unokájával. Hogyan juthat idáig egy látszólag szoros anya-fia kapcsolat? Hogy befolyásolja mindezt az anyós és a meny közti viszony? És lehet-e a hidegháborúból visszaút? Az anyós A válással világszerte berobbanó Moa Herngren nagysikerű családidráma-sorozatának második darabja.

Moa Herngren (1969) a családi drámák mestere. Forgatókönyvíróként többek közt A Patchwork család című Netflix-sorozat társszerzője, újságíróként az Elle magazin svéd kiadásának egykori főszerkesztője, íróként pedig A válás és A nehézsúly szépe szerzőjeként ismerheti a magyar olvasó.

„Minden karakterem emberi, közel sem tökéletes személyiség. Talán pont ez a legfontosabb üzenetem az olvasóknak, hogy mindig igyekezzenek megismerni minden fél motivációját, érzéseit, nézőpontját, mielőtt ítélkeznek.”
(részlet Moa Herngren Nők Lapja-interjújából) 

Ha tehetném, visszamennék az időben, hogy meg nem történtté tegyem a történteket. De akkor egyáltalán nem voltam tudatában annak, hogy az aznap esti tetteim micsoda rémes lavinát indítanak el. Csak kedves akartam lenni.

Andreas és Josefin moziba mentek, én pedig otthon voltam, mosni készültem.  Körbejártam a lakást, az utóbbi időben különösen eluralkodott a káosz, kicsit rendet raktam. Andreas és Josefin nagyon elfoglaltak voltak, nem igazán volt erre idejük. Josefin, tőle szokatlan módon, aznap reggel még bocsánatot is kért a szobájukban lévő rendetlenségért. Semmi gond, mondtam. Szívesen segítek, ha tudok, csak szólniuk kell. Erre semmi szükség, felelte Josefin, már az is nagy segítség, hogy itt lakhatunk. Nagyon örültem a beszélgetésnek, jó kedvem kerekedett tőle, hiszen ezúttal végre ő kezdeményezett, és nem volt olyan zárkózott, mint szokott. Talán ettől az előrelépéstől lelkesedtem be annyira, hogy valami jót akartam tenni.

Az egész felesleges ostobaság volt. Egy idióta véletlen, aminek nem kellett volna megtörténnie. Mielőtt odatettem volna a mosást, benéztem a szobájukba, hátha van szennyesük. Csak segíteni akartam, mert annyira stresszesek voltak. Körbejártam, felszedegettem a padlóról ezt-azt, amit mosnivalónak gondoltam, amikor az ablak melletti szék támláján megláttam Josefin kapucnis pulóverét. Piszkosnak tűnt, ezért felemeltem, és elkezdtem kiüríteni a zsebeit, nehogy benne maradjon valami, amikor az ujjaim egy kemény műanyag tárgyat tapintottak ki. Egy pillanatra azt hittem, hőmérő, aztán rájöttem, mi az. Egy terhességi teszt volt. A kis tesztablakban két csík látszott. Két egyértelmű csík, ami, ha emlékezetem nem csal, a terhesség jele. Ledobtam mindent, és kihátráltam a szobából. Erre nem voltam felkészülve.

Kimentem a verandára, és elővettem a cigarettásdobozt, amit az egyik hamutartóban tartogatok különleges alkalmakra, rágyújtottam, és megpróbáltam feldolgozni az információt, ami az imént tudomásomra jutott.

Josefin terhes. Andreas talán apa lesz. Én pedig nagymama. Ez egyszerre volt valószínűtlen, furcsa és fantasztikus érzés. Ha lehet, talán még valószínűtlenebb, mint amikor sok évvel ezelőtt én magam is megtudtam, hogy terhes vagyok Andreasszal, és anya leszek.

Csak egy gyerekem van. Nekem ennyi jutott. És noha ezt soha nem vallottam be magamnak, mégis vágytam egy kicsit arra, hogy újra anya legyek. Most úgy éreztem, mintha újabb lehetőséget kaptam volna. Andreas által. Természetesen gondoltam már arra, hogy lesznek unokáim. De csak valami nagyon távoli jövőben. Andreas még a harmincat sem töltötte be, és manapság az emberek egyre később vállalnak gyereket. És tudtam, hogy Andreas és Josefin álma egy saját virágbolt, ami rengeteg időt és elkötelezettséget jelent a következő években. Hát ez biztos nem szerepelt a terveik között, gondoltam.

Mély levegőt vettem, próbáltam megnyugodni. Egy terhességi teszt még nem jelent semmit. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz, megtartják-e a babát vagy megszakítják a terhességet. Felmerült bennem, hogy Josefin távolságtartásának talán ehhez is köze volt, és egy kicsit megkönnyebbültem. Talán az, hogy mindig kettesben akart lenni Andreasszal, hogy folyton bezárkózott a hálószobába, egyáltalán nem arról szólt, hogy nem kedvel engem. Terhes, és a hormonjai valószínűleg őrült táncba kezdtek. Miután nemrégiben éltem át egy hosszan elhúzódó klimaxot, magam is tisztában voltam azzal, hogy a test változásai milyen mértékben képesek befolyásolni az ember hangulatát.

Mihez kezdjek most ezzel a csodálatos titokkal? Noha ezernyi kérdésem volt, úgy döntöttem, nem szólok semmit. Sem Andreasnak, sem Josefinnek, sem senki másnak. Fontos volt, hogy ők maguk mondhassák el nekem, akkor, amikor már készen állnak rá. Ha úgy döntenek, hogy megtartják a babát. Én szépen csendben maradok, és kicsit hátralépek. A legkevésbé sem szerettem volna amolyan tolakodó és korlátokat nem ismerő anyósnak tűnni, aki beleszól a magánügyeikbe. Most, hogy úgy gondoltam, kicsit jobban értem Josefint, ez még fontosabb volt. Szüksége van térre, hiszen valószínűleg csak kapkodja a fejét a gondok és gondolatok súlya alatt. Nem csoda, hogy nem érdekelte az a kardigán, vagy hogy olyan ingerlékeny. Hirtelen bűntudatom támadt, amiért annyi negatív dolgot gondoltam róla. Én amiatt kritizálom, hogy mennyire hálás vagy hálátlan, miközben ő feltehetően élete legnehezebb döntése előtt áll. Vajon Stina tudja? Amikor utoljára beszéltem vele, nem úgy tűnt. És nem is állt szándékomban elmondani neki. Szépen meghúzom magam és kivárom a soromat, még ha nem is könnyű magamba fojtani ezt a csodálatos hírt. De tudtam, hogy nem szabad előre örülni. Még ha ez nehéz is, rendkívül nehéz.

Szerencsére másnap volt egy előadásom Örebróban, úgyhogy nem kellett otthon faarcot vágnom, de a fejemben persze csak úgy pörögtek a gondolatok.

Másnap késő este értem haza, és csöndesen beosontam, hogy ne ébresszem fel őket. A lakás sötét volt, a konyha tiszta és rendes. Egyáltalán nem volt rendetlenség, pedig arra számítottam.

Éppen ágyba bújtam, és leoltottam a lámpát, amikor kopogtattak az ajtón. Andreas állt a küszöbön, komoly tekintettel.

Felültem, és felkapcsoltam a lámpát.

– Bocsánat, felébresztettelek?

Andreas megrázta a fejét, aggodalmasnak tűnt. Beszélni akar? Most fogja elmondani, hogy Josefin terhes? Nehéz döntés előtt álltak, és engem elöntött a hála érzése, hogy bízik bennem annyira, hogy megbeszélje velem a gondját.

– Mégis mit gondoltál? – Andreas hangja vádló volt, én pedig zavarba jöttem.

– Hogy érted ezt?

– Te egyszerűen nem ismered a határokat.

– Sajnálom, de nem értem… – kezdtem, aztán elhallgattam.

– Ez magánügy, anya.

– De…

– Jossan megtalálta a terhességi tesztet és az összes holmiját az íróasztalon. 

 Andreas hangja éles volt.

Éreztem, ahogy végigfut a hátamon a hideg, és összeszorul a gyomrom. Azt hittem, hogy visszatettem a tesztet oda, ahol találtam, a pulóver zsebébe. Hogy lehettem ilyen figyelmetlen?

– Bocsánat, Andreas… Nem akartam…

– Nem akartál bemenni a szobánkba körbeszimatolni? – kérdezte keményen.

– Csak segíteni akartam a mosással… Igazán ostobaság volt.

Andreas végigmért, olyan jeges tekintettel, mint még soha. 

– Jossan totál kiborult.

Megpróbáltam kikászálódni az ágyból.

– Meg tudom magyarázni neki.

Andreas megrázta a fejét.

– Ez most nem jó ötlet.

– Sajnálom, de annyi teher hárul rátok, és én azt hittem, hogy…

– Ha itt lakunk, tiszteletben kell tartanod a magánéletünket. Érted?

– Természetesen. És őszintén bocsánatot kérek. Nem akartam, sajnálom.

Andreas némán bólintott, és megfordult, hogy távozzon.

– Andreas.

– Tessék?

– Bárhogy döntenétek is... én támogatlak…

Andreas csak sóhajtott egyet, és dühösen kiment a hálószobából. Teljesen le voltam taglózva. Tudtam, hogy bár nem azért mentem be a hálószobájukba, hogy körbeszimatoljak, ez mégis annak tűnhet. Őszintén bántam a dolgot. Hibáztam. Igen, beláttam. Habár csak kedves akartam lenni, nem lett volna szabad bemennem a szobájukba. Bármire rábukkanhattam volna, ahogy ez nyilvánvalóan meg is történt. Azt is tudtam, hogy ez ismét csak nem könnyíti meg a kapcsolatomat Josefinnel, és ez zavart a legjobban. Már így sem volt felhőtlen a viszonyunk. Most pedig, amikor ráadásul úgy gondolja, hogy visszaéltem a bizalmával, mert a holmija között turkáltam, olyan lett, mint egy hegy, amit nem lehet megmászni.