A baszk nyelv írott formája egyáltalán nem tűnt nyelvnek
Quirke számára, inkább olyan volt, mintha rosszul összeválogatott, véletlenszerűen
egymás mellé helyezett betűk halmaza lett volna. A szavak bőven meg voltak
szórva K-kal, Z-kel és X-ekkel, úgyhogy a közhasznú információkat tudató vagy a
kirakatok fölé írt baszk sorok leginkább szögesdrótszálakra emlékeztettek. Bár
Evelyn számos nagyobb és néhány kisebb európai nyelvet is beszélt, a baszkkal
még ő sem próbálkozott.
A legnépszerűbb és nagyon finom, enyhén szénsavas helyi
bor nevét txakolinak írták – Quirke ezt a szót gyorsan megtanulta kiejteni. Csakoli.
– Na, látod – mérte végig Evelyn a férjét komoly, mégis
gúnyolódó tekintettel –, elkezdted megtanulni a nyelvet. Már tudod, hogyan kérj
bort, holnap pedig kiderítheted, hogyan mondják a cigarettát, és akkor minden
igényed ki lesz elégítve.
– De rosszmájú vagy – felelte a férfi.
– Rosszmájú? Az meg mit jelent?
Az első, teljes egészében a Londresben töltött napjuk
délutánján ágyba bújtak és lustán szerelmeskedtek a tágra nyitott ablakon
belihegő, hatalmas és barátságos tengeri lény légzésének ritmusára.
A ritmus, igen. Ezen az északra néző déli tengerparton
egyszerűen arról szólt számukra az élet, hogy bizonyos környezeti jelenségekhez
igazítsák a tempójukat. A partnak gyűrődő hullámok moraja, az órákat jelző
harangszó, az ebédre hívó gong hangja – ezek a puha, kipárnázott metronómütések
mérték ki napjaik és tengerbe burkolt éjszakáik álomszerű melódiájának
ritmusát.
A kora este volt a kedvenc időszakuk, amikor leszállt az
alkonyat, és minden lelassult a hamarosan kezdődő, lármás éjszakai izgalmakra
várva. Ilyenkor kimentek a szállodából, és kart karba öltve sétálgattak a
tengerparti sétányon, Quirke pantallóban, könnyű zakóban és barna velúrcipőben
(rendszerint nem hordott ilyen cipőt, bár titokban meglehetősen izgatónak
tartotta), Evelyn pedig virágmintás pamutruhában, kardigánját a vállára
terítve. Ezen a szélességi fokon gyorsan szállt le a sötétség, és amikor
teljesen besötétedett, megálltak, hogy a sétány korlátjának dőlve elnézzék az
olajfeketén csillogó öblöt, amelyet a jobb kézre eső hegyen álló házakban és az
öböl szájánál található kis szigeten, Santa Clarán kigyúló fénypontok
pettyeztek.
Ezekben a percekben Quirke szinte tapintani tudta a
felesége boldogságát, ezt az egész testét átjáró, lassú, halvány vibrálást. Az
asszony osztrák volt és zsidó, és a családjából sokakat meggyilkoltak a
táborokban. Miután Evelyn a véletlennek köszönhetően Írországban kötött ki, először
Quirke egyik volt kollégájához ment feleségül, és egy ideig boldog is volt, de
aztán meghalt a férje. Egy gyermeket is elveszített, egy Hanno nevű fiút,
akinek a betegségét túl későn ismerték fel az orvosok.
Soha nem beszélt ezekről a dolgokról.
– Az még a régi időkben volt, amikor nekem is meg kellett
volna halnom a többiekkel együtt – szokta mondani különös, szégyenlős
félmosollyal. – De nem haltam meg, és most itt vagyunk, te meg én.
Teltek hát a napok, és Quirke
fokozatosan egyre kevesebbet panaszkodott amiatt, hogy szabadságon van, és
olyan ágyban kell aludnia, amely nem a sajátja, és olyan tükörben kell
borotválkoznia, amely olyan éles fényben mutatja meg nagy, húsos arcát, amilyenben
soha nem lenne szabad látszania. Evelyn nem tett megjegyzést erre a – minden
bizonnyal örömmel tapasztalt – jelenségre, Quirke pedig nem tett megjegyzést
arra, hogy a felesége nem tett megjegyzést a jelenségre. Evelyn nem olyan ember
volt, aki ne áldotta volna a jó sorsát, de elég tapintatos volt ahhoz, hogy
csendben tegye ezt.
Volt egy kávéház az Óváros téren, az lett a kedvenc esti
törzshelyük: ahogy az esték egyre melegebbé váltak, és a késő tavasz néhány nap
alatt kora nyárba fordult, rákaptak arra, hogy hosszan elüldögéljenek a
teraszán, a régi kőárkádok alatt.
A tér egyik oldalát teljes egészében egy nagy, ronda
épület foglalta el, a tetején egy órával, amelyet két stilizált cementoroszlán őrzött
és két rozsdás, miniatűr ágyú fogott közre, amelyek ránézésre akkoriban sem
jelenthettek túl nagy védelmet a városnak, amikor még olyan állapotban voltak,
hogy el lehetett sütni őket.
Észrevették, hogy a kávéház – vagy bár, mivel Quirke
ragaszkodott ehhez a megnevezéshez – nemcsak a turisták, hanem a donostiaiak
körében is népszerű helynek számít. Ez jó jel, jegyezte meg Evelyn a maga
lassú, tűnődő módján bólogatva, mintha a hétköznapi szavak mögött mélyebb
gondolatok rejtőznének.
Az utolsó fények is kilúgozódtak a levegőből, a tér
fölött megjelentek a csillagok, ők pedig csak üldögéltek ott, egy elégedett
férj és boldog felesége, szárazon illatozó txakolit kortyolgatva és a lassan
korzózó embereket nézve.
– Ezek a spanyolok aztán nem szégyenlősek, ha nyilvános
helyen kell kimutatniuk az érzelmeiket – állapította meg Quirke.
– Miért is lennének szégyenlősek? – kérdezte Evelyn
meglepetten. Egy percre elgondolkodott, majd hozzátette: – De értem, persze. Az
írek soha nem tanulták meg, hogyan élvezzék azt, hogy csak ücsörögnek és
megfigyelik a világ egyszerű történéseit.
Quirke erre közölte, hogy a feleségének igaza van, vagy
legalábbis szerinte igaza van. Megint ez a problematikus kérdés, a
kikapcsolódás… Tudatosan próbálkozott vele, ott, a kávéház teraszán, de nem járt
sikerrel. Ezt még sokat kell gyakorolnia.
Angolok, amerikaiak és svédek vették körül őket (Quirke
legalábbis svédnek gondolta azt a monoton, kántáló nyelvet), sőt németek is
voltak a vendégek között, németek, akik újra azoknak a boldog csavargóknak
állították be magukat, akiknek azelőtt hitték magukat, hogy az őrület évei és
az utána következő időszak ráébresztette volna őket végzetes tévedésükre.
Quirke csak akkor jött rá, hogy a repülőgépük landolása
óta egy ír hangra vágyik, amikor meghallotta ezt a hangot. Megesik, hogy az
írek elhagyják Írországot, de olyankor is mindenhova magukkal viszik a
hazájukat, gondolta csüggedten.
Női hangot hallott; a tulajdonosa fiatal lehetett, vagy
legalábbis fiatalos. Furcsán sürgető hangnemben beszélt, mintha több
mondanivalója lenne annál, mint amit bárki elmondhatna. Dél-dublini akcentus,
középosztálybeli. Quirke nagyon igyekezett, hogy kivegye a szavait, de hiába.
Megfordult, végigmérte a vendégeket, és megpillantotta az illetőt.
