Elég régi épületek, a
legöregebbek száz-kétszáz évesek is lehetnek. Az építészek, mesteremberek
szegényeknek vagy nagyon szűkösen élőknek akartak lakásokat felhúzni: a szobák kapkodva,
a lehető leghanyagabb kivitelezésben készültek el, végül bádogtetővel fedték le
őket, amely az udvart is takarta; egy csőből (időnként koszos) víz folyt,
azelőtt álltak sorba a szomszédok, hogy megmossák az arcukat vagy a testüket
(ha adtak magukra), és friss vízzel töltsék meg a vödreiket vagy palackjaikat a
mosáshoz vagy a főzéshez.
Mondanom sem kell, Lima
híres-neves lakósorai más tulajdonságaik mellett általában igazi patkányfészkek
is voltak, ez pedig komoly problémát jelentett azoknak, akiket gyötörnek és
kínoznak ezek a visszataszító rágcsálók. E lakósorok egyik ismert leírása 1907-ből,
Abelardo Gamarrótól, a Csirkefogó névre hallgató jelentős kreol politikustól
származik; ebben azokra a lelki és fizikai károkra hívja fel a figyelmet,
amelyeket ezek az elvetemült lények okoznak.
A legrégebbi lakósorok –
amelyek a Malambo és a Monserrate negyedben találhatók – már a gyarmati időkben
is állhattak, de a 19. század elején, amikor San Martín tábornok kikiáltotta a
köztársaságot, egyre több ember jelent meg Lima teljes központi részén és
szinte az összes városrészben, főleg Rímacban, Bajo el Puentében és Barrios
Altosban. Peru fővárosa megtelt olyan elszegényedett emberekkel, akik azért
költöztek Limába, mert ott egyszerűbb munkát találni, mint a vidéki
tartományokban – legyen az illető szakács, portás, őr vagy szolga. Az
irigykedők szerint a lakósorokat a régi Lima bűnözői és rossz hírű alakjai is
elözönlötték, de ők kissé túloztak.
A főváros központjában szinte
minden negyedben – vagy legalábbis minden régiben – állnak lakósorok: lakások
sora egy szűk udvar körül, amelyeket a tulajdonosaik kiadtak vagy eladtak a
családoknak, és ahova számtalan ember – szülők, gyerekek és persze mindenféle
jövevény – költözött be; időnként a földre terített matracokon aludtak, akiknek
pedig nagyobb jövedelmük volt, emeletes ágyakon, két- vagy akár
háromszinteseken is – ezeket olykor maguk a szomszédok tákolták össze lécekből,
deszkákból és létrából. Nehéz megérteni, hogyan fért be annyi ember ezekbe a
nyomorult, bár tisztességes lakásokba a nagy- és dédszülőktől a legkisebbekig.
E zugok, ahol a nép szíve dobbant, olyan zsúfoltak lettek, hogy a pestis időről
időre áldozatokat szedhetett az ott élő lakosság körében.
Senki sem gondolná, hogy
elsőként ezekben a lakósorokban talált otthonra a perui népzene, mindenekelőtt
a vals, amelyet természetesen mikrofon nélkül játszottak és énekeltek, ahogy
nem volt kijelölt helye a zenekarnak és a táncosoknak sem. Ezeken a helyeken
rendezték ugyanis a híres bulikat, a jaranákat – kétségtelen, hogy maga a szó
is ezzel a zenével született meg –, és zamacuecát táncoltak, aztán marinerát és
valsot; ezeket a hosszúra nyúlt éjszakákat a szőlő- és a hegyvidékről származó
cukornádpálinka mellett Ica város présházainak bora tette még tüzesebbé, és
időnként akár két-három napig is eltartottak – ameddig bírta a szervezet. Hogy
volt képes erre a lakósorok lakossága, amely pénzügyi angolkórban szenvedett? A
perui szegények rejtélye és csodája.
Ott, a lakósorokban születtek
meg Peru első nagy gitárművészei és cajón dobosai, ahogy a vals, az huainito, a
marinera és a resbalosa legjobb táncosai is. Miközben az előkelő családokból
származó kisasszonyok tánctanároktól – általában feketéktől – vettek leckéket,
addig az olyan előadópárosok, mint a híres Montes és Manrique, Salerno és
Gamarra vagy Medina és Carreño télen életre keltették Lima rideg éjszakáit,
nyáron pedig felfrissítették – csak az öltözékükön és a koccintásra váró
alkohol mennyiségén változtattak. A férfiak és a nők boldogan éltek, de
fiatalon haltak meg, nemegyszer a szörnyű pestis miatt, amelyet visszataszító
lábukkal, beteges orrukkal, zsíros, bűzös bundájukkal az undorító patkányok
terjesztettek; Barrios Altos réseiben fészkeltek.
Ezenkívül a lakósorokban jó
szomszédok között nőttek föl a lakók, kölcsönös barátságok szövődtek betegségek
idején és a hétköznapi életben egyaránt, kölcsönadták egymásnak, amire szükség
volt, segítették egymást, megünnepelték az új szomszédok születését, vendégül
látták egymást, még valamiféle bajtársiasság is kialakult közöttük, amelyet e
kilátástalan élet szűkössége ösztönzött. Limában arról híresültek el a
lakósorok, hogy könnyen jönnek létre ilyen kötelékek – ez egyáltalán nem volt
jellemző azokra, akik ezeknél a szegény embereknél jobb körülmények között
éltek. Ezért a lakósorok és a kreol zene elválaszthatatlanná vált a közel
hétmillió (nevezzük most így) limai lakos fejében, bár a lakósorban élők nagy
része közép-perui falvakból érkezett.
Egész Limában épültek
lakósorok, viszont a feketék (vagy mulattok), köztük sok felszabadított vagy
szökött rabszolga mindig a Malambo negyedbe költöztek, ott egyesítették a
családjukat. Ezen a környéken, melynek olyan buja hangzású a neve, a jaranák
voltak a leghíresebbek a zapateado tánc, a fantasztikus hangok és a legjobb
gitárművészek miatt, emellett pedig itt léptek fel a cajón dob legtehetségesebb
megszólaltatói is; ez a dob a szegény emberek találmánya, és a legmerészebb,
legelmésebb hangszer, amelyet a peruiak valaha is kigondolhattak a vals
kísérésére. A jaranák hírét az is táplálta, hogy a fáradhatatlan résztvevők
miatt hosszú órákig, olykor napokig eltartottak, és senki sem köszönt le azzal,
hogy most már pihenne. A nemzet nagy zeneszerzője, Felipe Pinglo Alva gyakran
vett részt ezeken a bulikon, amelyek a limai lakósorokat éltették, de hamar
távozott – ez esetben a hamar relatív –, mert másnap dolgoznia kellett.
Állítólag több mint háromszáz zeneművet írt, mielőtt meghalt.
Ki gondolta volna, hogy a
limai lakósorok alkotják a természetes közegét ennek a zenének, amely ott
indult virágzásnak, majd onnan lépegetett egyre feljebb a társadalmi
ranglétrán, míg el nem fogadta a középosztály, később pedig a nemesek és a
gazdagok szalonjaiba is bejutott – természetesen a fiataloknak köszönhetően,
akik a spanyol zenét ósdinak és unalmasnak találták, főleg a peruival és annak
szövegével összevetve, amely rengetegszer utalt az őket körülvevő világra és a
helyi szokásokra. A kreol zene elterjedésével eltűntek a tánctanárok, aki
választhattak: vagy foglalkozást váltanak, vagy éhen halnak.
A limai lakósorok világa lett
a bölcsője annak a zenének, amelyet háromszáz évvel a terület meghódítása után
hamisítatlanul peruinak lehet nevezni. Nem szükséges elmondani, hogy e sorok
büszke szerzője úgy látja, ez a legmagasztosabb hozzájárulás, amellyel Peru
előbbre vitte a világot. A lakósorokban patkányok is éltek, de zene is – az
egyik pedig ellensúlyozta a másikat.
Lima már a lakósorok
megépítése előtt is tudta, hogyan kell szórakozni; ezt a karneváloknak, más
szóval carnestolendáknak köszönhette, melyek során a város egyik végétől a
másikig folyt a víz, eláztatva a járókelőket, akik gyakran játszani kezdtek az
utcakölykökkel, ezzel őket is összevizezve. A karneválokon kívül felvonulásokat
is rendeztek, amelyek az egész utcát elfoglalták a menyasszonyok, szülők,
testvérek és barátok születésnapja alkalmából, és énekkel, gitárzenével
töltötték be a limai éjszakát. Vagyis a limaiak már azelőtt is számtalan módon
elszórakoztatták magukat, hogy megszületett volna az Amancaes utcai emelkedő
megmászásának hagyománya; ennek legfőbb forrása talán az ördögmaszkos tánc
volt, amelynek annak ellenére sem maradt nyoma, hogy az írnokok és krónikások
szerint nagy népszerűségnek örvendett a maga idejében.
Miféle város volt Lima
akkoriban? César Santa Cruz Gamarra, a híres népdalénekes 1977-ben kiadott
könyvében, az igen érdekes A keringő és a kreol valsban felidézi, hogy
1908-ban népszámlálást tartottak Peruban, amely szerint 140 ezren éltek
Limában; a lakosság a korabeli terminológiával az alábbiak szerint oszlott meg:
fehér bőrű: 58 683 fő; mesztic: 48 133; indián: 21 473; fekete:
6763; sárga: 5487. Vagyis egy viszonylag kis létszámú társadalomról beszélünk,
ahol előítéletekkel terhelve éltek egymás mellett fehérek, indiánok, feketék és
– kis számban – sárgák, és ahol Santa Cruz Gamarra elmondása szerint a
szájharmonika volt a legnépszerűbb hangszer, meg a síp, amelyet a limaiak teli
tüdőből fújtak az utcán, futás közben. Akkoriban ugyanis ez utóbbi számított a
legfelkapottabb sportágnak, amelyet bárki űzhetett. A vals és a marinera ebben
az időben kezdett a zamacueca helyére lépni a legnépszerűbb zenék listáján –
legalábbis a felvonulások alapján, amelyeket először a katonazenekarok
rendeztek meg a város terein, és a limai közönség számára újabb szórakozási
lehetőséget jelentettek.
Akkortájt, a 20. század elején
az ünnepelt párost, Eduardo Montest és César Augusto Manriquét leszerződtette a
Columbia Phonograph Company gramofoncég, és New Yorkba hívta őket, hogy
népdalokat énekeljenek lemezre. Többek között tonderókat és resablosákat is
rögzítettek – ezért a helyi sajtó lelkesen ünnepelte őket.
Peru fővárosának területe
akkoriban igen csekély volt. Nem létezett még se a Colmena sugárút, se a San
Martín tér, se az Universitario Park. A tömegközlekedés hiánya miatt egyelőre a
külső kerületek sem szaporodtak el. De ebben a kisvárosban még így is az egyik
legkülönlegesebb társadalmi jelenség zajlott: kialakult a perui vals, és néhány
éven belül a társadalom legjellegzetesebb zenéje lett belőle. A vals fajtái a
nép kegyeiért versengő többi irányzat fölé kerekedtek, és ösztönösen honosodtak
meg, senki döntése vagy hozzájárulása nem kellett ehhez – csak büszke
honfitársaink jelentős többségének rajongása.
