Első fejezet

Azt mondják, a rossz dolgok mindig hármasával jönnek. Lia Bathurst jelenleg az ötödiknél tartott. Ismét megnyomta a durva kőfalba süllyesztett kaputelefon gombját, de másodszor is ugyanaz a személytelen, elutasító hang válaszolt.

– Ez magánlakás. Kérem, távozzon!

Elszorult a torka a kétségbeeséstől.

– Kérem, beszélni szeretnék Signor Salvatoréval! Az egész csak egy perc, nem több, ígérem. – Mindössze annyit akart közölni vele, hogy Mary Bathurst, lánykori nevén Harding küldte, aki biztosította, hogy Signor Salvatore fogadja. És ennek így is kellett volna lennie, hiszen ő csakis azért jött Olaszországba, hogy találkozzanak.

– Ha Signor Salvatoréval akar beszélni, akkor az üzleti tanácsadójától, Signor Knighttól kell időpontot kérnie.

Az ellenséges hang tulajdonosa bontotta a vonalat, amiből Lia csak egyetlen dologra következtethetett: próbálkozhat ő újra meg újra, mindig ugyanezt a választ fogja kapni – ha egyáltalán felveszik odabenn a kaputelefont.

Szakadj meg, gondolta, miközben a falhoz támaszkodva megtörölte verejtékben úszó homlokát. Pontosan azért van itt, Ernesto Salvatore lenyűgöző, ám bevehetetlen villája előtt, mert a rendkívül jóképű Mr. Knight már odahaza, Londonban sem mutatkozott segítőkésznek.

És most mi lesz? Több mint egy órán át kaptatott felfelé a harmincfokos hőségben ezen a meredek úton, amelyben több hajtűkanyar volt, mint Marge Simpson feltornyozott hajában. Kimondhatatlanul fájt a vádlija, a lábujjain ledörzsölődött a bőr, és a torka szárazabb volt a Halál Völgyénél is. Egy nála értelmesebb lény biztosan hozott volna magával legalább egy palack vizet, de amikor a Google-térképen megnézte, úgy tűnt, egy kőhajításnyira van csak a Villa Mimózától. És ez technikailag igaz volt, ha az ember varjúnak született. Amit nem vett figyelembe, az a húszszázalékos, aszfaltborítású emelkedő, amely tekervényesen haladt felfelé az Amalfi-partot szagélyező hegyoldalban.

Egy hangos sóhaj után még egyszer szemügyre vette feltehetően igencsak terjedelmes birtokot rejtő, átláthatatlan kőfalat. Ostobaság volt arra számítani, hogy könnyen bejuthat. Gondolhatta volna, hogy Ernesto Salvatore otthonát a legjobb biztonsági rendszer védi. Ha ő ki tudta nyomozni az interneten, a rengeteg rajongója is megtehette. A fal, tetején az életveszélyes szögesdróttal, a végtelenségig húzódott a poros út mentén. A birtok másik oldalán legfeljebb csak egy himalájai kecske tudta volna megmászni a csipkés sziklameredélyt. De ha nincs a tetején szögesdrót, Lia akkor sem tudott volna átmászni a falon. Főleg nem strandpapucsban, aminél alkalmatlanabb lábbelit nem is találhatott volna a kaptatón való gyalogláshoz.

Kifogyott az ötletekből.

A gondolat, hogy Olaszországba jöjjön, egészen jónak bizonyult addig, míg be nem lépett a barátja, Luca romhalmaznak is csak jóindulattal nevezhető stúdiólakásába, amely a tető repedésein keresztül kapta a napfényt, és ahol egy billegő, hepehupás kanapé jelentette az egyetlen fekhelyet. A parányi konyharész ugyancsak kétségbeejtő állapotban volt. Nehéz lett volna megmondani, hogy mikor látott utoljára fertőtlenítőt vagy tisztítószert a fürdőszoba, de Lia úgy saccolta, hogy legalább egy évtizede. Beleborzongott, ha arra gondolt, hogy az elkövetkező hetekben ez lesz az otthona.

Rá nem jellemző módon hagyta, hogy eluralkodjon rajta az önsajnálat. Hogy romolhatott el minden ilyen rövid idő alatt? Két héttel korábban még csupa öröm volt az élete. Aztán érvényesült a dominóelv, és minden összeomlott körülötte. Szipogva lehajolt, megdörzsölte sajgó lábujjait és a jobb lábán nőtt vízhólyagot. Az önfejűségéért csakis magát hibáztathatta, és idefenn még a telefonja sem működött, hogy legalább egy Ubert hívjon.

Sántikálva elindult lefelé, de néhány perc múlva meg kellett állnia. Fél térdre ereszkedett, a táskája mélyéről előhalászott egy zsebkendőt, és megpróbálta rátekerni a nagylábujjára, remélve, hogy enyhíti a fájdalmat. Már látta, milyen hosszú lesz a hazafelé vezető út ebben az angolok számára kibírhatatlan forróságban. Közben elhúzott mellette egy ütött-kopott Fiat, amelynek a sofőrje, Lewis Hamiltont túlszárnyalva, két keréken vette be a kanyart. A manőver kavicszáporral szórta meg Lia amúgy is fájós bokáját, és fullasztó köhögésrohamot kiváltó, hatalmas porfelhőt kavart. Amikor megpillantotta a sofőrt, egy pillanatra olyan érzése támadt, hogy látta már valahol. Még a szíve is meglódult, amikor a szélvédő mögött megvillant a kellemetlen emlékű, ragyogó kék szempár, de aztán a nagy hőség és a képzelete számlájára írta a dolgot. Ismét megtörölte az arcát, és miközben azon tűnődött, milyen látványt nyújthat, pöfögő hangra lett figyelmes. Egy kék színű Vespa közeledett felé. Annyira aranyosnak és olaszosnak találta, hogy kétségbeejtő állapota ellenére elmosolyodott. Legnagyobb meglepetésére a robogó lassított, és amikor odaért mellé, megállt. A vezetője kitámasztotta a lábával a járgányt, majd világosszőke fürtjeit kiszabadítva, levette a kerek bukósisakot. A fiú, huncut vigyorától eltekintve, olyan volt, mint a templomok mennyezetét díszítő kerubok.

 – Parla inglese? – kérdezte reménykedve Lia.

– Persze – felelte a fiú igazi angol akcentussal, ami nem volt meglepő, hiszen a tejfölszőke hajával mindennek látszott, csak olasznak nem. – Nagyon úgy nézel ki, mint aki bajban van. Segíthetek valamiben? – kérdezte. A mosolya beragyogta az arcát.

– Szeretnék visszajutni Positanóba. Nem tudod, van a közelben buszmegálló? Vagy segítenél taxit hívni? Itt nincs térerő.

– Hová mész pontosan? – kérdezte a fiú.

– A partra. Azon belül szinte mindegy, hová.

A srác lepattant a motorról, kitámasztotta, felnyitotta a csomagtartó tetejét, előhúzott egy tartalék bukósisakot, és mélyen meghajolva a lány felé nyújtotta.

– A hintója előállt, kisasszony.

Lia kínjai közepette is elnevette magát.

– Tudod, mindig arról álmodtam, hogy egyszer megmenthetek egy szorult helyzetben lévő hölgyet. És lám, itt az alkalom. – A fiú arcán megjelenő gödröcskék csintalan kóristává változtatták a kerubot. – Nem hagyhatom ki, nem igaz? Ráadásul én is a partra tartok. Szívesen elviszlek.

– Az remek lenne, köszönöm – felelte Lia.

– Nincs mit – felelte a fiú, majd könnyed vállrándítással hozzátette: – Nem jelent kerülőt. ­– Közben figyelte, ahogy Lia felcsatolja magára a sisakot.

– Egyébként Leo vagyok.

– Én pedig Lia.

– Örvendek.

– Hát még én! Köszönöm, hogy elviszel.

– Ne örülj előre. Még nem láttad, hogy vezetek. – A fiú sötét szemében vidámság csillant. Szinte ragyogott az arcán az életöröm.

– Rosszul?

– Még annál is rosszabbul. Ijesztően. De még nem ütöttem el senkit. Nem mintha errefelé felfigyelnének egy kisebb balesetre. Itt mindenki sokkolóan vezet. És egy Vespával nem lehet túl nagy kárt tenni senkiben.

– Nagyon csinos darab – jegyezte meg Lia, miközben újfent megcsodálta a jármű színét.

– Ugye? – kérdezte a fiú, majd egy kacsintás kíséretében hozzátette: – Odavannak érte a csajok. A bátyám szerint szégyen a férfinemre nézve, de ő egy kicsit ódivatú. Nincs is annyi barátnője, mint nekem. Vajon miért?

Talán azért, mert nem olyan csinos az arca, mint a tiéd, gondolta Lia. Ráadásul Leóból sugárzott a vonzerő meg az önbizalom. Már a látványától mosolyognia kellett annak, aki ránézett.

– Na ugorj fel!

– Még egyszer köszönöm. Tényleg nagyon kedves tőled, hogy elviszel.

– Tudom. Majd viszonzásképpen vehetsz nekem egy fagyit.

– Fagyit? Itt? – kérdezte ravasz mosollyal Lia. Teljesen levette a lábáról a fiú.

– Véletlenül tudok egy jó kis fagyizót, ami pont útba esik. És szerintem éppen egy ilyen helyre van szükséged.

– Ezt meg honnan veszed?

– Mert nincs olyan helyzet, amikor ne jönne jól egy gombóc fagyi, és te pontosan úgy néztél ki, mint aki legszívesebben a mélybe vetette volna magát a szikláról. Ráadásul egy ilyen szép napon. El tudod képzelni, mekkora káoszt okoztál volna? Ha akarod, egy fagyi és egy kávé mellett mindent elmesélhetsz, oké?

– Most már kávét is akarsz?

– Naná! – A fiú mosolya nem is lehetett volna szélesebb.

Nehéz lett volna a motoron folytatni a beszélgetést, de Leo nem is igényelte; a közéjük telepedő csendtől nem lett kevésbé vidám. Lia a csomagtartó fogantyújába kapaszkodva ült mögötte. Túl személyes lett volna, ha egy vadidegen dereka köré fonja a karját, még akkor is, ha ez az idegen leginkább egy szeretni való kutyakölyökre emlékeztetett. Mivel elég lassan haladtak, a táj szépségében gyönyörködött. Amikor a hegyen felfelé kaptatott, csak arra figyelt, hogy jó helyre lépjen, így észre sem vette a fenséges hegycsúcsokat és a hegyoldal hasadékaiba épített házikókat. A terrakotta háztetők olyan benyomást keltettek, mintha a táj szerves részét képezték volna, és a házak is tökéletesen illeszkedtek a hegyvonulatot megtörő beszögellésekbe. Az egész völgy egy gondosan megtervezett, többszintes esküvői tortára emlékeztette Liát.

Magasan jártak, így ráláthatott a hatalmas szarvat formázó öbölre, amelynek mély, sötét vize szinte egybefolyt az ég világosabb kékjével. Lia szíve nagyokat dobbant, miközben a napsugarak táncát nézte a tarajos hullámokon, és egy pillanatra elszégyellte magát. Gyönyörű nap volt, és hálásnak kellett volna lennie azért, hogy itt lehet. Nem mindenkinek adatik meg, hogy Olaszországban töltse a nyarat egy majdhogynem ingyenes szálláson, még akkor is, ha az hagy némi kívánnivalót maga után.

Nyomban el is határozta, hogy pozitívan viszonyul a helyzetéhez, és csak az „itt és most”-ra koncentrál. Leo igazi olaszos temperamentummal kormányozta a robogót, ügyesen kikerülve az inkább elhagyatottnak, mintsem parkolónak tűnő kocsikat, épphogy le nem csapva a kiálló visszapillantó tükröket és a legváratlanabb pillanatban felpattanó ajtókat. Bár a szűk utcákban csigalassúságú volt a forgalom, ügyesnek kellett lenni ahhoz, hogy egyenletes sebességgel haladjanak, miközben annyi sarkon fordultak be, és olyan gyakran változtattak irányt, hogy Lia elveszítette a fonalat. Még azt sem tudta megállapítani, hogy merre van az imént megcsodált tenger. Pedig nem volt messze, csak megbújt a meredek hegyoldallal párhuzamosan épült, rendezetlenségükben is bájos házsorok mögött.