A fogadós lánya

– Jönnek!

Futótűzként szaladt szét a hír a városon. Az emberek egymásnak kiáltozták, adták tovább:

– Jönnek! Végre jönnek!

A város már napok óta lázban égett, és most az izgalom a tetőfokára hágott.

Már nem csupán odakint, az inkább palánkra emlékeztető falakon kívül, hanem azokon belül is lehetett hallani a kürtöket. Az utcákon fölsorakozott és az előreküldött királyi testőrök által féken tartani próbált, úgy-ahogy sorba állított tömegből mindenki a nyakát nyújtogatta, és nyugat felé forgatta a fejét. Onnét, Buda irányából fognak majd az érkezők belépni a város területére, azt követően, hogy a felséges vendég és kísérete még odakint meghallgatta sorra a helyi elöljáróság, az ispán, a bíró, a várnagy és a főesperes üdvözletét. Aztán megkezdődik az ünneplés, amelyről egyesek azt remélték, sőt rebesgették, hogy napokig fog tartani, és talán lovagi tornára is sor kerül a piactéren vagy az ispáni szállás előtt, a fogdában őrzött rabokat pedig szabadon engedik.

Kétségtelenül nagy esemény ez a város életében. Az írástudók sem bírták megmondani, mikor járt itt legutóbb uralkodó. Meglehet, hogy a szent emlékezetű István király óta nem. Igaz, ő is épp csak áthaladt a településen, talán meg sem szállt benne, hanem a tiszai átkelést követően a hadai élén ment tovább megállás nélkül Erdély felé.

Ezúttal viszont egyenesen ideérkezik a király, és a hírek szerint néhány napot itt is fog tölteni.

Janka is ott állt az ünneplő tömegben, és másokhoz hasonlóan egyre csak arra figyelt, mikor tűnnek már föl a vendégek. A kürtök az előbb egy időre elhallgattak, a kinti beszéd azonban idáig nem hallatszott el a benti lármától, pedig a hagyományok szerint a bíró kérésére a király ilyenkor állítólag ünnepélyesen esküt tesz arra, hogy tiszteletben tartja és megerősíti a város jogait. Janka lábujjhegyre emelkedett, úgy próbált átnézni a fejeken és a vállakon. Nem esett nehezére, sudár, magas lány volt, nem mellesleg mindenki által elismerten szép, sokaknak meg szokott akadni rajta a tekintete. Azazhogy akadna, ha nem tartanának az apja, Lőrinc mester haragjától. Janka mindazonáltal abban reménykedett, hogy a menet hamar végigvonul a fő utcán, majd rögtön bemegy az ispáni szállásra, a tömeg pedig gyorsan föloszlik, és ő anélkül visszatérhet a fogadóba, hogy az apja észrevenné, hogy kiszökött. Lőrinc mester bizonyára nehezményezné, ha tudná, hogy a lánya nem a teendők körül sürög-forog, hanem a kíváncsiskodók közé vegyült. Úgyhogy Jankának a király érkezésén túl már csak azért is tanácsos volt erősen nézelődnie, hogy szükség esetén az apját megpillantsa, és gyorsan tegyen is róla, hogy amaz ne vegye észre. Abban ugyanis biztos lehetett, hogy Lőrinc mester szintúgy csatlakozott a bámészkodókhoz. Közben pedig a személyzettel együtt erősen készült a vendégek érkezésére. Úgy számított, hogy az ispáni szálláson nem fér el mindenki, úgyhogy lesz, aki nála, a környéken nagy számban előforduló gödények után Pelikánhoz címzett fogadóban száll majd meg. De hát az egész város a vendégek ellátására készült. A pékek napok óta a szokottnál jóval nagyobb mennyiségű tészták gyúrtak és dagasztottak, és hajnaltól ontják a kemencéik a téglatest alakú, feketére égett kenyereket. A mészárszékeken az addiginál jóval több marhát vágtak le, mint ahogy a halászok is gyakrabban merítették meg hálóikat a Tiszában. Mindenki sürgött-forgott, tevékenykedett, azt akarta, hogy mind a vendégek, mind az itteniek emlékezetében méltó módon maradjon meg ez a jeles alkalom.

A testőrök hosszú alabárdjaik nyelével igyekeztek fenntartani a rendet, hogy lehetőleg mindenki az utca két szélén, a házak árnyékában álljon, középen utat hagyva a menetnek. Akik időről időre mégis kiugrottak a képzeletbeli kordon mögül, azokra a testőrök káromkodva ráripakodtak, az engedetlenebbekre még rá is csaptak az alabárdokkal, a szanaszét futkosó gyerekeket meg egyszerűen fülön csípték, aztán visszahajították a tömegbe. Nem volt egyszerű dolguk, szinte minden pillanatban akadt akár felnőtt, akár kölyök, aki nem bírt magával, és képtelen volt ott maradni a többiek között. A folyamatos nyüzsgéstől, szaladgálástól fölkavarodott az utcákat borító homok, amely nyomán jókora porfelleg kavarodott a házak között, jócskán csökkentve a látótávolságot.

Aztán amikor már sokadjára kiabálták egymásnak az emberek, hogy „Jönnek! Jönnek!”, végre megint megszólaltak a kürtök, immáron sokkal harsányabban, mint korábban. A sokaság egyöntetűen sikoltozni-kiabálni kezdett. A város két temploma közül az egyik, a főtéri anyaszentegyházi épület előtt fölsorakozott kórus pedig rázendített egy hallelujaénekre.

A késő délutáni nap még mindig erősen tűzött. Június közepe volt, a leghosszabb nappalok időszaka. Az igazi, rekkenő hőség még ezután szokott bekövetkezni, ám ennek ellenére így is forróság ülte meg az Alföld középső szegletét. Néhányan már olyan régóta álltak az áttüzesedett utcán, hogy éppen akkor estek ájultan össze, amikor végre föltűntek a király kíséretének tagjai. Az érkezők mind színpompás öltözéket viseltek – még azok is, akikre a király személyes őrzőiként könnyű páncélt parancsolt a kötelesség, alaposan kipingált pajzsokat és vasingeket hordtak magukon. Néhányan a királyi lobogót vitték, rajta a hétszer vágott, piros és ezüst színű sávokból álló mezővel, a kétfejű sassal és az oroszlánnal. Közvetlenül mögöttük egynémely előkelőség haladt az ország bárói közül, közöttük meg maga a király, aki a bevonulás idejére az utazószekérből kiszállva ugyancsak lóhátra ült, és most egyik kezét a kantáron tartva a másikkal nyájasan integetett az őt köszöntő és ünneplő tömegnek.

Bíborszínű, kacskaringós öltésekkel gazdagon kivarrt ruhát viselt, a fején pedig hatalmas kalapot, amely alól függönyként omlottak ki a szőkéből lassacskán őszbe csavarodó fürtjei. Nem volt már fiatal, túl volt az ötvenedik életévén is, ami akkortájt meglett kornak számított, ám ő még elég jól tartotta magát. Annak ellenére is, hogy nem egy ország ügyeinek terhe nyomta egyébként keskeny, első ránézésre kifejezetten törékenynek tűnő vállát. Nem volt se magas, se szálfatermetű ember, mi több, a megtermett és tetőtől talpig páncélba öltözött lovagok között egyenesen véznának tűnt, ám az értesülések szerint, ha a háborúskodáshoz és a hadviseléshez különösebben nem is értett (leginkább vesztes csaták fűződtek a nevéhez), eszes, ravasz és agyafúrt volt – olyan, aki könnyen fölmérte a helyzetet, és átlátott a szitán. Ehhez pedig megnyerő modor és kifinomult ízlés párosult, miáltal bárkit könnyedén az ujja köré csavart. Nemegyszer egész tartományokat és országokat is.

A sokaság az utca széléről integetett és kiabált uralkodójának, lármájuk elnyomta az egyházi kórus énekét. Az ünneplés egyszerre szólt a királynak, illetve a jeles alkalomnak, vagyis annak, hogy végre történik errefelé is valami. Korábban is jártak a közelben koronás fők, jelesül a mostani is, ám nem az itteni révet használták, hanem délebbre, a várkonyi udvarháznál keltek át a Tiszán. Ami végtére is érthető: azt követően, hogy a tatárok elpusztították az épületeit, lakóit pedig vagy elüldözték, vagy kardélre hányták, Szolnok jószerivel megszűnt létezni. Emberöltőkön keresztül alig néhány, legföljebb egy-két tucat házat jelentett itt, a Tisza és a Zagyva összefolyásánál. Azoknak a lakói is elsősorban halászattal foglalkoztak, némelyeknek meg továbbra is az volt a dolguk, hogy az Erdélyből érkező sószállítmányokat ellenőrizzék, és az előírások szerint gondoskodjanak róluk. A város életben maradásához persze lakóinak kitartása, elszántsága, szorgalma és állhatatossága is hozzájárult: amikor Szolnok helyzete minden korábbinál elkeserítőbbé vált, és léte békeidőben is olyan mélységekbe süllyedt, amelyekből úgy tűnt, lehetetlenség kikecmeregni, akkor is akadtak, akik nem mentek innét sehova, és folytatták eleik munkáját.

Mindennek meg is lett az eredménye: nem egészen két évszázaddal a tatár pusztítás után Szolnok mezővárossá vált, amelyben már gyűlést is tartottak a környék előkelőségei, most pedig a település a király érkezését ünnepli, és mindaddig soha nem látott lelkesedéssel készül a koronás főt és annak fényes kíséretét méltó módon megvendégelni.

Nem tudni, amaz valóban érezte-e a korai hőségen túl is a meleg fogadtatás hevét, vagy csak megszokásból és a messze földön híres diplomáciai érzéke okán cselekedett így, mindenesetre még csak véletlenül sem lehetett volna mogorvasággal vagy közönnyel vádolni: azóta, hogy a város határánál találkozott Szolnok elöljáróival, majd bevonult a falakként emlegetett palánkokon belülre, csupa nyájasság és figyelem sugárzott róla. Már most messzemenőkig gondoskodott arról, hogy az iránta való lelkesedés a távozását követően is megmaradjon, és Szolnok lakói csakis a legjobb vélekedéssel emlékezzenek meg a látogatásáról és az itt-tartózkodásáról.

A piactéren túlhaladva, kevéssel az ispáni szállás előtt – amelyet falakkal és újabb megerősített kapukkal választottak el a város többi részétől – azonban a király váratlanul megállt. Ez némi riadalmat és fennforgást idézett elő: a mögötte lévők hirtelen összetorlódtak, az elöl haladók pedig azt hitték, történt valami, és rögvest a fegyvereik után nyúltak.