Megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért (2003 – ∞)

Huszonkét évig csak egy nyelv létezett az életemben. Persze volt rajta kívül az angol is, amivel elvoltam, akárhányszor külföldre utaztam. Valamint a spanyol, amire az érettségi előtt két évvel lecseréltem a németet. Mert négy év után sem ragadt meg szinte semmi Goethe nyelvéből, és úgy éreztem, nincs vesztenivalóm. Jól is ment, akkoriban rengeteg spanyol nyelvű zenét fogyasztottam. Pont akkor jött ki Manu Chao első szólólemeze is, amit megállás nélkül hallgattam hónapokon át, és aminek kívülről tudtam az összes dalszövegét. Rendszeresen jártam akkortájban Spanyolországba stoppal. Bordeaux-tól csak három órára volt San Sebastian, és még egy egészen más világ bújt a határ mögött: soha nem felejtem azokat a forró estéket, a végtelen sör-tapas kombókat a kocsmáknál, holott mi, franciák nem tehettük meg anyagilag, hogy Franciaországban töltsünk egy egész estét sörözőkben. Későn ébredt a város, az ország, éjjel kint voltak egész famíliák az utcán, az unokától az abuelóig, és úgy tűnt, hogy sehol sincs záróra. Minden másnap pedig a szieszta uralkodott, nem a hajtás. Volt tehát lehetőségem gyakorolni a spanyolt, még az első itt töltött évem során is, hiszen az első lány, akibe szerelmes lettem Magyarországon, spanyol volt. És ha nagyon mulandó kapcsolat volt is, azért próbálkozni kellett egy pár hétig, hogy ne érjen véget.

Sem az angol, sem a spanyol nem foglalt el nagy helyet az életemben. Akkor még mindennek csak egyetlen nyelve volt. A könyveknek, az érzelmeknek, a gondolatoknak, a leveleknek, az ízeknek, a tárgyaknak. Az álmoknak meg pláne. Nehéz volt elképzelni, hogy egyáltalán létezik olyan ember a földön, aki máshogy hívja azokat a tárgyakat vagy emóciókat, amelyek kísérik az életemet.

2003-ban, azzal együtt, hogy idekeveredtem, belépett az életembe a magyar nyelv.

2022-ben elmondhatom, hogy annyira szeretem, mint amennyire utálom. Az elején nem voltak nagy ambícióim vele. Nyolc hónapra jöttem és úgy gondoltam, a tanév végén fogok tudni elbeszélgetni mindenkivel: a kollégiumi társaimmal, a portással – Béla bá –, a kollégáimmal, a boltos nénivel és mellesleg a tanítványaimmal, hogy tudjunk másról beszélni, mint Párizsról, a hobbijaikról vagy arról, hogyan juthatnak A-ból B-be.

Az első pécsi éjszakámon Loïc, a város másik francia lektora, megtanította nekem a magyar kiejtést. Egy Unicum és néhány korsó sör kísérte a leckét a Dante kávézóban. Loïc már két éve élt Magyarországon, nemrég került ő is Pécsre, egyenesen Mátészalkáról. Szépen megtanult magyarul, sokan meg is dicsérték a kiejtését. Azt a benyomást keltette bennem is, hogy jól beszéli a nyelvet. A kiejtési szabályok egyszerűnek tűntek, nem volt semmi csapda, mint a franciában, nem lehetett hatféle módon leírni az [o] hangot, mint nálunk: o, ot, au, aux, eau, eaux. Tetszett. A magyar a is ment nekem, mert tipikusan úgy hangzott, mint az öreg francia falusiak tájszólása, és mivel faluban nőttem fel, mindig könnyen tudtam a parasztokat utánozni. A h nehezebben ment. Köztudott, hogy nem a franciák erőssége, de igyekeztem. Az r-t pedig próbáltam nem raccsolva kiejteni. Ja, és megtanultam aznap, hogy a Szigetet mégsem Tzigetnek mondják.

Másnap vettem egy Dunántúli Naplót, és az első hétvégémet azzal töltöttem, hogy végigolvastam az újságot, nyilván úgy, hogy egy szót sem értettem belőle, de begyakoroltam a kiejtést, és hétfőre nagyjából meg is voltam. Máris megvolt az első sikerélményem. Onnantól le is tudtam írni azt, amit hallottam, és a kis jegyzetfüzetembe írogattam azokat a szavakat, mondatokat vagy kifejezéseket, amelyek sokszor elhangzottak körülöttem az utcán, a tanáriban vagy a kocsmában. Estenként a szobatársaimat vagy más angolul beszélő ismerőseimet kérdeztem meg, hogy mit jelentenek. Miért mondják így, és nem úgy. Ekképp kezdődött.

A szókincs más tészta volt. A leggyakoribb szavakat, kifejezéseket sem tudta megjegyezni az akkor még jól működő, friss és fiatal agyam. Kreatív megoldásokat kellett kitalálnom ahhoz, hogy meg tudjam jegyezni őket. Például:

Köszönöm szépen = Que se nomment ces peines

A két mondat kiejtése majdnem azonos, a jelentése teljesen eltérő. Sok értelme nincs is a franciának. Nagyjából így lehetne lefordítani: hívják úgy ezeket a büntetéseket. Mmmh. Röhejes, de praktikus. Sőt, életmentő.

Vagy még:

Boldog új évet = Bol de couilles Yvette.

Vagyis: Tessék Yvette, itt egy tál here.

Ezen hangosan röhögött minden francia ismerősöm, akinek megtanítottam a trükköt. És akinek volt szerencséje velem tölteni egy szilvesztert Magyarországon, próbálkozott is vele az utcán, egész este, és megtapasztalta, hogy minden alkalommal működik. Még jobban röhögtek azok a barátaim, amikor ismeretlen arcok válaszoltak nekik vidáman: Neked is egy tál golyó, Yvette. Szinte hagyomány is lett az évek során úgy köszönteni szilveszterkor Cognac-ban, hogy egy tál herét kívántak egymásnak az ottani ismerőseim.

Minden egyes szó megtanulását hosszú szenvedés kísérte. Egyszerűen nem ment. Semelyik szó sem hasonlított se az angolra, se azokra a latin nyelvekre, amelyeket beszéltem valamennyire. Mindent leírtam a kis füzetembe, és minden szót legalább negyvenszer kellett hangosan felmondanom ahhoz, hogy megragadjon. De volt olyan is, amihez száz ismétlés sem volt elég. Emlékszem például a sivatagra. Önmagában nem egy nehéz szó. De nem tudott belemászni az agyamba. És azt gondolná az ember, hogy ritkán használjuk, de emlékszem, hogy rengeteg mondatot nem tudtam befejezni e szó hiányában. Ilyen mostanában a páros karú hátúszás, ami egyébként hungarikum (szerintem): nem láttam máshol embert így úszni. Viszont most, hogy életemben előszőr leírom, értem a logikáját, és talán meg is jegyzem végre.

Azt azonban szeretem a magyarban, hogy sok szó logikusan van felépítve. A fényképezőgép volt az első ilyen, amit csodáltam. Fény-képező-gép. Imádtam. Azonnal meg is jegyeztem, pedig nem volt könnyű kimondani. Maga egy alkotás. Franciául sima képgép. Ronda szó, ha belegondolok. A testvér főnév is gyönyörű az észszerűségével, talán a magyar nyelv legszebb szava. A rendőrség is egy logikus szó, az étterem is, bár ennél a kettőnél több év kellett ahhoz, hogy leessen a szó szerinti jelentése, és jó pár hónapig idegeskedtem azon, hogy miért nem hívják a restaurantot restaurantnak. Következésképpen, a korlátozott szókincsem arra vezetett, hogy nem egyszer próbáltam kitalálni azokat a szavakat, amelyeket még nem tanultam meg, de a beszélgetések közepén éppen hiányoztak, ugyanazt a logikát alkalmazva. Így sikerült többek között kurva helynek hívnom a kuplerájt. Lehetett volna benne logika, de nem talált be.

A nehézségek sokaságában az volt a hab a tortán, hogy az országokat és a nemzeteket nem úgy hívják a magyarok, mint minden más nemzet. Végleg elment az életkedvem, mikor megtapasztaltam, hogy Németországnak hívják Germániát és Olaszországnak Itáliát. Ez mi?! Hogy jött ez? Mire fel ez a sok kínzás? Ja meg persze, amikor az érkezésem óta először utaztam Pécsről Budapestre azért, hogy átvegyem az új útlevelemet, sikerült Bécsbe jutnom ahelyett, hogy Pécsre mentem volna vissza. Emlékszem, október eleje volt, és úgy szakadt az eső, ahogy ritkán szakad Magyarországon. Álltam a Déli pályaudvar jegypénztáránál és kértem egy jegyet Pécsre, ahogy Loïc megtanította: egy jegyet kérek szépen Budapestről Pécsre, másodosztály, nem dohányzó.

– Bécs? – kérdezett vissza a türelmetlen pénztáros néni.

– Igen, igen, Pécs.

Kinyomtatta a jegyet, kifizettem.

– Negyedik vágány. Four, vier!

A negyedik vágányra mutatott az ujjával, a kezembe nyomta a jegyet. Végül is kedves és segítőkész volt. Volt tíz percem az indulásig. Sétálgattam az állomáson, beolvadtam azok világába, akik várakoznak, a menetrend előtt állnak, kávéznak, szendvicset vagy újságot vesznek. Bolyongtam a vonat indulásáig, a pár héttel azelőtti rémdrámába illő érkezésem helyszínén.

Felszálltam, leültem a helyemre. Csak az út vége felé kezdett gyanús lenni, hogy nemcsak az utasok, hanem a kalauz is németül beszél. Szorongós érdeklődésemre elmagyarázta nekem, hogy Viennát Bécsnek mondják magyarul, és hogy Bécs felé tart a vonat, nem Pécs felé.

A kurva életbe, mérgelődtem. Persze franciául szentségeltem, még. Hogy lehet Vienna Bécs?! Párizst Butapestnek hívják talán magyarul? Rómát meg Biskolcnak? Nem hittem el. Természetesen késő volt és már nem volt vonat vissza Budapestre. Egy padon aludtam, mint egy csöves, az első hajnali vonatra várva. Zsuzsa kolléganőmmel még jobban romlott a hangulat, amikor onnan hívtam és jeleztem, hogy megint nem fogok tudni másnap az iskolába menni. Sosem fogom megbocsátani a magyar nyelvnek Bécset.

Sok szó hasonlít egymáshoz, és ez sok félreérthető mondatomhoz vezetett, sokáig. Nagyon sokáig. Nem egyszer hívtam a párkányt patkánynak, a tarhonyát takonynak, a palántát pelenkának, a csuklót csiklónak. Rántott varjút is rendeltem étteremben bécsi szelet helyett. Egy zalaegerszegi koncertünk után hazafele egyszer csak kiabálni kezdtem a buszban a zenésztársaimnak, hogy basszus, otthagytam a gazsit. Milyen Gazsit, kérdezték. Tíz percig kellett magyaráznom, hogy megértsék, hogy a nyolcvanezer forintos féllépési díjat hagytam ott, tehát a gázsit. Amikor a nagylányunk megkérdezte tizenegy évesen, hogy Anya, mi az a ciszta, az egyéves kisfiunk a babaszékéből azt válaszolta neki, hogy miauuu. Tehát nem csak nekem megy ez nehezen.

Azonban néhány évre rá a francia nyelv furcsaságai foglalkoztatták jobban.

– Papa, miért ugyanúgy hívják franciául a tengert, az anyukát és a polgármestert? – kérdezte egyszer Leo.