Napjainkban

A siófoki Viharjelző Obszervatórium épülete pár lépésre állt a Balatontól, és leginkább egy körpanorámás kilátóhoz hasonlított.

Dr. Kuthy Ágnes meteorológus letette a kávéját a számítógép mellé. Mielőtt leült volna az asztalához, szokása szerint körbefordult a teremben, és a hatalmas üvegtáblákon át tekintetével a nyári pompájában ragyogó tavat pásztázta.

– Eszméletlen sokan vannak – állapította meg.

A szakállas kollégája szintén az ablakon bámult kifelé, és bólintott. Nyár közepe van, kezdődik a vitorlázás legkiemelkedőbb ünnepe, a nyár legnépszerűbb eseménye, a Kékszalag, persze hogy a fél világ itt tolong. Európa legnagyobb tókerülő vitorlásversenyén több száz cirkáló, katamarán és jacht indul útnak, hogy a kétnapos túrán körbehajózzák Közép-Európa legnagyobb tavát.

A parton elhelyezett tizenegy mérőállomás adatait ilyenkor percenként ellenőrzik. A vihar legapróbb jelére bekapcsol a harmincegy stabil és tizenhat mobil fényjelző, és riasztja a vízen tartózkodókat.

– A következő negyvennyolc óra lesz a legnehezebb.

Kuthy bólintott. Az előrejelzés a legfontosabb. Ennyi hajót és embert lehetetlen egyszerre kimenteni a vízből.

– Ne! Na, ne! – A szakállas légkörkutató előremutatott.

Már Kuthy is látta. Ismerős hajó közeledett az obszervatórium felé.

Első pillantásra egy mozgó konyhának tűnt. Olyan volt, mint a dugig tömött kutatóhajók, amiken háló és horgászfelszerelés helyett mérőműszerek vannak. Ezen azonban kiakasztott légzsákokat, algásodást vizsgáló szűrőberendezéseket láttak, valamint lábasokat, bögréket, serpenyőket, sőt egy jókora szárítókötelet is, amin különféle ruhaneműk sorakoztak.

– Vajon mit akarhat most?

– Fogalmam sincs – sóhajtotta Kuthy, miközben tekintetével követte a közeledő hajót, rajta Somfai György mikrobiológust, klímaaktivistát, egykori egyetemi tanárt.

– Teljesen megbolondult, amióta a felesége meghalt.

Kuthy nem felelt. Az intézet munkatársai jól ismerték a férfit. Évek óta töltötte itt a tavasztól őszig tartó időszakot, és egyre képtelenebb teóriákkal állt elő.

– Egyszerűen szereti a Balatont – mondta végül, mire a kolléga megadóan bólintott.

– Persze – felelte –, mint mindannyian. De azért az túlzás, hogy ki fog törni a Badacsony, vagy hogy a víz gyógyhatású, és pár év múlva sós lesz, akár a tenger.

– Abban speciel igaza van.

Somfai hangja szakította félbe a beszélgetést.

– Figyelem, figyelem! Egy kis figyelmet kérek! – ordibálta egy megafonba.

– Jóságos ég! – A meteorológusnő a fejéhez kapott, aztán gyorsan felhívta a vízi rendészetet. Amikor felvették, Kuthy a hajó felől érkező hang irányába tartotta a mobilját, hogy a vonal túloldalán a balatoni vízi rendészet hadnagya is jól hallja.

– Azonnal le kell fújni a versenyt! – harsogta a hajójáról a tudós. – Nem szabad megrendezni a Kékszalag díjat! Élet-halál kérdése, hogy elhalasszák! Az évszázad vihara közeledik! Óriási szupercella alakul ki holnap a víz fölött, és mindenki meghal, aki a tavon tartózkodik!

A kikötőben egy percre megállt az élet. A parton, a dokkokban és a vitorlásokon is. Váratlanul sziréna harsant, a parti őrség motorcsónakja odasiklott a tudós hajója mellé, és Somfai leengedte a megafont. Kuthy és a szakállas összenéztek.

– És még csak péntek van – sóhajtott a légkörkutató. – Mi lesz itt vasárnapig?

A balatonszemesi búvártábor csónakjai háromszáz méterre ringtak a parttól. A júliusi nap vakítóan tűzött, a tó vize zölden csillogott a rekkenő hőségben.

– Mindenki figyeljen magára, a másikra, de legfőképpen rám! Megértettétek?

A gyerekcsapat bólintott.

– A mai merülésnél a három métert célozzuk meg! A víz innen mélyül, aztán a marásvonalnál beszakad a fenék. Ott a tó elérheti a tizenegy métert is! 

A gyerekek csillogó szemmel összenéztek.

– Háromméteres mélységnél nincs szükség oxigénpalackra – folytatta az oktató. – Ezért ma a szabadtüdős technikát gyakoroljuk! Egyesével merülök le mindenkivel, a többiek addig idefent várnak!

Bella a GoPróját szorongatta izzadt tenyerében. A kamerájával víz alatti felvételt akart készíteni, ám meg sem mozdult, amikor a többiek készülődni kezdtek.

– Mi baj, Bella? Miért nem öltözöl?

A gyerekek a lányra bámultak. Bella vászonnadrágban és pólóban ücsörgött a csónakban.

– Legalább ma bejött velünk idáig!

A búvártanoncok felnevettek.

– Azt ugye tudod, hogy ha nem jössz most, akkor később már nem jöhetsz? – nézett rá az oktató. – Akkor itt kell megvárnod minket a csónakban.

A lány bólintott.

– Legjobb lesz, ha elbújsz az aljában! – ugratták a társai, már a vízből. – A Rémhalász a gyávákat keresi, és addig járja a Balatont, amíg ki nem halássza mindet!

Bellának nem volt ereje együtt nevetni velük.

– Bellának idő kell, és ezt tartsuk tiszteletben. A tábor még csak tegnap kezdődött, holnap már velünk tart ő is – szólt a gyerekekre az oktató, aztán a hullámok közé ereszkedett, és a csapat úszni kezdett. – Ja, igen! – jutott eszébe pár méter után. – Ha valaki elfárad, vagy begörcsöl a lába, esetleg úgy dönt, hogy elege van, kapaszkodjon a kísérő csónakba!

Néhány perc múlva elhalkultak a hangok, és Bellának ekkor lábadt könnybe a szeme. Nem a csúfolódó megjegyzések miatt, hisz azokkal számolt, hanem mert ismét meghátrált egy akadály előtt.

Maga sem értette, miért fél a mélységtől ennyire. A fénytől aranyló hullámok áttetszőek voltak, barátságosak, és ő mégse mert a vízbe ereszkedni. Egyfolytában arra gondolt, hogy a mélység hűvös és fekete torok, ami el akarja nyelni.

Fölemelte a szüleitől kapott kamerát. A csoport eltávolodott; néhányan a kísérő csónakba kapaszkodtak, mások az oktató mellett tempóztak. Bella viszont tovább pásztázott a vízen. Valahányszor a kamerája lencséjén át nézte a világot, mindig megnyugodott. Mintha egy távoli, biztonságos helyre kerülne, átjárta az érzés, hogy nincs jelen.

– Hé!

A GoPro majdnem kiesett a kezéből. Egyszemélyes, drága vitorlás siklott el centikre a csónakjától.

– Ha ennyire nem figyelsz, inkább húzz ki a partra, és ne veszélyeztess másokat!

A tat végében egy elegáns, szép lány állt. Tizenöt éves lehetett, mint ő. Egyik kezével a vitorlakötelet markolta, a másikkal kormányozta a hajót.

A barna Bellával ellentétben neki kék szeme és szőke haja volt, és olyannak tűnt, mint a pomponlányok az amerikai filmekben. Aztán a csillogóra lakkozott vitorlás továbbsiklott, és Bella újra a szeméhez emelte a kamerát.

A nyugalom ismét eltöltötte. Újra barátságossá vált a hajókkal teli távol, és megint nézelődni kezdett.

Ahogy Mozart háromévesen a zongorára, úgy talált rá Bella a szülei kamerájára még kisgyerekként. Nem tudta, mi az, de amint belenézett, különös, másféle világ tárult a szeme elé. Úgy érezte, kívül kerül téren és időn, és nyugodtan szemügyre vehet bármit, hisz aki nincs jelen, azt nem érheti baj.

A szülei pedig nem ellenezték. Mind a ketten dokumentumfilmesként dolgoztak, és a világ legegzotikusabb tájain forgattak Afrikától Kalkuttáig, az Amazonas vidékétől a Pireneusokig. Most épp Ausztráliában. Ezt az időt töltötte a táborban Bella.

– A kamera – magyarázta neki az apja régebben – azt látja, amit te. Se többre, se kevesebbre nem képes, mint az, aki a kezében tartja. Egy dokumentumfilmesnek ezért kell felkészülnie mindenre.

Bella megjegyezte ezt. Csak azt nem tudta, hogyan valósítsa meg. Egyelőre a legtöbb dolog félelemmel töltötte el. Főként a mélység.

Nem mintha félelmetes és különös dolgokra vágyott volna. Szeretett épületeket videózni; magára maradt tárgyakon időzni, szellemházak szobáiról készíteni felvételeket, ahol elképzelhette, hogyan éltek ott egykor.

Ugyanakkor egyre többször gondolt arra, hogy szeretne más dolgokat is megmutatni. Színes, vidám dolgokat. Arra a szabadságra vágyott, amit azok érezhetnek, akik véghez viszik azt, amit elhatároznak. Ehhez először is a mélységtől való félelmét akarta legyőzni. Hogy aztán képes legyen mindarra, amire a szülei, akiket a legbátrabbnak gondolt a világon.

– Hát az micsoda?

A GoPrója átsvenkelt néhány vitorláson, és megakadt egy domború felületen, ami kilátszott a vízből, és az oldalán megtörtek a zölden csillogó hullámok. Felülete simának látszott, és Bella értetlenül figyelte. Még alacsony vízállásnál sem bukkan elő homokpad ilyen messze a parttól, sziget pedig nincs a Balatonban.

Letette a GoPrót, és evezni kezdett.

A magasban sirályok vijjogtak, nem messze furán megpakolt hajó imbolygott, mögötte egy fekete katamarán látszott.

„Az egyetlen forradalmár
vagyok a városban!”

A közeledő hajón a Kispál és a Borz dala bömbölt a hangszóróból, és egy fiú épp kirohant a kajütből. A nyomában egy negyven körüli férfi ügetett.

– Beszéljük meg, Márk, jó?

– Nincs mit megbeszélnünk, apa! Folyton veszekszel mindenkivel, és aztán folyton kinevetnek minket!

Bella rajtafelejtette a szemét a fiún. A göndör hajú kamasz alig lehetett idősebb nála. Napbarnított arca lángolt az indulattól.

– Értsd meg, hogy muszáj – csitította az apja. – Ki csinálja akkor? Ki küzd azért, hogy nektek maradjon valami?

– Kit érdekel, mi marad? – A fiú elkeseredetten grimaszolt. – Most most van! Most nevetnek rajtunk! – Azzal a hajó korlátjára mászott, és a vízbe vetette magát. Amikor felbukkant, Bella megnyugodva továbbevezett.

– Nem is sziget ez – csodálkozott, mikor közelebb ért a fura felülethez. A domborúnak tűnő valami alig pár centire emelkedett ki a vízből. Elsőre úgy tűnt, egy gömb teteje, aminek alja a vízben rejtőzik, de aztán Bella elbizonytalanodott. Ekkor az a valami váratlanul süllyedni kezdett. Végül eltűnt a víz alatt. Ezzel egy időben halk bugyogás hallatszott, és a mélyből egy bója ugrott a felszínre.

Bella szokatlan izgalmat érzett. Lerakta az evezőket, körbefordult, levette a nadrágját és a pólóját, készen arra, hogy a vízbe ereszkedjen.

De végül nem tette meg.

Ült a csónakban fürdőruhában, bámulta az újra békésen hullámzó Balatont, végül ráirányította a GoPrót a vízre.

– Tűnj onnan! Gyorsan! Azonnal tűnj a fenébe!

Az ordítás a fura hajóról jött. Bella felpillantott, aztán kétségbeesetten evezni kezdett.

– Ne! – Ez a kiáltás viszont a háta mögül jött. A jajszót súrlódó, tompa hang követte, aztán újabb kiáltás: – Mit művelsz, te idióta?!

Az evezők kiestek Bella kezéből. Tudta, hogy a szőke lánynak ment neki. Annak, aki korábban ráförmedt, hogy húzzon ki a partra.

Bocsánatkérően felé fordult, de a szőke lány már másra figyelt. Rémült arccal bámult Bella háta mögé. Bellának már nem volt ideje megfordulni. A fura hajó nekiütközött, és tolni kezdte a vízen.

A csattanás jóval hangosabb volt, mint az előbbi. A fura hajó megtaszította a csónakot, a csónak felcsúszott a szőke lány vitorlására, ami egy reccsenő hangot követően befordult a tóba, és mindkét lány a vízbe esett.

Somfai utánuk ugrott, de a fia gyorsabb volt. Pillanatok alatt a lányokhoz ért. Bella vacogott a rémülettől. Mihelyst megérezte a mélység hidegét, ijedten kapálózni kezdett. Még akkor sem nyugodott meg, amikor a fiú a csónakhoz úszott vele, és besegítette a ladikba.

– A GoPróm! – kiabálta kétségbeesetten.

– Kit érdekel a hülye kamerád?! Tönkretetted a vitorlásomat! – visította a szőke lány.

– Mindenki jól van? – A fiú apja odaért hozzájuk.

– El akart ütni! – zokogta Bella.

– Az én apám nem akart elütni senkit – csattant fel a fiú. – A kamerádért pedig bukj le, és keresd meg. A víz alig két méter, cápák pedig nincsenek.

Bella nem mozdult. A srác értetlen arcot vágott; zöldes szemében elkeseredés villant, aztán ellökte magát a csónaktól.

– Márk! – kiabált utána az apja.

– Hagyjál! – szólt vissza flegmán a fiú, és tempózni kezdett Szemes felé.

A szőke lány odaúszott a vitorlásához, és felmászott rá.

– Nem esett bajotok? – csendült egy újabb hang.

Egy katamarán érkezett a vízen lebegő roncshoz. A fedélzetén hárman tartózkodtak. Egy hatvan körüli és egy középkorú köpcös férfi, és egy harmincas nő.

– Á, a viharvadászok! – morogta Somfai, a saját fura hajója felé tempózva. – Akik mindenütt ott vannak, csak épp a viharról nem tudnak semmit!

– Minden rendben, lányok? – A viharvadász tudomást sem vett a tudósról. Aggódva figyelte a két kamaszt.

A szőke lány a vitorlását próbálta visszafordítani. A tőkesúly letört, árbóca a vízbe dőlt. Bella a vizet bámulta könnyes szemmel.

– Hallják?! Miért nem szólnak mindenkinek, hogy egy óriási vihar közeleg?! – kiabálta immár a hajója fedélzetéről Somfai.

– Azért, mert nem látjuk jelét viharnak – fordult felé az idősebb férfi, szemlátomást ő volt a parancsnok. – Az obszervatóriumnak tizenegy mérőállomása van, nekünk három. Egyik se mér semmi szokatlant.

– Hazugság! – Somfai beindította a hajómotort. – Holnap este egy tornádó fog lecsapni a Balatonra, mégpedig egy pontosan olyan, amilyen ’72-ben is! Akkor három perc alatt érte el Füredet, és romba döntötte a várost!

– Nézze, kedves uram – kezdte magyarázni a harmincas nő, és a katamarán korlátjához lépett. – A viharok vonuló jelenségek, előre jelezhetőek, és…

– De ez egy tornádó! Ez percek alatt kialakulhat!

A viharvadászok vezetője nyugalomra intette a nőt, és komoly arccal fordult Somfaihoz:

– Szóval, azt állítja, vihart lát holnapra, miközben mi, akik ezzel foglalkozunk, nem látjuk? Se a szoftvermérnököm, se a viharkutató tudósom, sőt a Viharjelző Obszervatórium munkatársai se?!

Somfai elvörösödött. A cserzett arcú férfi kérdőn bámult rá. Határozottsága és szálfatermete erőt sugárzott.

– Én csak azt tudom – fakadt ki a tudós –, hogy vihar lesz! Egy óriási, pusztító, ember nem látta vihar! Vessék csak össze a ’72. május 18-i adatokat a maiakkal! Minden pontról pontra egyezni fog! És másnap kitört az évszázad vihara! Most pedig ha megbocsátanak, összeszedem a bójáimat, hogy bizonyítsam az igazamat!

A viharvadászok összenéztek.

– Tudja, mit? – vonta össze a szemöldökét a Parancsnok. – Ez nem vicc. Holnap rengetegen lesznek a Kékszalagon. És bár a műszereink nem mutatnak semmit, utána kell járnunk a dolognak. Máris hívom az obszervatóriumot…

Nem folytathatta. Megérkezett a siófoki vízi rendészet, szirénaszó vijjant, aztán a kormánynál álló hadnagy Somfaira kiáltott:

– Állítsa le a motort, horgonyozzon le, és maradjon a fedélzeten intézkedésig!