Példabeszéd

A regény Faulkner kései műve. Azt gondolhatnánk tehát, hogy lehiggadt, letisztult, klasszicizáló öregkori mesterdarab. De nem: a Példabeszéd még a csupa rendhagyó vállalkozásból összeálló életműben is különleges kivétel: újabb kísérlet. Elüt a többitől mind témáját, mind ábrázolásmódját tekintve. Nem a Yoknapatawpha megyei Jeffersonban játszódik, hanem az első világháború francia hadszínterén: nem a déli mítoszt jeleníti meg a szimbolikus naturalizmus korábban megismert faulkneri eszközeivel, hanem az Újszövetséget modernizálja allegorikus példázat formájában.
Egy fiatal francia tizedes és tizenkét követője zendülést szít a közkatonák közt a front mindkét oldalán. Békét hirdet. A háború megakad, de csak egy hétre, mert az ellenfélként szemben álló tábornokok is összefognak, s hamar helyreállítják a rendet. A lázadót (történetesen épp két közönséges bűnözővel együtt) kivégzik, majd holttestét (furcsa véletlen folytán) kihantolják, s mint Ismeretlen Katonát a Diadalív alá temetik, ahol örökmécs ég fölötte. Ami illik is hozzá, hiszen (a körülmények különös összjátéka következtében) épp a szövetséges hadakat vezérlő agg marsall természetes fia, a felkínált és megtagadott hatalom egyetlen örököse
A sorozatos véletlenek nemcsak könnyen behelyettesíthető bibliai párhuzamok, hanem paradox módon azt is jelzik, hogy a regény az egyszerű példázatnál jóval több, bonyolultabb gondolatot vet föl. A hősi legendát egy lólopás groteszk története egészíti ki; a naiv allegóriát modern látomás: a tehetetlenül sodródó s mégis célratörő, hatalmas és elpusztíthatatlan embertömeg állandó konkrét jelenléte ellensúlyozza.
Ettől a kiegészítéstől és ellentpontozástól, a tiszta bölcselethez merészen hozzákevert nyers valóságtól lesz a rendhagyó regény szabályosan faulkneri kompozíció: egyszerre összegzés és új kezdeményezés. Kívül esik a korábbi könyvek körülhatárolt epikai világán, de ugyanarról szól, amiről az egész életmű: az emberi élet értékéről, az erkölcsi döntés és cselekvés lehetőségéről, az egyén és a közösség viszonyáról, az emberiség végzetéről. Ahogy az író a Nobel-díj átvételekor a híres stockholmi beszédben megfogalmazta: a megmaradás és a fennmaradás dilemmájáról.
William Faulkner ezen a regényén dolgozott legtöbbet: kilenc évig írta. Azt várhatnánk tehát, hogy megnyugtató eszmei lezárást, végső megoldást találunk benne. De nem: mint minden Faulkner-mű, ez is befejezetlen drámai megjelenítése csupán a sorskérdésnek, amelyre az olvasó felzaklatott lelkiismeretében keresendő a felelet.