Mennyi erdő

A lírai közvetlenség többnyire a költő személyére irányul. Sorsára, kapcsolataira, szeretteire (ellenségeire), nemére, saját élete fordulópontjaira - melyben mi, befogadók önmagunk zűrzavaros életére, félelmeire ismerhetünk. De Vörös Viktória költészetében kitágulnak az én hagyományos határai: a személyesség kimozdulni látszik a jól megfogható biográfia, a "sors" keretei közül, és szinte feloldódik a természetben és a művészetben. A panteizmus Isten és a természet határait mossa össze... ezt a Vörös Viktória-féle feloldódást, fáradhatatlan mozgást és átváltozást, már-már ovidiusi értelemben vett metamorphosest vajon hogyan nevezzük el? Ez a költői világ nem is írható le a repülés, az utazás vagy a sodródás képei nélkül. Minden áradni kezd ebben a csodálatosan életteli költészetben: a lepkék, a madarak, a szavak, a képek, a táncmozdulatok, az ígéretek, az idézetek, a folyók, a hullámok... A sors hol betűvé, hol képpé, hol ágas-bogas fává, hol mitológiai szörnnyé változik, de követ minket, mint valami csupafény árnyék, hűséges barát. A versbeli én úgy beszél másokról, úgy "árad" szüntelen, hogy közben összetéveszthetetlenül személyes marad. És ezt a fegyelmezett, mégis folytonos kavargást, egyszerre égi és földi zengést megerősíti a boszorkányos ritmus, a versek pompás zeneisége is.