Moszkva újra nem hisz a könnyeknek / A boldog völgy foglya - két regény

A kezemben van egy füzet, amelynek a lapjai már megsárgultak. Borítója kék és piros orosz betűkkel (az ABC néhány betűjével), ábrákkal teli. Középen tollal ráírva ez áll: Adél Terebessi: Dnyevnyik. Kicsit lejjebb: Druzsba, mellette: Delli, alatta: Sueb. Majd alul két kicsi piros szív, tollal kiszínezve.
Megfordítom a füzetet. Itt az áll: Sueb, Ami Tumake Bhalobashi. Majd alatta többször: Dnyevnyik, helyenként elmosódva.
Ezt a naplót Dellitől kaptam ajándékba, amikor meghallotta, hogy könyvet akarok írni a 20 évvel ezelőtt történtekről.
Terebessi Adéllal 1986-ban találkoztam először, a Moszkvai Puskin Intézetbe. A mellettünk lévő szobában lakott az öt magyar főiskolás lány. Szinte minden nap beültünk valahová csevegni Dellivel, oroszul természetesen, hiszen a Puskin Intézet "hivatalos" nyelve az orosz. Megszerettem ezt a lányt, aki szemtelen kis babaarcával, határtalan kedvességével belopta magát mindenki szívébe, aki közel került hozzá.
Azóta is tartjuk a kapcsolatot.
Már akkor tudtam, hogy egyszer megírom ezt a történetet.
Ez csak egy obsájá tyitrágy, de tele van heves érzelmekkel, fájdalommal, és egy ember életének sorsdöntő állomásáról mesél.