Pokoli szolgálat - Pokolháború trilógia I.

A történetről mindenek előtt tudni kell, hogy egy trilógia első - tehát bevezető - része, és mint tudjuk, egy fogalmazás áll bevezetésből, tárgyalásból és befejezésből. A bevezetés általában megadja az alapokat, hogy a továbbiakban nyomon tudjuk követni az eseményeket, anélkül, hogy úgy éreznénk, lemaradtunk valamiről. És ez teljesen igaz erre a történetre is. A Pokoli Szolgálat (leánykori nevén Ördögi Lélektolvaj) egy novellából nőtte ki magát könyvformává, így érthető módon nincs telezsúfolva csupa akciójelenettel - és ha alapul vesszük Stephenie Meyer A burok című kötetét, amely szintén nem bővelkedik körömrágósan izgalmas jelenetekben, viszont ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy zseniális karakterkidolgozásával, érzelmi gazdagságával, gyönyörű nyelvezetével egy elbűvölő, magával ragadó világot teremtett (lett légyen az akár a fordító, akár az író érdeme), akkor megállapodhatunk abban, hogy nem is ez a lényeg. Az események során megismerkedhetünk Lilian múltjával, ami úgy olvad bele a cselekménybe, hogy nem töri meg a folytonosságot. Ahogy haladunk előre, szépen lassan feltárul előttünk, miért és hogyan került oda Lil, ahol éppen van. A Pokolról ugyan nem kapunk különösebben részletes leírást, de az itt-ott elejtett jellemzésekből, leírásokból könnyen összerakhatjuk a színteret. Lucifer megmásíthatatlanul gonosz, és mindenki szerencséjére nem is akar megváltozni. Számomra mindig is értelmezhetetlenek voltak azok a romantikus tévelygések, amikor a Pokol ura szerelmes lesz, és ezért jobbá válik. NEM! Ha már Lucifer a Pokol ura, akkor Lucifer gonosz, és Lucifer gonosz is marad. És ez az, amihez a történet hűségesen ragaszkodik, ami abszolút pozitívum. Lucifer mellett ott van főhősnőnk, egy világban csalódott, átvert lány, aki - mint ahogy az lassanként kiderül - már nem is olyan fiatal, éppen ezért nem is igazán lány, viszont ha más előnye nincs is a pokoli szolgálatnak, legalább a hamvas bőr mellette szól. Na meg persze az alakváltás, amelynek művészetét Lilian mesteri fokozatra fejlesztette (lévén lélektolvaj, aki olyan emberek lelkét ragadja magával a pokolba, akik szerződést kötöttek az Ördöggel). Gyakorlatilag egy bérgyilkos, akit nem fenyeget a lebukás veszélye, mert sosem viseli a saját arcát. Egyszer azonban rajtakapják, amint épp meggyilkol valakit - ekkor Lil kétségbe esik, és sejthető, hogy inkább azért aggódik, hogy Lucifer rájön, hibázott, mint hogy attól fél, hogy azonosítják az emberek, akik azt sem tudják, ki ő valójában. (Ez nincs pontosan leírva a történetben, de a logikai alapok végeredményben erre a következtetésre juttatják az olvasót.) És persze Lucifer tud mindent, csak a maga "sunyi" módján igyekszik kiszabni a büntetést: a nyílt sebbe szórja a sót. Azzal leckézteti meg Liliant, ami a legjobban fáj neki, és nem elég, hogy a feladat, amit kioszt rá, tulajdonképpen kétszeres büntetés, de még Lilian örökösök közé fogadásával magához is szándékozik láncolni őt - vagy éppen megöletni, amelyik végkifejlet kisül a dologból. És ahogy azt sejteni lehet, hősnőnk nem tűri engedelmesen, amint még inkább tönkreteszik őt - föllázad, akkor is, ha tudja, hogy ez akár az életébe (vagy a józan eszébe) is kerülhet. Ebben persze akadnak segítőtársai, és olyanok is, akik valójában - minden látszólagos szándék ellenére - nem segítik. Egy bizonyos angyal és egy renegát például kiemelkedő szerepet kap Lilian mellett, akikről sosem tudhatja az ember biztosan, mi is a szándékuk. Rajtuk kívül még Lil célpontja (vagy célpontjai) és az örökösök nevezhetőek számottevőnek a történetben (legalábbis egyelőre), bár rájuk sincs akkora rálátásunk, hogy tudjuk, milyenek is valójában. Ez nyilvánvalóan annak a jelenségnek is köszönhető, amit már az elején említettem, és amely véleményemet továbbra is fenntartom: ez egy bevezető. A kötet végén felgyorsulnak az események, dupla csavarral érünk a finisbe, ahol érezhető, hogy a dolognak még közel sincs vége. Sőt, még csak most kezdődik!