Jékely Zoltán válogatott versei

Manapság, amikor - elnagyolva - az értelem költészetét a modernség unottasa után legjobb esetben a formák virtuóz(?) kezelése vette át vezető poézisvonalként, háttérbe szorul a szív realizmusa. Melynek legnagyobb alakja, magyar nyelvünkön, a közeli múltakból éppen Jékely Zoltán. Polgári, nemzeti, érzelmi, észbeli stb. tartalékai határtalanok voltak. Laza szívből dolgozott feszes értelemmel, gondolatait laza pányvára engedve feszes szívvel. Fájón vagy odakacsintón, megrendülettel vagy rendületlenül, kicsiny szobortalapzatról szólva "tréfásan"- mindegy volt az, őt csak az épp adott vers minősége minősítette. Lehetett Jékely az érzelmeknek bármekkora lovagja, a trubadúrság mintaképe, a bánatnak szinte felkent papja, közben valaki-valami más volt ő lényegében: a gondolkodás, a meggyőződés rezzenthetetlen, egy-valamiből-faragódott lélekegyüttese. Voltak dolgok, melyekben nem ismert tréfát, fölös érzelmeskedést. Ez az emberi tisztesség volt, benne is a nagy magyar költészet (és hátországa) iránti elkötelezett, vitát nem tűrő szeretete és primátusa. (Részletek Tandori Dezső utószavából)