Vakoda

A kollégium, a katonaiskola, gyermekotthon sok méltán híressé lett regény témája. A kiszolgáltatottsággal, a farkastörvényű minitársadalommal, amit a gyerekek ösztöne épít fel a felnőttek közösségének karikatúrájaként, mindig megrázó és tanulságos olvasmány. A könyv szerzője is egy ilyen bezárt, elkülönített világban szocializálódott. Nem családban, ahol sokadik gyerekként is valaki lehet az, akit szerető anya és apa nevel. Otthonától elszakítva, a vakok általános iskolájában és kollégiumában nőtt fel, ott tanulta meg kezelni az emberi viszonyokat. S azért írta a könyvet, hogy megszabaduljon a piti zsarnokok, a kiszolgáltatottság, az embertelen közöny és hányatottság emlékétől. Meg még azért, hogy a reflexión keresztül megmutassa: ő, aki megfigyelt, akinek véleménye volt, akit félig-meddig vaksi állatkaként terelgettek azok, akiknek a hivatása lett volna, hogy a látás gyönyörűségét valamivel pótolják, ő is ember volt, már akkor is. A szerző kalandjai, csetlése-botlása egy új, majd egy idő elteltével biztonságos mozgása egy megszokásra, egyszerű szabályokra, a gyermek és a vak másodosztályú lényként kezelésére épülő szervezetben olyan dolgokra ébreszthet rá, amiket látóként észre sem veszünk, amikre mi vagyunk vakok. Ez a kötet megismertet valamivel, amiről nagyon keveset tudunk. Látunk vakokat az utcán, kutyával, fehér bottal, magabiztosan vagy kicsit szeppenten, nem tudjuk, hova mennek, miért kell kimozdulniuk az ismerős négy fal adta biztonságból. Látjuk őket, talán átkísérjük a túloldalra, és meg se fordul a fejünkben, hogy mennyit kellett néha igen keserves körülmények között tanulniuk, dolgozniuk azért, hogy minél teljesebb, hasznosabb életet élhessenek. Erről is szól, ha mellékesen is a Vakoda, olyan hitelesen, ahogy csak az számolhat be valamiről, aki tanúja, átélője volt. Résztvevő, áldozat, tárgy, aki már a csipetnyi humor és a teljes megbocsátás távolságából osztja meg velünk a tapasztalatait.