Száll a hinta

Száll a hinta, röpíti az első emlék a kislányt végig a gyermekkoron. Már felnőtt sem áll mögötte, a sors hajtja ki a fénybe, az égből a sötétbe, előre-hátra szüntelen. Hogy honnan és hová, az írja meg könyvében Sinka Erzsébet. Ellindul a világközepe faluból, és oda érkezik végül az élet valóságának az ismeretében, boldogan s a szomorúság koporsó-terhével megrakottan. Korán tudnia kellett, hogy az ártatlan örömet mindig kikezdi a bánat, az emberi meleget a rossz akarat hidege, az öröknek tűnő együttlétet az elválások, a békességet a háború, csata utáni halottak tavaszából közelít az édesanya elmúlása. Az üres házba kellett hazamenni. A tükröket letakarták. Az arcok elvesztése lett gyermekkorának vége. Fél évszázadnál messzibről tekint vissza, hát nemcsak felvillanó képeket láttat, hanem az idők egészét a családi emlékezet határáig. Pontosan érzi, mi miért bukkan olyan határozottan elő a felejtésből. Szerető ragaszkodással kutatja a rokonság múltját. Őrzi, akár az elődök életük fontos tényeit a Bibliában, mint fiatal arcukat a megsárgult fényképeken. Követi az elszakadások kanyargós útjait, az egyenes visszatéréseket, a foglalkozások változásait. Ott van az anyai faluban, a Dunántúlon, apai nagyanyjánál a pesti külvárosban, de mindent ahhoz a Csincse-patak melletti dél-borsodi faluhoz mér, ahol valaha csodásan szállt a hinta. Amikor fölfogta saját külön világát, megértette a bonyolult emberi lelket is, a környezet megtartó erejét, a fönnmaradás próbái között a stílust. Bimbózó életéből azért bomolhat ki az életek regénye, nép- és korrajz, melyet biztos tapasztalat hitelesít, érzelmi őszinteség árnyal. Az egyszeri verselő diáklány talál magára, ahogy most a múltat kell kimondania, mint a régi naplóban a hosszú front telét. Csak már a nyilvánosságnak.