A mimézisen túl: Goethe, Fontane és Rilke rejtett esztétikája

Vajon milyen kapcsolat fűzi Goethe szépírói, képzőművészeti vagy épp természettudományos tevékenységének szimbiózisában létrehozott munkásságát a tizenkilencedik század végi, realistának mondott Theodor Fontane szövegeihez? Vagy - s ez első olvasásra talán még meghökkentőbbnek tűnik - a huszadik századi világirodalom egyik megújítójának, a Rodint és Cézanne-t mesterének tekintő Rilkének sajátos dolog-esztétikájához? Sándorfi Edina könyve erre a kérdésre keresi a választ, és arra a következtetésre jut, hogy a kapcsolat kulcsa talán a szépre és a látszatra épülő mimézis esztétikájának megtörésében, a mimetikus képiség különböző irányokból történő felülírásaiban rejlik. Ez azonban a könyvnek csak egyik fontos meglátása, a mimézis Másikjárói való értekezés ugyanis szükségképpen felveti a medialitás problémáját is. A szerző az elméleti fejezetekkel párhuzamosan olyan klasszikus vagy épp a kánonból méltatlanul kiszorított szépirodalmi szövegeket kísérel meg újraértelmezni a mediális paradoxon, az ikonikus-kriptikus terek esztétikájának fényében, mint például Goethe Wilhelm Meister tanulóévei című regényét, Fontane A tóparti kastély vagy Effi Briest című műveit, illetve Rilke Malte Laurids Brigge feljegyzései című "prózakönyvét". Sándorfi Edina (1973) a Pécsi Tudományegyetem Germanisztikai Intézetének egyetemi adjunktusa. A szerző számos tanulmányt publikált magyar és német nyelven, a tizenkilencedik és huszadik századi német nyelvű irodalom és esztétika témakörében.