Utunk szabályai

Regények, drámák, színházi kritikák után Sándor Iván a század második felének, nemzeti történelmünknek, életünk mélyben lappangó kimondatlan kérdésének elemzőjeként a magyar gondolati esszé legjobb hagyományait folytató írásokkal lép olvasói elé. Erkölcsi tisztaságukkal, kutató, szembenéző erejükkel, igényességükkel ezek az írások szerves részei egy küzdelmesen épülő, jelentős írópályának.
Mi adja Sándor Iván esszéinek erejét, másokéval felcserélhetetlen hangját? Korábbi, drámákról szóló írásainak, színházi és filmkritikáinak a gondolati inspiráció mellett a művek háttérvilágának, az alkotás és a társadalmi körülmények kapcsolatának írói átvilágítása. Mikor Sándor Iván húsz esztendeje egyik legigényesebb színházi kritikusunkként ismert lett, még nem volt jel arra, hogy egy évtizeddel később pályája száznyolcvan fokos fordulatot vesz és a nemzeti lét, a korkérdések, a történelem, az írói alkotómunka legizgatóbb kérdései felé fordul. Gondolkodói világában, esszéírói teljesítményében szervesen kapcsolódnak negyvennyolc, a múlt századvég a jelen kérdései. Szerepel kötetében a világsajtóban is nagy visszhangot keltő, önálló esszéként napok alatt elfogyott tanulmánya a tiszaeszlári perről. "Az ember elfogadja, legtöbbször elfogadni kényszerül a játékteret, ahol él - írja. - Aki ír, felfedi a terep játéktér voltát. A hétköznapok látszatával elfedett dolgok emberi jelentőségével." A tiszta szó erejébe vetett meggyőződés vezeti ezeket az írásokat. Amit kutatnak (ahogy a kötet talán legsúlyosabb fejezetének címe mondja): az emberi élet méltóságának esélye.