A mór utolsó sóhaja

A portugál Vasco da Gama leszármazottai, Spanyolországból a XV. században száműzött, a dél-indiai Kocsinban letelepedett zsidók, a bombay felső tízezer, művészek, dilettánsok és korrupt városatyák. Egy zseniális, gyermekeivel látszólag mit sem törődő festőművész anya, aki napokra eltűnik műtermében, hogy a "Mór képek" végtelen sorozatát fesse, egy látszatra pipogya, valójában minden hájjal megkent apa, aki üzelmeit fűszerkereskedelemmel és hintőporgyártással álcázza, s akitől a politikusok és maffiafőnökök rettegnek, három nővér - Ina, Minnie, Mynah -, akik öccsükhöz és apjukhoz hasonlóan egész életükben féktelen és fékezhetetlen anyjukkal küzködnek.
Ebben a családban és környezetben éli dupla sebességű életét a könyv főhőse, Moraes Zogoiby, a Mór, aki Boabdilt, Granada utolsó szultánját is az ősei közt tudhatja, s aki ugyanolyan számkivetett, mint ama szerencsétlen mór, aki az Alhambrát egy még egyszer visszanézett és - mit tehetett volna? - sóhajtott egy utolsót.
Így sóhajtja el a Mór is családja történetét, melyben - mint már annyiszor Rushdie műveiben - most is a "Hol éljek? Hol élhetek?" az egyik legfontosabb kérdés.
Választás azonban nincs. Moraes nem találja meg a maga "Móruzsálemjét", de legalább nem jár úgy, mint az a boldogtalan földbirtokos, aki ott áll az Indiát és Pakisztánt elválasztó két szögesdrót között, és mivel fogalma sincs melyik oldalon fekszik a birtoka, csak annyit bír kipréselni magából: "Ó puff neki, hihihi, az fix iksz, az eszetlen lámpa balszerencséje!"