Herodes

Előszó
I. JASON ÉS EFRAIM APRÓDJA

1. Nicolaos olyan tehetetlenül, olyan holtfáradtan ült a Museion középső csarnokának egyik márványpadján, mintha most érkezett volna .gyalogszerrel Damaszkuszból, vagy pedig éjjel-nappal gabonát rakott volna a külső kikötő szennyes vizén himbálódzó gályákra. Ültében előrecsúszott, sovány, finom feje mellére hullt és fiatalos, hoszszú karjai lemondóan, szinte élettelenül estek az ölébe. Pedig Nicolaos a nekropolisi kertektől a zsidó bazilikáig terjedő útnál nagyobb távolságot már hónapok óta nem gyalogolt, gabonát sem lapátolt és hosszú, fehér ujjaival talán sohasem fogott más szerszámot, mint az írótollát. Most úgy érezte, hogy soha többé nem fog egyetlen betűt sem leírni. Az agya tompa, nehéz, iszapos volt, mint a Nílusnak a Deltában szétszakadt ezernyi apró, pocsolyás ága. Ha órákat töltött volna a forró nap alatt, akkor sem lenne súlyosabb a tarkója. De napok óta úgyszólván alig látta az életet érlelő izzó, fénylő szent tűzgolyót, amelynek aranyozott szárnyakkal díszített képe itt ragyog fölötte a tarkafestésű kőárkád homlokzatán.
Nicolaos, aki most fáradtabbnak érezte magát minden aggastyánnál, tizenhétéves fejjel rájött, hogy nem ő a legügyesebb, legokosabb és legtehetségesebb fiatalember Alexandriában. És ez a felismerés, az önmagának tett őszinte beismerés okozta csalódás arcába kergette a vért. Egy pillanatig még remélte, hogy becsvágya Íjáról nyílként visszaröpítheti magát az elmúlt napok eseményeibe, amelyek úgy zajlottak le körülötte, hogy ő tudomást sem vett róluk...