A költészet szigettengere

A magyar költészetnek, mint általában a közép és kelet-európai költészetnek, hagyományosan kialakult történelmi és nemzeti szereptudata volt hosszú évszázadokon keresztül: egy történelemben élő nyelvi és kulturális közösség identitásának fontos szellemi intézményeként működött. Közös önismeretet fogalmazott meg, egyszersmind felelősséget és elkötelezettséget vállalt: a történelmi fejlődés mozgatóereje akart lenni, és ha kellett, önvédelemre mozgósította a nemzetet. Kétféle költészet? című 1965-ös előadásában Illyés Gyula franciáknak ezt a következőképpen magyarázta meg: A magyar, a lengyel, az egész balkáni irodalom szinte első megnyilatkozásai óta résistance-irodalom. Az első fönnmaradt - latinba bebalzsamozott - nagy magyar vers Dzsingisz kánnak áll ellen: a tatárok elleni harcába hívja Krisztus és Európa segítségét; oly kevés eredménnyel - megértéssel -, mint aztán később is hosszú századok folyamán a török- és németellenes függetlenségi harcaiban." Az irodalom történelmi és közéleti felelősségvállalása a magyar költészet lényegteremtő - poétika- és stílusalakító - hagyományai közé tartozott. Ez a hagyomány a magyar líra közelmúltjában, mondjuk így: történelmi jelenidejében is érvényesült, talán elég, ha olyan költőkre hivatkozunk mint Illyés Gyula és Vas István, Juhász Ferenc és Nagy László, Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos. A magyar költészet szereptudata mégis megváltozott. Az irodalom és ezen belül a költészet hagyományosan a nemzeti kultúra fókuszában foglalt helyet: ma ezt a helyet részben a tudomány, részben a tömegkultúra ostromolja.